|
Közélet |
|
Dr. Kulcsár Kálmán Széchenyi-díjas
Göncz Árpád Köztársasági elnök nemzeti ünnepünk március 15-e alkalmából
több évtizedes kutatói, kutatásirányítási tevékenységéért, s az utóbbi
években megjelent monográfiáiért, amelyek a modernizáció és a jogfejlődés
elemzésével adnak gyakorlati segítséget társadalmunk átalakításához,
Kulcsár Kálmán akadémikusnak, Állami-díjasnak, a MTA Politikai Tudományok
Intézete kutatóprofesszorának, intézetigazgatónak Széchenyi-díjat
adományozott ennek kapcsán munkahelyén beszélgettem a professzor
úrral.
- Professzor úr, szeretném, ha a családjáról, indíttatásáról
beszélne elsőként.
- Vidéki tanítói családban születtem, Heves megyében, Erdőtelken. Családom
régi egri család, ám a '30-as években egy fiatalembernek aligha juthatott
osztályrészül, hogy városban kezdhesse a munkáját, így apám és anyám is
falun tanítottak, én is ott töltöttem az első tíz évet, majd ezt követően
kerültem fel Egerbe a ciszterci rend Szent Bernát Gimnáziumába. Ez egy
hallatlanul jó iskola volt. Akkoriban nyolc évig tartott a gimnázium,
tehát én 1946-ig, amikor is leérettségiztem, ebbe a gimnáziumba jártam.
Ezt követően egy rövid időre Budapestre kerületem, mert az volt az
elgondolásom, hogy diplomáciai pályára lépek, itt a Külügyi Társaság által
szervezett diplomáciai tanfolyamra jártam, valamint a Közgazdaságtudományi
Egyetem megfelelő szakára. Minthogy azonban a Közgazdaságtudományi
Egyetemet átszervezték és az a szak, amelyre én jártam, megszűnt, emiatt
különbözeti vizsgával átmentem jogásznak. Egerben akkor még működött a
Jogakadémia, ott tanultam 1949 második félévéig, azután kerültem
Budapestre, ahol befejeztem a tanulmányaimat. 1950 tavaszán kaptam meg a
jogi diplomámat. Ezután az igazságügyi szervezetbe kerültem, ügyészként
dolgoztam, majd később aspiráns lettem, mert a tudományos pályámat már az
egri tanulóéveim alatt elkezdtem, az Egri Jogakadémián, Aspirantúrámat
1956 júniuság folytattam, akkor védtem meg a kandidátusi disszertációmat
később a budapesti ELTE Jogelméleti Tanszékén dolgoztam egy-két évet, majd
az Akadémia Állam és Jogtudományi intézetében tevékenykedtem. Innen
kerületem 1960-ban a Szociológiai Intézetbe, az Akadémia Szociológiai
Intézetébe igazgatónak, akkorra már megírtam a Szociológia gondolkodás
fejlődése című munkámat, 16 évig voltam ennek az intézetnek az
igazgatója.
- Kanyarodjunk vissza egy kicsit a felsőoktatásban eltöltött idők
kezdetéhez. Okozott-e Önnek valamilyen törést az életében, hogy nem az
először választott diplomáciai tamulmányokat folytathatta, jogi
tanulmányait pedig katonai ösztöndíjasként végezte?
- Nem okozott gondot a váltás, hiszen addigi tanulmányaim közelálltak a
jogi tanulmányokhoz és a jogászi pálya iránt ugyan nem érezetem vonzalmat,
de a jogászi hivatás tartalma nagyon érdekelt. Mikor joghallgató lettem,
nagyon hamar megbékéltem a jogászi pályával, nagyon érdekelt a jog néhány
területe, különösen a jogelmélet és a nemzetközi jog, s amikor Egerben nem
folytathattam a jogi tanulmányokat, egyetlen módja adódott, hogy
Budapestre kerüljek, az, hogy katonai kollégiumba kértem a felvételemet.
Kicsit nagyobb fizikai megterheléssel járt ez a katonai kötelékek miatt,
de az egyetem elvégzését követően, amikor letelt az egy éves gyakornoki
időm, kineveztek katonai ügyésznek. Akkoriban viszonylag békésen teltek az
évek. Sok érdekességet tapasztaltam a katonai pályán, s hogy végül is a
jogászi foglalkozáson belül a jogszociológia iránt ébredt fel a figyelmem,
az bizonyos fokig a katonai pályafutásnak is köszönhető, tudniillik
rendkívül érdekes volt megfigyelni az írott, tételes jog és a gyakorlatban
működő jogszabályok közötti különbségeket, keresni ezek okait, látni
azokat az erőket, amelyek alakítják az igazságszolgáltatást, ez vitt közel
az igazságszolgáltatás és gyakorlata vizsgálatához.
- A hatvanas évek közepén Ön az Amerikai Egyesült Államok több
egyetemén is ösztöndíjat kapott. Mely egyetemeken és milyen
tudományterületeket tanulmányozott?
- 1965-ben kerültem az Egyesült Államokba, tehát akkor, amikor itthon
már tudományos munkát folytattam, sőt, megjártam már egyszer
Franciaországot is hosszabb ideig a Sorbonne-on, Párizsban dolgozhattam
egy neves francia jogtudós mellett. Ennek röviden az a története, hogy
megjelent angolul egy tanulmányom a jog hatékonyságával összefüggésben és
a jog történetiségével összefüggésben, igazából két külön tanulmány volt
ez, amelyeket egy neves francia jogászprofesszor elolvasott és meghívott
engem Párizsba. Párizsban a kitűnően felszerelt könyvtárakban a
jogszociológiát tanulmányoztam. Később fél évet New Yorkban a Columbia
egyetem jogi karán, egy másik félévet pedig Berkeley-ben, ugyancsak a jogi
karon töltöttem. Az ott töltött egy év sok szempontból hasznos volt:
egyrészt rengeteget tanultam - nemcsak a szakmámat tanulmányozhattam az
angolszász jog talaján - hanem a nyelvtudásomat is elmélyíthettem, az
angol mellett beszélek franciául és németül is, ám az ott töltött idő
alatt az angol második anyanyelvemmé vált. Megismerkedtem a szociológia és
a jogszociológia legújabb eredményeivel, hiszen az Egyesült Államokban
mindkettő hallatlanul fejlett szintre emelkedett, a különböző részletek,
művek, irányzatok tanulmányozásából nagyon sokat profitáltam. Nagyon sok
kapcsolatot sikerült kialakítanom, ezt követően szinte minden évben
meghívtak az Egyesült Államok különböző egyetemeire, később lehetőségem
nyílt vendégprofesszorként tanítani is az Egyesült Államok különböző
egyetemein. A jogszociológia nemzetközi vérkeringésébe is bekapcsolódtam,
és ahogy ez a tudományos társaságokban szokás, különböző tisztségeket
töltöttem be. Ennek az lett a következménye, hogy két-három hónapot minden
évben külföldön töltöttem. Ausztrálián kívül minden kontinenst bejártam és
a világ legjobb egyetemein, tudományos intézeteiben dolgozhattam. Az egy
év, amit a Ford Alapítvány jóvoltából 1965-ben és 1967-ben az Egyesült
Államokban tölthettem, szinte a mai napig hallatlan lehetőségeket tárt fel
előttem.
- A szociológia szinte kiátkozott tudomány volt az '50-es, '60-as
években. Mi irányította az Ön figyelmét a szociológia felé? Köztudottan
az Ön nevéhez fűződik a szociológia elfogadtatása a magyar
felsőoktatásban, ön a hazai szociológia "alapító atyja".
- Ha a kezdeteket akarom felidézni, akkor ez már a gimnáziumban
megkezdődött. Szerencsémre volt egy olyan történelem tanárom, aki több
esztendőt eltöltött az Amerikai Egyesült Államokban, a ciszterciek rendje
ugyanis a felnövekvő tanárait külföldre vitte a rend külföldi kolostoraiba
tanulni. Ez a tanárom ott megismerkedett a szociológiával, és amikor látta
rajtam, hogy az érdeklődésem milyen irányú, hiszen tudta rólam, hogy a
történelem a kedvenc tárgyam, kezembe adott könyveket, amelyeket én
megpróbáltam elolvasni, így felébresztette bennem az érdeklődést a
szociológia iránt.
Magyarországon a szociológia akkoriban valóban
elhanyagolt tudományág volt, ugyan 1946-48 között Szalay Sándor
tanított szociológiát Budapesten, és amikor én külügyi pályára készülvén
Budapesten tanultam, akkor tanárom is volt az akkor még fiatal Szalay
Sándor, tehát volt egy bizonyos indíttatásom. Visszatérve Egerbe az ottani
jogi karra a tudományos pálya iránt kedvet érezve kerestem azt, hogy mivel
foglalkozzam, így szinte magától adódott az, hogy szociológiát tanuljak és
az akkoriban Magyarországon háttérbe szorított tudományággal kezdjek el
foglalkozni. Mint ismeretes, Magyarországon volt egy olyan mozgalom, amely
a '30-as évek elején kezdődött, lényegében a falukutatás, a népi élet
társadalmi viszonyainak feltárása meglehetősen nagy népszerűségnek
örvendett, főleg a fiatalok körében. Nekem szerencsémre az Egri
Jogakadémián az egyik tanárom fiatal kora óta foglalkozott ezekkel a
kérdésekkel, és mikor látott bennem érdeklődést, akkor engem is bevont
ebbe a munkába, úgyhogy rendszeresen jártam ki a '40-es években falvakba
és szociográfiai felvételi munkát végeztem, de elsősorban a jogszokások
területén kutattam. Volt egy ilyen empírikus jellegű kutatás is a hátam
mögött, amikor választanom kellett, hogy a tudomány területén mi legyen
az, amit a saját jövőmként elképzelve művelni fogok, egy darabig
versengett a szociológia iránti érdeklődésem a nemzetközi joggal, de az
ember főleg fiatal korában hajlik arra, hogy a nehezebbet válassza,
jóllehet foglalkoztam az aspirantúra idején nemzetközi joggal, mert
kellett egy másik tárgyat is tanulmányozni, de már a kandidátusi
disszertációmat is a jogszociológia területéről írtam, ami akkor egy
különleges elem volt a tudományban, mert ezzel addig még senki nem
foglalkozott. Az aspiráns vezetőmnek említve, hogy ezzel szeretnék
foglalkozni, azt mondta, hogy: "Próbálja meg!" '53-ban egy enyhültebb
szellemi élet volt éppen Magyarországon, és amikor a disszertációmat
megvédtem '56-ban, akkor meg megint egy éppen oldódó és mint tudjuk, a
forradalomhoz vezető szellemi élet bontakozott ki, úgyhogy szerencsés
voltam, hogy pont ebben az időben fogtam a jogszociológia
tanulmányozásához. Miután a könyvem megjelent és több kutatást végezetem
valamint külföldön is ebben az irányban dolgoztam, akkor már nehéz lett
volna a szociológiát valamilyen ideológiai érv alapján megtorpedózni. Nem
mondom, hogy nem történtek ilyen kísérletek, mert történtek, de azért már
többen voltak a jogászok között is, akik tudták azt , hogy a társadalom
tanulmányozása a lehetőségek szerint modern eszközökkel és módszerekkel
fontos lesz.. Nagyon érdekes, hogy ebben a politikailag a szociológiának
igazán nem kedvező időszakban sikerült felépíteni - nemcsak az én
munkásságomban, hanem az egyetemen a tanítványaim körében is - a
szociológia iránt érdeklődők társaságát. Később, az 1960-as évek elején
ennek a szervezeti kereteit is sikerült megteremteni, Szociológiai
Társaság alakult, egy-két év múlva pedig néhány egyetemen szociológiai
tanszék is született. Először én sem Budapesten kezdtem tanítani a
szociológiát és a jogszociológiát, hanem a pécsi egyetemen, a jogi karon,
mert ott könnyebb volt áttörni azokat a gátakat, amelyek Budapesten még
keményebbek voltak.
1970-ben Budapestre kerültem az egyetemre
tanárnak, akkor már a "tudományok doktora" fokozat birtokában teljes jogú
professzorként a Jogelméleti Tanszéken jogszociológiát taníthattam, s ez a
tárgy egy-két éven belül kötelezővé is vált a jogi karon, mind a mai
napig. Azt hiszem, hogy itt sikerült tényleg valamilyen úttörő munkát
végeznem. Később sokan csatlakoztak, főleg a fiatalabb korosztályból, ma
már, a hetvenedik életévembe lévén a budapesti jogi karon is az egyik
tanítványom a jogszociológiai tanszék vezetője, mostanra már beépült a
hazai tudományos életbe is a szociológia, és ami nekem különösen fontos, a
jogi karokon a jogszociológia is.
- Történtek-e kísérletek a '60-as évektől kezdve arra, hogy Önt,
mint elméleti tudóst a gyakorlati politikai életbe bevonják az akkori
pártállami vezetők, és ha igen, hogy sikerült ezeket kivédenie?
- Történtek persze kísérletek, az első kísérletet talán úgy
fogalmazhatnám meg, hogy arra törekedtek, hogy az ember minél távolabb
legyen a politikától, ezáltal persze a szociológia is. A szociológia
irányába a '60-as évek vége felé mindenféle problémák mutatkoztak a
pártvezetésben, jobban szerették azt, ha csendben dolgozik valaki,
mintsem, hogy kihívja a politikai vezetés vagy politika figyelmét a
szociológia segítségével. Az azonban előrelátható volt, hogy ez az időszak
nem tart soká. Az első összeütközés, személy szerint nem velem történt,
hanem a korábbi magyar miniszterelnök, Hegedűs András személyére
irányult, aki ugyancsak a szociológiával foglalkozott. Amikor a '60 évek
vége felé megterevezték az úgynevezett "új gazdasági mechanizmust", tehát
megpróbálták feloldani a merev tervgazdálkodást piaci elemekkel és piaci
kezdeményezéseknek való útengedéssel, akkor a szociológia már más
helyzetbe került, mert azért azt figyelembe kellett venni akár a politikai
vezetésnek is, hogy ha tényleg eredményeket akarnak elérni a gazdasági
életben, akkor ennek a társadalmi környezetét is valamilyen módon ismerni
kell. Ez persze nem ment ilyen békésen, mint ahogy azt most elmondom, és
mint a Szociológiai Intézet igazgatója, kaptam szenrehányásokat az akkori
politikai vezetéstől és volt olyan időszak is, amikor nehézzé vált a
szociológia művelése, legalábbis átmenetileg. A '70-es évek közepétől
kezdődően már úgy tűnt, hogy megállíthatatlan a szociológia fejlődése. Nem
nagyon lehetett előírni - bár igazából meg sem kísérelték -, hogy mit
találjon a szociológia, de a szociológia útját sem lehetett már olyan
rendkívül kemény kőpalánkkal vagy gáttal egy meghatározott irányba
terelni. Sokkal inkább az történt, hogy a szociológia felé fordultak
jónéhányan a politika területéről is. Emlékszem, hogy olyan politikai
személyiségek, akik korábban a szociológiát semmibe se vették, kezdtek
érdeklődni, és ha nem azt a képet mutatta a szociológia, amely az általuk
várt eredményeket hozta volna, akkor morgás, tiltakozás és bizalmatlanság
keletkezett, de ezeket az ember túlélte.
Egyre szervezettebbé vált a
szociológiai élet. Megalakult a Magyar Szociológiai Társaság, és nemcsak
az Akadémián volt már kutatóhely, hanem a különböző egyetemeken is.
A
magyar szociológia elég jó eredményekkel tudott résztvenni a nemzetközi
életben, rendszeresen kijártunk a nemzetközi kongresszusokra,
értekezletekre, nagyon jól ismertek bennünket és az akkori szocialistának
nevezett országok közül Lengyelország mellett Magyarország volt az, ahol a
szociológia többé-kevésbé nemzetközi szinten mozgott, és nem akarták
valamiféle párt-tudománnyá alakítani. Erre időnként korábban voltak
kísérletek, de miután ezt nem sikerült elérni, ezért lassan
visszavonultak. A magyar szociológiának meglehetősen jó neve volt, elég
sok írásunk jelent meg a vezető szociológusok tollából külföldi
szociológiai lapokban, könyvekben. A '80-as években sikerült teljesen
integrálódni a nemzetközi szociológiai életbe.
Elérkezett egy olyan
időszak, amikor a politikában is igényt tartottak a szociológiai kutatások
eredményeire.
- Létezik-e egy megfogható pont, egy mozzanat, amitől ez a fordulat
datálható?
- Ez a '80-as években kezdődött. Itt a '80-as évek elejére már
tudatosan kialakult a szociológia területén egy olyan együttműködés, amely
arra irányult, hogy az ország állapotát a valóságnak megfelelően tárja
föl, ezeket a viszonyokat elemezze és külföldön is közreadja. Már nem csak
az a a generáció végezte ekkor a szociológiai kutatómunkát, amelyhez én is
tartozom, már megjelent az ifjúság, akik jelentős része hosszabb időt is
töltött nyugat-európai országokban, ott tanult és sokat hozott haza,
úgyhogy ez a munka eléggé megerősödött már a '80-as években. Az évtized
közepére olyan erőssé vált, hogy a szociológusok elemezhették és elemezték
is a hazai politikai helyzetet, ezek összetevőit, perspektíváit, és
jóllehet előfordult még, hogy X vagy Y ezt nehezményezte, de ennek már
semmi jelentősége nem volt a szociológusok körében, és a tudományirányítás
körében sem. Mire a rendszerváltozás bekövetkezett, addigra itt már egy
nagyon jól működö szociológiai közeg alakult ki egyetemi oktatással,
utánpótlással, magyar és idegennyelvű folyóiratokkal, könyvekkel és a
nemzetközi szociológiai életben való részvétellel.
- Ön, mit jog- és társadalomtudós, gondolt-e arra a '80-as évek
elején, hogy az évtized fordulójára ilyen alapvető változások mennek végbe
Magyarországon?
- Igen. Tulajdonképpen ez érett már hosszabb ideje. Volt egy
előadásom 1980-ban az Akadémia közgyűlése alkalmából, amely a helyzetet és
a perspektívát is többé-kevésbé fölvázolta. Persze nemcsak én dolgoztam
ilyen irányban, hanem mások is, de azután az előadásomban felvázoltakra
támaszkodva dolgoztunk a jövőben. Nagyon érdekes, hogy akkor a párt és
kormányvezetésben is voltak néhányan, akik látták, hogy tudományos alapon
és másképp kell az országot irányítani, mint ahogy ez gyakorlat volt, bár
azt nem hiszem, hogy arra gondoltak, hogy rendszerváltásra lesz szükség,
vagy ez be fog következni, de emlékszem rá, hogy létesült egy közgazdasági
munkaközösség, amelyet a párt illetékes titkára vezetett és ahová a
közgazdászokon kívül jogászt és szociológust ismeghívtak. Jogászként
Sárközy Tamást, szociológusként pedig engem hívtak meg, az nem is
merült fel, hogy tulajdonképpen én is jogász vagyok. Ennek a szűkebb
társaságnak a tevékenységét még igazából nem, dolgozták fel, de nagyon
sokat hozzásegített, hogy Magyarországon a közgazdasággal és a
társadalommal foglalkozó szakemberek egyre többet írtak le azokból a
problémákból, amelyek később a rendszerváltozás során már akut politikai
kérdésként merültek fel.
Ezzel egyidőben létrejött egy másik társulat,
nem formálisan, amely a társadalom helyzetével foglalkozott. Ma már
idősebb nemzedékhez tartoznak azok, akik ebben résztvettek, de itt
kifejezetten arról volt szó, hogy a magyar társadalom merre fejlődik,
milyen problémái vannak, hogyan kell ezt megoldani. Jóllehet állami
irányítás alatt bontakozott ki, de azután ennek a társaságnak a
munkásságát senki sem próbálta irányítani, gyakorlatilag arról
vitatkoztunk és olyan munkákat dolgoztunk ki, amilyeneknek szükségét
láttuk. Később, amikor a rendszerváltozás folyamatban volt, akkor az ott
keletkezett anyagoknak nagyon nagy jelentősége mutatkozott. Ezek nem
politikai pártok voltak, nem is politikai pártokhoz kapcsolódtak, hanem
részben a kormányhoz, de úgy, hogy bizonyos felkérések érkeztek, amire mi
kidolgoztunk anyagokat és amelyeket vagy fölhasználtak, vagy nem.
A
szociálpolitikával kapcsolatos munkánkat például, amelyet nagyon sok
erőfeszítéssel hoztunk létre, megvitatta az akkori Minisztertanács,
formailag el is fogadta, de nem valósították meg azokat az ajánlásokat,
amelyeket mi adtunk. Ám akár megvalósították, akár nem, mindenképpen
tudomásul kellett venni, hogy ha már a kormány- és pártvezetésben arra
kényszerültek, hogy szociológusokat is bevonjanak a hivatalos politikát
előkészítő folyamatokba, akkor ez azért már jelentett valamit a jövőre
nézve is. Egy idő után aztán elérkeztünk oda 1986-88 időszakában, amikor
már teljesen szabadon munkáltuk ki azokat a problémákra adott válaszokat,
amelyek a rendszerváltozás során megoldandó feladatokként
jelentkeztek.
- Ön 1988-ban a Grósz-kormányban igazságügy-miniszter lett. Mi
indította arra az elhatározásra, hogy elfogadja a felkínált
lehetőséget?
- Tulajdonképpen ez összefügg azzal, amit az előbb elmondtam. Jogász
lévén az én kezemben voltak azok a munkálatok, amelyek a társadalom, az
ország átalakítása során jogászi feladatként mutatkoztak meg. A jogot,
különösen, ami az alkotmány átalakítását illeti, nagyon nehéz lenne a
politikától elválasztani. Emlékezetem szerint akkor már hosszú idő óta
készült az akkori pártvezetés arra, hogy az ország állapotát egy
pártfórumon megvitassa. Ezt Kádár János ameddig tudta, halasztotta,
de Grósz Károly volt már a miniszterelnök, és a kettőjük közötti
szembenállás egyre világosabbá vált. Grósz Károlyt tényleg érdekelték azok
a valóságos folyamatok, amelyek az országban végbemennek. Készültek erre a
konferenciára, elkészítettek egy anyagot, amelyeta pártközpont különböző
osztályain munkáltak ki. Ez azt is jelentette, hogy igazából a régi
párt-tradíciókat amennyire lehetett, megőrizve készültek ezek az anyagok,
tehát nem nagyon lehetett a továbblépést kiolvasni belőlük. Én akkor az
Akadémia főtitkár-helyetteseként a társadalomtudományokat irányítottam, ez
persze nem a tudományba való beleszólást jelentette, így aztán én is
megkaptam ezt az anyagot és kértek arra, hogy mondjak róla véleményt. Az
anyag nagyon bátortalan volt, sok szempontból a régi gondolkodást
tükrözte, amin mi már az előbb említett keretek között messze túl voltunk.
Úgy gondoltam, megírom a véleményemet és főleg azt, hogy mit kellene
csinálni. Mivel sejtettem, hogy elakad, ezért készítettem egy rövidített
változatot, és a lényegre kihegyezve elküldtem Grósz Károlynak. Ő
fölhívott engem és kért, hogy menjek be hozzá. Be is mentem, és ott nagyon
hosszú ideig beszélgetett velem, elolvasta, amit írtam, vitatkozott velem,
én megpróbáltam az igazát bizonyítani mindannak, amit leírtam, s a végén
magam is meglepődtem, amikor azt mondta, hogy, rendben van, de
vállalkoznék-e arra, hogy mindazt, amit leírtam, megvalósítsam, mint
igazságügyi miniszter. Mondtam, hogy igen. Azt mondta: akkor
megállapodtunk. Eljöttem tőle és vártam, mi történik.
Később megtudtam, hogy ő javasolta Kádár Jánosnak, hogy nevezzenek ki
engem igazságügy miniszternek 1988 február-március körül.
Aztán
egyszer behívott a pártközpontba a tudományos ügyekkel foglalkozó titkár,
aki egyébként korábban az Akadémia főtitkára volt, egy nagyon neves
fizikus. Kiderült, hogy nem igazán volt ott beszélnivalónk, mert egyszer
csak megjelent Kádár János, elkezdtünk beszélgetni, bár én nem nagyon
beszéltem, mert inkább ők ketten foglalkoztak egymással. Egyszer-kétszer
kérdeztek tőlem valamit és aztán Kádár elment.
Ezt követően Grósz
Károly felhívott, és elmondta, hogy Kádárnak az a véleménye, hogy engem
nem szabad a kormányba beengedni, úgyhogy várni kell, mondta ő, ameddig
Kádár János elhagyja a vezetést. Ez hamarosan be is következett, a
fordulat után felhívott Grósz Károly, és közölte, hogy a kinevezést meg
fogom kapni, pontosabban szólva megválasztottak és június végén átvettem
az igazságügy irányítását. Gyakorlatilag úgy irányíthattam az Igazságügyi
Minisztériumot, ahogy akartam, tehát Grósz nem akadályozta a munkámat. Azt
én is tudtam, hogy óvatosan kell előre haladni, nem lehet midjárt a dolgok
közepébe csapni, de amikor elfogadták, hogy megjelenjen két olyan törvény,
amelyek a társaságokról és a gyülekezési jogról szóltak, amikor ezeket a
Parlament elfogadta, úgy, ahogy ezt előterjesztettem, akkor már biztos
voltam benne, hogy végig lehet vinni a tervet, amelyet magamban
kidolgoztam és amelyen az Igazságügy Minisztériumban munkatársaim
folyamatosan dolgoztak, és valóban olyan törvénykezés kezdődhetett
el,amely létrehozta az ellenzéki erőkkel együtműködve azt az Alkotmányt,
amellyel ma is együtt élünk és azt a rengeteg jogszabályt, amelyek
Magyarországot egy szocialista országból polgári demokratikus országgá
alakította.
- Az Ön által említett két törvény tette lehetővé a pártok
megalakulását és működését, de a halálbüntetés eltörlése is az Ön nevéhez
fűződik, hiszen az Ön hivatalba lépése előtti nap hajtották végre
Magyarországon az utolsó két halálbüntetést. Miért tartotta fontosnak a
halálbüntetés eltörlését?
- Én eltöltöttem egy bizonyos időt
az igazságszolgáltatásban, mielőtt igazságügyi miniszter lettem és ez
nagyon lényeges, mert pontosan fel tudtam mérni, hogy a különböző
igazságügyi eszközök mit érnek.
Részben közvetlen tapasztalat,
részben olvasmányélményeim alapján Olaszországban tartottam egy előadást a
halálbüntetés hiábavalóságáról, ott jelen voltak a világ úgyszólván minden
országából, és meg kell, hogy mondjam nagy vita volt, de végül is
elfogadták az érveimet.
Ezután hozzáláttam Magyarországon a
halálbüntetés eltörléséhez. Először még nem volt eltörölve a
halálbüntetés, de nem volt szabad végrehajtani a halálos ítéleteket, hanem
el kellett érni, hogy kegyelmet kapjon minden halálraítélt. Ebben az
időszakban 2-3 embert súlytottak halálos ítélettel, némi vita árán
sikerült elérni, hogy az Elnöki Tanács megkegyelmezzen. Ez sok vitát
indukált a társadalom különböző rétegeiben, ahogy ma is.
Én magam
akkor is és ma is meg vagyok győződve arról, hogy a halálbüntetés nem
viszi közelebb a társadalmat egy olyan állapothoz, amely a rendet és a
biztonságot tükrözi. A halálbüntetést az életfogytiglanra kell
változtatni, az viszont tényleg életfogytig tartson ne 10-15 évig,
szerintem ez a megoldás.
- Összefügg-e a halálbüntetésről kialakult nézetével katolikus
neveltetése, hiszen a katolikus értékrenddel sem összeegyeztethető a
halálbüntetés?
- Természetesen. Én úgy gondolom, hogy az a humánus nevelés, ami az
én gimnáziumomnak a sajátja volt, döntő fontosságú. Nemcsak pusztán
katolikus gimnázium volt az egri ciszterci rend gimnáziuma, ahova jártam,
hanem ennél több. Egy nagyon magas szintű szellemiséget adott át a
diákoknak. A vallással való foglalkozás, a vallás tanítása is magas
szinten történt, mi ott katolikus filozófiát tanultunk és olyan tanáraink
voltak, akik közül egyikük később az Egyesült Államokba létesített
ciszterci egyetem filozófia-professzoraként halt meg. Az én szellemi
formálódásomban nagy jelentőségű volt, hogy oda járhattam.
-
Ön 1989-90-ben a Hazafias Népfront Köztársasági Elnök-jelöltje volt.
Milyen módon került erre sor?
- Amikor én
igazságügy-miniszter voltam, soha nem gondoltam arra, hogy egyrészt ha
befejeződik ez a terminus, a miniszterségem ideje - hiszen a
rendszerváltás meg fog történni, a kormány, már a Németh Miklós által
vezetett kormány ezen dolgozott - nem gondoltam arra, hogy ezt követően én
egy másfajta közjogi méltóságba kerüljek, arra gondoltam, hogy visszatérek
a tudományos munkásságomhoz és megírom ennek az időszaknak a történetét és
a problémáit. Közben azonban a köztársasági elnök-jelöltek névsorát
olvasva nem tudtam ellentmondani azoknak, akik azzal az indítvánnyal
jöttek, hogy ők helyesebbnek látnák, ha egy olyan típusú ember kerülen
ebbe a székbe, mint ahogy engem megismertek. Ez a miniszterelnöktől lefelé
sok ember fejében megfordult, és a Hazafias Népfrontot látták annak a
szervezetnek - mint utóbb kiderült: tévesen - amely a szükséges munkát,
ami egy választáshoz vezető tevékenységet jelent, ezt elvégzi, és a HNF,
mint egy országos méretű szervezet, amely nem politikai szervezet, talán
kellő háttér lesz ennek a törekvésnek az előreviteléhez. Mint ismeretes, a
rendszerváltozás során a választásokat követően és az új kormány
megalakulását illetően a nép által választható köztársasági elnöki
tisztségről az új kormányzat lemondott, tehát igazából nem kerülhetett
arra sor, hogy kipróbálják ennek a tényleges megjelenését. Máig is az a
véleményem, hogy a köztársasági elnököt a népnek kell megválasztani, s ami
nagyon érdekes, az az, hogy egyre többen vannak ezen a véleményen a
politikai pártok közül is, és a tudományban pedig szinte teljesen ez a
vélemény vált most már általánossá. Nem tudom, hogy a következő
köztársasági elnök-választáson sikerül-e elérni azt, hogy a jogszabályt
megváltoztassák, de én a magam részéről biztos vagyok abban, hogy ha nem
is a legközelebbi, akkor majd azt követően, amikor esetleg egy új
alkotmány születik, akkor már a lakosság fogja megválasztani a
köztársasági elnököt.
- Az Ön neve 1990-ben a Hazafias Választási Koalíció országgyűlési
képviselő-jelöltjei között is feltűnt. Hogyan került sor az Ön
jelölésére?
- Ez az én akaratom ellenére történt. Mások hozták szóba a nevemet a
képviselő-jelöltséggel kapcsolatban, amikor aztán beindult a mechanizmus,
többen is próbáltak rábeszélni. Ha már képviselő-jelöltséget kellett
vállalnom, akkor szívesebben vállakoztam volna arra, hogy a saját, szűkebb
pátriámban, Heves megyében jelöljenek, de a vezetés úgy döntött, hogy nem
ott, hanem Pécsett léptetnek föl, ahol ismertek, hiszen ott tanítottam jó
ideig, de a HVK, amely nagyon ígéretesen indult ebben a választási
küzdelemben, azután olyan helyzetbe került a választásokra való
felkészülés során, hogy az erdmény az lett, amit valamennyien tudunk,
tehát egyetlen egy képviselői hely sem került betöltésre a HVK jelöltjei
által. Az okait lehetne elemezni, de nincs értelme, annyi azonban világos,
hogy a HVK neve akkor úgy csengett a lakosság túlnyomó többsége előtt,
amely nem volt kedvező a képviselő-jelöltek számára. Másrészt az új
körülmény, tehát a többpártrendszer bevezetése Magyarországon az
elsősorban a politikai pártokat hozta helyzetbe. Nem is nagyon értették az
emberek, hogy a HVK politikai párt vagy nem, ráadásul nem is volt párt,
csak erre az egy alkalomra szerveződött. Számomra annyi tapasztalatot
hozott ez, hogy helyesebben tettem volna, ha kitartok eredeti álláspontom
mellett és nem jelöltetem magam képviselőnek.
- Az Antall-kormány 1990-ben Önt nevezte ki a Magyar Köztársaság
kanadai nagykövetévé. Mivel magyarázza ezt a bizalmat részükről, hiszen Ön
az előző két kormányban mint igazságügy-miniszter vett részt?
- Ez engem is meglepett. Egy ízben hazatérve külföldről értesültem
róla, hogy Antall József beszélni kíván velem. Meglepődtem, de
szinte azonnal eldöntöttem, hogy vállalom ezt a megbizatást. Ennek több
oka is volt: egyrészt akkor már tudtam, hogy itthon olyan munkát, amely a
közélethez kapcsolna, lényegében nem végezhetek. Vissza akartam térni a
tudományos munkához és a tanításhoz, azonban ebben az időben azt nem
tehettem volna úgy, hogy ne sodródjak egy politikai párthoz, és azt
végképp el akartam kerülni, ezért is örültem meg Antall József
felkérésének, hiszen ebből arra következtettem, hogy a vele történt
korábbi beszélgetéseink az országról, a jövőről megvalósíthatóak. A
legszubjektívebb indokom pedig az volt, hogy annak idején, érettségi után,
mikor le kellett írni, hogy milyen pályára akar menni az ember, akkor én a
diplomáciai pályát jelöltem meg, és most úgy hozta a sors, hogy
teljesülhetett ez a vágyam. Úgy gondoltam, alkalmas is leszek a feladatra,
hiszen az akadémiai főtitkár-helyettesi beosztásomhoz kapcsolódott az
Akadémia külügyeinek a felügyelete is, tehát én nagyon sokat utaztam a
világban, rengeteg helyen tárgyalatam, gyakorlatom volt a külügyi
munkában.
Ha választhattam volna, nem biztos, hogy Kanadát
választottam volna, de azok közé az országok közé tartozott, amelyeket
ismertem, hiszen többször jártam ott előadásokat tartani, szerettem is,
úgyhogy kint töltöttem három esztendőt és azt gondolom, hogy nem végeztem
rosszul az ottani munkámat, legalábbis a kanadai kormánynak ez volt a
véleménye, és az ottani diplomáciai karnak is. Nagyon sok barátra tettem
ott szert, sokan jártak hozzánk, minket is nagyon sok nagykövet és kanadai
vezető látott vendégül. Sokat jelentet számomra, hogy megismerhettem ezt
az országot, a lakóit, eljutottam egészen az északi sarkvidékre, addig
ameddig kanadai légitámaszpont van. Nagyon sok és érdekes munkával teli
időszak volt ez. Nagyon jó kapcsolatba került akkor Kanada
Magyarországgal, azt hiszem, nem töltöttem hiába azt a három
esztendőt.
- Érezhető volt-e valamiféle felfokozott érdeklődés akkoriban
Kanadában Magyarország iránt ?
- Hát hogyne. Igen nagy volt az érdeklődés, hivatalosan, tehát
kormányszinten is, és amit megtehettek és meg tudtak tenni, azt meg is
tették. A kanadai-magyar viszony ebben az időszakban egészen elsőrangú
volt, nagyon nagy érdeklődés mutatkozott a kanadai tudományos életben is.
Tudták, hogy én egyetemi tanár vagyok és nagyon sokszor hívtak különböző
egyetemekre, tudományos intézetekbe előadást tartani, ami azután átterjedt
az Egyesült Államokra is. Oly mértéket öltött ez, hogy engedélyt kellett
kérnem Antall Józseftől, hogy eleget tehessek a felkéréseknek, és ő hozzá
is járult, úgyhogy a nagyköveti beosztás mellett állandó vendégprofesszori
jelleggel is dolgoztam. Ez a diplomáciai munkában is nagyon sokat
jelentett, mert a diplomáciai munkát el lehet úgy látni, ahogy általában
szokás: az ember éli a diplomata életet, megjelenik ott, ahol meg kell
jelenni, elmondja, amit el kell mondani, elintézi a hivatalokban, amit ell
kell intézni, de ha ehhez még pluszban hozzájárul az, hogy az embert sűrűn
hívják egyetemekre, tanárok és a diákok előtt beszélhet, hogy olyan
különböző nemzetközi konferenciákra is meghívják, amelyekhez
Magyarországnak nincsen köze és ott beleláthat a külügyi munkának olyan
összefüggéseibe is, amit a nagyköveti munkából nehéz meglátni egy másik
országban, mert nem vehet benne részt, ha például, mint velem történt,
meghívtak egy olyan kétnapos konferenciára, amelyet a kanadai
külügyminisztérium szervezett és még néhány amerikai külügyi szakember
volt jelen és én, egyedüli külföldiként, ahol a szocialista országokkal
szembeni politika kialakításának a problémáit és kérdéseit beszélték meg,
és ahol kifejezetten nem azért hívtak, hogy én ott hallgassak és
tájékozódjam, hanem kérdéseket tettek föl és válaszokat vártak. Vagy:
amikor Kanada meghívást kapott arra, hogy Jugoszláviában a külföldi
haderők csapataiban résztvegyen és e csapatokat irányítsa egy ideig, akkor
meghívtak a katonai akadémiára, a hovédelmi miniszter és a vezérkari főnök
társaságában töltöttem el ott egy napot, ahol az ezzel kapcsolatos
kérdéseket tárgyalták meg és rengeteget kérdeztek. Ez a fajta plusz, ami
nem minden diplomatának és nem mindig ad lehetőséget. Kinti tartózkodásom
végén olyan megtiszteltetésben részesültem, ami ritkaságszámba megy - ha
dicsekedni szeretnék, velem kétszer fordult elő - egyszer még miniszter
koromban, de már a választások alatt, mikor már tudták, hogy új kormány
jön, meghívtak az Egyesült Államokba egy olyan konferenciára, ahova
egyébként csak miniszterelnököket szoktak meghívni és ott tartottam egy
előadást a magyarországi átalakulásról, igen magas státuszú emberek előtt
majd ugyan ezt meg kellet ismételnem Kanadában is, ahol az akkori
külügyminiszterünk nem tudott megjelenni és engem kértek föl arra, hogy
menjek és tartsak egy olyan előadást, amit egy külügyminisztertől szoktak
elvárni, dicsekvés nélkül mondhatom, hogy tényleg nagyon jól sikerülek az
előadások. Ebből következően nekem Kanadában nem csak az volt a státuszom,
hogy a magyar nagykövet vagyok, hanem nagyon sok kapcsolatom és barátom
volt, ami bizony rengeteget jelentett a diplomáciai életben is.
- Egyesült Államok-beli és kanadai joghallgatók között járva mi
volt a benyomása, miért érdekli őket a magyar jogrendszer, hiszen a
kontinentális jogrendszerek közé tartozik, ott pedig a szokásjog
él?
- Igen, ez így van, bár Kanadában nem pontosan ez a helyzet, hiszen
Quebec tartomány a francia mintát követi jogrendszerében is.
- Quebec el is akar szakadni Kanadától, nem?
- Ez nem olyan nagyon komoly dolog. Ha arra kerül a sor - mint ahogy már
sokszor került is -, hogy népszavazás döntsön, akkor végül mégis amellett
döntöttek, hogy maradnak, és én azt hiszem, hogy ez nagyon bölcs döntés. A
kanadaiak egyébként nagyon jól kezelik a lakosságot, mindig kitűnő
kanadai-francia miniszterek vannak. A jelenlegi kanadai miniszterelnök is
francia. Én elég sokat jártam egyetemekre, diákok közé. Ez abból adódik,
hogy az egyik egyetem meghívott tiszteletbeli vendégprofesszornak, hogy
rendszeresen járjak és tartsak előadásokat, cserébe ugyan úgy használhatom
a könyvtárukat, mint a saját professzoraik. Nekem ez hallatlanul sokat
jelentett és szívesen is jártam oda, mert rá kellett ébredni, hogy
Magyarország azért nem olyan borzasztóan széles körben ismert ország és
különösen nem a jogrendszere. Azt hiszem, hogy azok, akik engem
hallgattak, akik eljöttek az előadásaimra, azok nem csak egyszerűen fiatal
jogászok voltak, hanem ennél jobban érdeklődtek a jog és a politika iránt
is, mert nagyon kellemes órákat töltöttem így közöttük, megtartván az
előadásokat. Nagyon sokat kérdeztek, kölcsönösen kellemesen éreztük
magunkat. Akkoriban nagy érdeklődés volt Magyarország iránt, mert mindenki
tudta, hogy itt kezdődött a rendszerváltozás, az igazi mozgás. Ismertek
egy-két nevet is, de nem tudták, hogy pontosan mi lett az eredmény, milyen
kormányzat alakult ki, mi az, hogy Magyarországon demokrácia van, ez hogy
viszonyul egy nyugati berendezkedéshez. Időnként olyan problémákba is
belementünk, mint a common law és a kontinentális jogrendszer problémái, a
magyarországi alkotmánybíráskodás például nagyon nagy érdeklődést váltott
ki. Az a körülmény, hogy baráti viszonyban voltam a kanadai Legfelsőbb
Bíróság elnökével, aki kitűnő jogász, ő gondoskodott arról, hogy
megismerjem a kanadai jogrendszert, szintén sokat segített. Ottani
diákjaim közül többen jöttek utána Magyarországra, érdeklődtek a
magyarországi jogrendszer iránt. Persze nemcsak a diákok, hanem a jogászok
is. Az, hogy itt nagyon hamar megtelepedett az egyik legnagyobb kanadai
ügyvédi cég és együttműködik magyar ügyvédekkel, az kapcsolatba van azzal,
hogy én egy napot eltöltöttem ennél az ügyvédi cégnél Kanadában és
megismertem egyrészt azt, hogy hogyan működik egy ilyen ügyvédi szervezet
Kanadában vagy az Egyesült Államokban, mert ebből a szempontból ugyan az,
ők is rengeteget kérdeztek.
- Mi okozta a legnagyobb örömöt az Ön életében: a tudományos
munka, a kutatás, a tanítás, a politikai közszereplés, vagy a diplomáciai
feladatok ellátása?
- Ezt nehéz megkülönböztetni, mert abban a szerencsében
részesülhettem, hogy egy rövid időt leszámítva - ez az 1956 utáni néhány
év - , amikor engem - ha enyhén akarom kifejezni - nem láttak igazán
szívesen sehol, egyik feltétel volt akkor az egyik egyetemen, ahol kaptam
egy kutatói helyet, hogy ne foglalkozzam állam- és jogelmélettel,
jogszociológiával, hanem jogtörténettel, de ez nekem nagyon tetszett, mert
én szeretem a jogtörténetet, ezzel függött össze a korábban említett két
tanulmány megírása, ami engem Franciaországba majd Amerikába elvitt.
Megpróbáltam összekapcsolni a tudományos munkát és a társadalommal való
foglalkozást. A tudományos munkát lehet úgy végezni, hogy az ember elvonul
egy kellemes könyvtárba és ott teszi a maga dolgát. Ez rengeteg örömöt ad,
én is így képzeltem a tudományos munkámat, amikor erről a pályáról
gondolkoztam joghallgató koromban, s lehet úgy is csinálni, hogy igyekszik
az ember, ha alkalma van rá, hogy amit helyesnek lát, azt megpróbálja
valamilyen módon érvényesíteni a társadalomban. Nekem szerencsém volt,
mert ezt sikerült megvalósítanom és a pályám jelzi, hogy egyetemi
tanárként és akadémikusként kerültem az igazságügy-miniszteri, majd egy
nagyköveti székbe, amelyek nem a tudományos munka jellegzetes színterei.
Szerettem összekapcsolni egymással ezeket a dolgokat.
Ami a
legfelhőtlenebb örömet okozta az számomra az írás volt. Ha befejeztem egy
könyvet vagy egy tanulmányt, ami közel állt hozzám, az nagyon nagy örömet
okoz, szinte a teremtés örömét. Nagyon szerettem tanítani is, egyetemi
előadásaimat megtartottam akkor is, amikor miniszter voltam és Kanadában
is megtaláltam rá a módot, hogy valamilyen "tanításpótlást" szerezzek
magamnak, ez a kettő vot, ami a legnagyobb örömet okozta.
Amikor
hivatali pályán kellett lennem, akkor nagyon sokszor ez fáradtságos
munkával járt, amit az ember távol érzett magától, de a vállalt feladatot
el kell végezni. Jogász számára legszebbnek a bíróságot tartom, bár és
csak rövid ideig gyakoroltam ezt.
Ez adhatja az embernek azt az örömöt, hogy "igazságot tesz", bár sosem
lehet abszolút biztosnak lenni abban, hogy egy döntésnek mi lesz a
következménye.
- A tanítás során a vizsgák alkalmával Ön
gyakran szabott-e ki "halálos ítéletet" tanítványaira?
- Be
kell vallanom, hogy nagyon szigorú vizsgáztató voltam. A hallgatók nem
nagyon szerették a vizsgáztatói stílusomat. Az én elgondolásom az volt,
hogy ha egy hallgató megjelenik a vizsgán, akkor ő tudja a legjobban, hogy
mit akar mondani és azt engedni kell, hogy mondja el. Feltettem a kérdést,
de nem kérdeztem bele. A jogászok számára különösen fontos dolog, mivel
nagyon sokat kell beszélniük, hogy jól megszerkesztetten fogalmazzanak. Ez
volt a vizsga-metódusom, ez nem volt nagyon népszerű mindenki számára,
hiszen sokan várták volna, hogy segítséget kapjanak. Ha valaki tíz percet
beszél, az tíz percet, ha valaki egy órát, az egy órát, az időtartam nem
számít, az számít, amit és ahogy mondta.
- Az ön kedvenc
időtöltése az utolsó 200 év és a keleti kultúrák tanulmányozása. Miért
pont ez a kettő a hobbyja?
- Az előbbi azért, mert a jog és a
szociológia iránti érdeklődés magával hoz egy történelmi érdeklődést.
Történelmi szemlélet nélkül egyiket sem lehet igazán jól csinálni. A mi
történelmünk természetesen messzebb visz, mint 200 esztendő, de azok az
intézmények, amellyekkel egy jogász találkozik, többnyire az utóbbi 200
évben alakultak ki. Nekem ez az az időszak, amely akár Magyarországon,
akár Európában vagy a világon az érdeklődésemet elsősorban megfogta.
Ami a keleti kultúrákat illeti, ez nagyon régi szerelem. Kis gimnazista
korom óta kísér, tizenvalahány éves korom óta igyekeztem gyűjteni azokat a
könyveket, amelyek ezzel foglalkoznak. Hamar beláttam, hogy itt is
szelektálni kell, mert ezek a kultúrák olyan óriási anyagot fognak át,
hogy ha az ember a teljes életét ennek szentelné, akkor sem tudná az
egészet megismerni. Így azután elsősorban India az, ami az érdeklődésem
középpontjában van, az indiai kultúra, nemcsak az indiai jog,
államszervezet, történelem, de az indiai filozófia és az indiai
gondolkodásmód is. Az indiai és a buddhista jog különböző területeivel még
ma is foglalkozom és remélhetőleg még lesz időm arra, hogy megírjam azt a
könyvemet, amelyet ezzel kapcsolatosan tervezek és amelynek anyagát már
két évtizede gyűjtögetem.
Szerencsém volt ezeket az országokat
fölkeresni, Indiában töltöttem a legtöbb időt, fél évet, de eljutottam
Tibetbe is, Kína más részeibe is, nemcsak szellemi, hanem
túrista-élményeim is vannak.
- Kik azok a gondolkodók Teleki
Pálon kívül, akiről tudom, hogy Ön nagyon becsüli, akik nagy hatást tettek
Önre?
- A magyar gondolkozók közül Teleki Pál mellett
híres történetírónk, Szekfű Gyula gondolkodását nagyon kedvelem, ha
persze nem is nagyon értek egyet mindennel, de ezt az ember minden általa
olvasott szerzővel és könyvvel elmondhatja, valamint általában a
történetírók iránt érdeklődtem. A magyar írók között elsősorban Németh
Lászlót említem, bár ez talán furcsán hat, hiszen ő Szekfű Gyulával
keményen harcolt.
Ha kilépek Magyarországról, az írók közül Thomas
Mann az, aki leginkább hatott rám és akinek a könyveit egyaránt
olvasom mind a mai napig németül is, magyarul is, mind a kettőnek más
hatása van.
Angliából Winston Churchill minden írása megven
nekem, nagyon sokat foglalkozom vele és általában azokkal, akik annak
idején a környékén éltek, de az egész angol történetírás nagyon érdekel.
Európában a magyar mellett az angol és a német, ezen kívül az indiai,
valamint az amerikai politikai és történeti irodalom érdekel leginkább
természetesen a szakirodalom mellett.
- Szeretném, ha beszélne a családjáról, hiszen az ön tevékeny és
redkívüli életében bizonyára nagy szerep jutott családtagjainak
is.
- Természetesen, annál is inkább, hiszen egy-két helyre a feleségem is
elkísért, főleg az utóbbi időben. Rengeteget segített a nagyköveti munka
területén, mert egy arra való feleség munkája legalább annyit jelent, mint
a nagyköveté. Hallatlanul jelentős a feleség szerepe, az én feleségem
nagyon népszerű volt a kanadai diplomáciai körökben. Miután ő maga is a
felsőoktatásban működött, így ezen a területen is megtaláltuk a
kapcsolatot. A lányom is jogász, akinek a pályafutását mindig szívesen
kísértem figyelemmel és nagyon öröltem, amikor már az egyetemen is nagyon
jó tanuló volt, ügyvédként is sikeres, a gyerekeit is -az unokáimat -
sikerrel neveli, nagyon meg lehetek vele elégedve, és meg is vagyok. A
vejem is nagyon tehetséges jogász. A családban még van jogász, az egyik
öcsém is, aki egyetemi tanár, bizonyos értelemben a család koncentrálódott
a tanítás és a pedagógia köré, ami tradicionális is talán.
Rozsonits Tamás
rtamas@sopron.hu
A riport rövidített változata elhangzott a soproni Panoráma Rádióban
1998. március 22-én
1998. április 06., hétfő 00:00
|
|
|
