|
Emlékezés a 2. Magyar Hadseregre
A Deák téri II. világháborús emlékmű volt a helyszíne a Donnál elesett
2063 soproni honvéd és 139 tüzér - és minden magyar - hősi halálára való megemlékezésnek.
A megemlékezés lángjainál ifj. Sarkady Sándor szavalatát Sümeghy József
nyugalmazott evangélikus lelkész ünnepi beszéde követte.
A megemlékezésen közreműködött a Gárdonyi Géza Általános Iskola énekkara.
A rendezvény végén a szervezők, a Soproni Önkormányzat, a Honvéd
Hagyományőrző Egyesület soproni csoportja, és a soproni emlékező polgárok
megkoszorúzták a II. világháborúban elesettek emlékére állított emlékművet.
***
Sümeghy József ünnepi beszéde:
Kedves Magyar Testvéreim!
Mondhatnám így is: kedves magyar gyászoló testvéreim!
Mert fájó, gyászoló szívvel emlékezünk 1943 január 12-re, a Don-kanyarban
áldozatul esett Második Magyar Hadseregre. Beleélő fájdalommal és mély
alázattal gondolunk most az 58 évvel ezelőtti uriv-i áttörésre, arra a
borzalmas kedd délelőttre. Néhány nap alatt veszteségünk 150 ezer ember
- meghaltak, eltűntek, megfagyottak, foglyok és sebesültek. Nemzeti történelmünk
során több súlyos vereség ért bennünket. Isten csodája, hogy ennyi elbukás
és katasztrófa után még élünk, mi magyarok!
A mohi csata, a mohácsi csatavesztés, a Rákóczi szabadságharc és Világos
után, az első és második világháború és az 1956. évi magyar forradalom,
tenger sok fájdalmat, vért és könnyet, halált hozott ránk. Ezer éves nemzeti
történelmünk szám szerinti legnagyobb veresége volt a 2. Magyar Hadsereg
pusztulása. Egy ideig szívósan, hősi bátorsággal kitartottak csapataink,
amíg működött a vezetés és volt mivel harcolni. Sajnos sem emberállományában,
sem harci felszerelésében nem volt kellően felkészítve ilyen messzi-távoli
harcra a hadsereg. Katonai szakértők már látták, hogy ez a 2. hadsereg
tulajdonképpen halálra van ítélve! És 58 évvel ezelőtt, annak a borzalmas
keddi napnak a délelőttjén megindult 208 kilométer hosszú arcvonalon a
többszörös túlerővel támadó szovjet haderő. A 38-40 fokos iszonyú fagyban,
az elcsigázott, éhes, kimerült hadosztályok a támadó túlerőt nem tudták
feltartóztatni. Hadseregünk a következő napokban részekre szakadt, vezethetetlenné
vált. Néhány nap múlva kivonták a frontvonalból.
Embereink, jobbára szegény parasztemberek, elképzelhetetlen, leírhatatlan
szenvedéseken mentek keresztül. És végeredményben mindez idegen érdekekért
történt! - Itthon hosszú ideig hallgattak történelmünknek erről a legnagyobb
vereségéről. Még elsiratni sem lehetett őket…
Prófétai lélekkel írja Petőfi a Nemzeti dalban: "Hol sírjaink domborulnak,
unokáink leborulnak, s áldó imádság mellett mondják el szent neveinket".
És itt, most, a Don-kanyarban, a végtelen fagyos hómezőkön még sírjaikat
sem tudjuk, hogy merre vannak.
De sokan harcoltak, szenvedtek, és haltak meg ezért a mi hazánkért,
népünkért!
Vigasztal a költő Vörösmarty: "Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onta
vért, s keservben annyi hű kebel szakadt meg a honért." Valóban hiába ontott
vért? Az elesett, megfagyott hősök, vértanúk magvetéséből támad új élet?
Hősi halottaink, az elveszett 150 ezer magyar csont-ujjaikkal kopogtatnak
lelkiismeretünk ajtaján. "Mi életünket adtuk a hazánkért". Kérdik: "Ti
mit adtok érte?"
Az üres sajnálat semmit sem ér. És ha már ők nem szerethetik hazánkat,
lelki édesanyánkat, helyettük, mi most élők annál jobban szeressük! És
okuljunk ebből a véres, halálos, fekete-fehér történetből: Merjünk magyarok
lenni, és merjünk okulni, most, a 21. század elején, hogy soha-soha többé
ilyen pusztulás ne érje népünket! Mert minden magyar ember felelős minden
magyar emberért! Ezek az áldozatok arra tanítanak, hogy merjünk tisztaszívű,
tisztakezű és még igazabb magyarok lenni!
Van a Bibliában egy csodálatos megdöbbentő látomás. A próféta ott áll
egy megszáradt csontokkal teli völgy szélén. Mintha a Don-kanyar elesett
magyarjai lennének. És az Úr megkérdezi: "Életre kelnek-e ezek e csontok?"
- "Uram, Istenem, Te tudod."- hangzik a válasz. És Isten ígéri: "Én lelket
adok beléjük…Jőjj lélek és lehelj ezekbe a megöltekbe, hogy életre keljenek!
Kihozlak sírjaitokból, én népem. Lelkemet adom belétek, életre keltek…"
Igen, a 2 Magyar Hadsereg csontjai ott a Don-kanyarban, messze-távol,
és itthon mi, fogyó - majdhogynem halálra vált - népünk: "Jőjj lélek belénk
most, itt a XXI. század elején, jőjj Lélek, az erőnek józanságnak, igazságnak,
a szeretetnek lelke, jőjj! Eleveníts meg minket!"
Mennyire igaza van nagy magyar költőnknek: "Lélek, s szabad nép tesz csoda-dolgokat".
Gyászünnepünk végén, hőseink áldozatára gondolva, merjük hinni, hogy
feltámad ami magyar népünk, új, tiszta életre kell - erkölcsében is - és
lesz még szép magyar jövendő.
2001. január 14., vasárnap 23:30
|
