|
Emlékérem Bognár Teréz, nyugalmazott gyermekfelügyelőnek
Huszonhét évig anyát pótolt
Emlékérem Bognár Teréz nyugalmazott
gyermekfelügyelőnek
A Doborjáni Ferenc Speciális Oktatási és Nevelési
Intézmény nevelőtestülete az intézmény fennállásának ötvenedik évfordulóján
Bognár Teréz nyugalmazott gyermekfelügyelőnek a sérült gyermekek és fiatalok
nevelésében kiemelkedő, példaértékű munkájáért Doborjáni Ferenc Emlékérmet
adományozott.
„Nehéz anyagi körülmények között éltünk Kőhidán.
Nyolcan voltunk testvérek, négyen megértük a felnőtt kort. Anyám a nevelésben
nagyon jó példát mutatott. Kiskorunktól kezdve segítettünk, így korán megszoktuk
a gondoskodást másokról. Én a kistestvéreimre vigyáztam, így erősödött
bennem a szeretet, a gyermek iránti gyengédség. Édesanyám mindenkin segített.
Ha valakinek gondja volt, tőle kért tanácsot. Sokszor még éjjel is keresték.
Édesapám kevesebbet lehetett köztünk. Fegyőr volt Kőhidán. Minden hatodik
napja volt szabad. Ünnepek alkalmával sokat énekeltünk. Jó időben
kirándultunk. Ha köznapra esett a szabadnapja, akkor ment a mezőre dolgozni,
az erdőbe fát vágni. A legidősebb bátyám természete hasonlított édesanyáméhoz:
megfontolt volt, igazságos. Szabóinasnak került el a gimnázium után, kedveskedett
nekünk apró ajándékokkal a borravalójából. Józsi egészen más természetű,
a zenének élt, tanult hegedülni, orgonálni. Otthon szívesen segített, vasalt
a szenes vasalóval, ami akkor nehéz volt. Később elvégezte Debrecenben
a tanárképzőt. A lánya zenetanár lett. Sopronba jártunk középiskolába.
Érdekes, Kőhidáról hamarabb odaértünk, mint a városi gyerekek. Az úton
a német szavakat ismételtük, vagy a nehezebb anyagot mondta föl valaki.
A Fövényverembe jártam polgáriba. Nagyon jó tanáraim voltak. Tanítani jól
tudtak, magatartásukban példaadók, hogy csak szeretni lehetett őket. Szünetben
odajöttek hozzánk, elmondhattunk nekik mindent. Volt evangélikus és zsidó
tanárunk, őket is nagyon szerettük. Óvónő akartam lenni, de a háború megakadályozta,
nem volt felvétel, később meg elmaradt, segítenem kellett otthon. Kézimunka
üzletben voltam bedolgozó. Fél évig Pesten vigyáztam egy kisgyerekre, mert
az édesanyja kórházba került. Amikor hazajöttem, télen otthon segítettem,
tavasztól mentem a gyárba, tizenkét évet dolgoztam a pamutiparban. Öt kilométert
gyalogoltam nyolc óra alatt a gép mellett, mégis boldog voltam. Amikor
megtudtam, hogy a gyógypedagógián van fölvétel, jelentkeztem a Doborjáni
igazgató úrnál. Hamar megkaptam a kinevezést. Panni, a húgom, egykori karmelita
rendtársa hívására már ott dolgozott. Első nap, amikor bementem az intézetbe,
bevezettek a hálókba és az osztályokba. Egyszerűen betettek a legkisebbekhez.
Megrémültem, de azért lassan rájöttem, mit kell tennem. Már másfél éve
működött az internátus. Szegények, lerongyolódottak voltak a gyerekek.
Igényeltünk anyagot a raktárból. Varrtunk törülközőket, mert abból volt
a legkevesebb. Utána a felsőruhákat próbáltuk összerendezni. Az igazgató
úr örült, hogy kérés nélkül is azt tettük, amit ő eredetileg elképzelt.
Reggel hat órakor volt ébresztés, reggeli után a gyerekek iskolába mentek,
aminek délben legtöbbször vége is volt. Az ebéd utáni csendespihenő egy órától
kettőig tartott, aztán háromtól ötig volt a foglalkozás. A tanár délelőtt
elmagyarázta, mit kell gyakoroltatni a gyerekekkel. Volt idő, amikor még
nem tudtunk osztályba menni, mert nem voltunk annyian. Akkoriban összevonták
a délutáni csoportokat. Öt óra után vacsora. Amikor bevonultunk a hálóba,
mesét olvastunk a gyerekeknek. Nyolc órakor volt a villanyoltás, akkor
a kicsik elaludtak, a nagyobbakat odagyűjtöttük az ágyunk mellé – nekünk
akkor még nem volt külön hálószobánk, a hálókban aludtunk egy kis függönnyel
elválasztott fülkében –, tovább meséltünk, beszélgettünk. Próbáltuk rászoktatni
a gyerekeket a rendre, rendszerességre. Ezt nagyon a lelkünkre kötötte
az igazgató. A gyerek szokja meg a napirendet. Hasznos tevékenységekre
tanítottuk őket, a kislányokkal kézimunkáztunk, takarítottunk. Mikor már
az internátus fönt volt a Fövényveremben, kaptunk mosógépet. Babaruhát
készítettünk, megmutattuk, hogyan kell kivasalni. Azon voltunk, hogy örömet
szerezzünk a gyerekeknek. Karácsonykor és húsvétkor új ruhát, játékot készítettünk
nekik. Doborjáni igazgató úr jó szervező volt. Nagyon sokszor odajött hozzánk
a foglalkozásokra, hogy lássa, hogyan fejlődnek a gyerekek. A Doborjáni
ideje alatt Gottschling Károly volt az igazgatóhelyettes. Ő a fafaragásban
fejlesztette a fiúkat. Később műhelyt nyitottak, egy ügyes asztalost is
kaptak, aki intarziás bútort készített a növendékekkel. Egy részét eladták.
Abból lett egy kis bevétele az intézetnek. Volt kert, oda csak a nagyobbak
mehettek a kertész felügyelete mellett. Huszonhét évi szolgálat után mentem
nyugdíjba. A régi növendékek közül sokan jöttek hozzám elbeszélgetni, tanácsot
kérni. Beszámoltak az életükről, ki hol van, mit csinál, hogyan boldogul.
Gondoltam, a jubileumi ünnepségre elmegyek. Meglepett, hogy kocsit küldtek
értem. Amikor bementem, a legutolsó sorba ültem, és onnan az első sorba
hívtak. Nem tudtam, hogy miért. Közben megjött a Doborjáni igazgató úr
özvegye, mindjárt mellém ült. Nagyon szép volt a műsor. Macher Frigyesné
emlékezett vissza az elmúlt időszakra. Elérzékenyülve mondta el, hogy az
iskola indításakor az orsolyitáktól hoztak asztalokat, táblát, székeket,
az internátust a domonkosok és az orsolyiták eszközeiből szerelték föl.
Doborjáninét köszöntötték először. Amikor a nevemet mondták, úgy álltam
föl, hogy azt sem tudtam, mit akarnak. Az igazgató úr fölolvasta, hogyan
dolgoztam, milyen iskolákat végeztem. Legjobban az esett, amikor azt mondta
a végén, hogy anyát pótolt. Amikor megkaptam a kitűntetést, olyan tapsvihar
tört ki, hogy csak ámultam. Nem tudtam szóhoz jutni."
Torma
Margit
2000. december 27., szerda 09:37
|
