|
A más szemével |
|
Ingrid Lüdke Csellich a jogtalanság 'szentesítéséről'
Kain és Brutus óta az ököljog béklyójában!Mi a mérleg? Megtorlás, vagy megbékélés?
Még az ököljog korszakában élünk.
Ha az elmúlt évszázadok irodalmában lapozgatunk, azt tapasztaljuk, hogy
minden korszakban voltak olyan hangok, amelyek a korszak "félelmetes
romlottságáról" tudósítottak. Valószínűleg azonban nagyobb biztonságban
élünk, mint pl. a középkorban, amikor a rablóskodás még napirenden volt, és
pl. a rablólovagok, akik ereiben ugyebár nemesi vér folyt (és a mai nemesi
réteg elődei voltak...), abszolút semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy
utazó kereskedőket megtámadjanak és kiraboljanak. És még akkor is, ha
némelyiküket halálra ítélték, mindig akadtak csodálóik is.
Nos, ez az ököljog korszaka volt, mondhatnánk - de túljutottunk-e
valójában rajta? Ha őszinték vagyunk, be kell látnunk, hogy még mindig a
közepén állunk.Mert rejtetten, vagy többé-kevésbé nyilvánosan még mindig az erőszak uralkodik.
Gondoljunk csak különböző emberekre, népekre és kormányokra, és
az erőszak különböző megnyilvánulási formáira is. Egyszer brutális
erőszakként, máskor meg a pénz és a vagyon kényuralmaként, vagy akár a rang,
a szociális helyzet, a cím, a kor, a hatalmi befolyás, a faj vagy más
külsőségek fellebezhetetlenül kizáró autoritásaként. Az ún. "erőegyensúly" is, amely a politikusok felfogása szerint a békefenntartás egyetlen lehetősége, semmi egyébről, mint az ököljog
jelenlétéről tanúskodik. Egy irdatlan háborús potenciál által védett béke bizonyára nem az, amiről
Krisztus,
Buddha, Lao Tse és a többi nagy embertanító beszélt. Ha tudomásul akarjuk
venni, ha nem: ez az ököljog békéje.
Valóságosan azonban ez szinte sosem tudatosul bennünk. Valószinűleg nem
is vesszük a fáradságot, hogy különbséget tegyünk valódi jog és ököljog
között, röviden letudjuk azzal, hogy az ököljog az uralkodó hatalom joga, a
kényszer joga, míg valódi jog alatt a kölcsönös figyelmesség talaján termő
szabadságjogot kellene érteni, amely legjobban az ún. aranyszabályban fejezhető
ki: "Ahogy szeretnéd, hogy veled bánjanak, mutasd be azt előbb magad". Ez azt
jelenti: ne gyakoroljunk másokkal szemben több jogot, mint amennyit
önmagunknak igényelünk, és amelyet tiszteletben szeretnénk tartatni. Ez a követelmény azonban csak akkor
teljesíthető, ha vesszük a fáradságot, és sikerül beleképzelnünk magunkat a
másik embertársunkba és annak helyzetébe - aminek tehát átfogó és mély
megértés az alapfeltétele.
Könnyen lemérhetjük, milyen óriás feladat az ököljogot önmagunkban
leküzdenünk, és a valóságos jogig átverekednünk magunkat. Ugyan ki az köztünk,
aki teljesen mentes attól, hogy kényelemből, évényesülési szándékból,
uralomvágyból vagy más előnyből kifolyólag másra nyomást gyakoroljon, és
lehetőség szerint alávesse akaratának, befolyásolja vagy gyámkodjon felette,
lealacsonyítsa, kihasználja vagy hátrányban részesítse?
Bizonyára ritkán tesszük tudatos számításból, legtöbbször nem is
észleljük, hogy ilyen módon csorbítjuk mások jogait, és szégyentelen
hálátlanságról vagy konokságról panaszkodunk, ha "jószándékainkat" ennyire
kevésre értékelik. Legtöbbször ténylegesen azt hisszük, hogy "a legjobb
szándékkal" és "csak a másik javára" cselekszünk, mialatt tudatunk alatt ott
lapul a hatalom, az ököljog
motívuma. Nem ismerjük magunkat eléggé, ezért nem tudhatunk a tudatunk alatt
rejlő indíttatásokról sem, amelyek észrevétlen hatnak a más emberekkel
szembeni magatartásunkra.
Gondolunk-e egyáltalán arra, hogy a legkisebb gyermeknek is vannak jogai?
A szülők mégis nem ritkán saját tulajdonuknak tekintik. Egy házasságban sem
lehet az egyik a másik tulajdona, az emberek közötti kapcsolatokban nem létezik tulajdonjog, ha
a kapcsolat még oly szoros és bensőséges is. De tudatosul-e ez bennünk
valójában? Vagy ténylegesen mindenütt még a hatalom joga, az ököljog
uralkodik?
Miért van olyan sok békétlenség és nézeteltérés a házasságokban, a
családokban? Mert a házastársak ritkán értenek ahhoz, hogy egymást teljes
méltóságukban, azaz szabad emberként, a nekik kijáró jogokkal együtt
kezeljék, ehelyett a kötelék alapján mindegyikük a hatalmát, a befolyását akarja
kiterjeszteni a másikra, hogy az "ököljogot" valamilyen formában érvényre
juttassa.
Uralkodni annyi, mint kényszert gyakorolni, és bármilyen fajta kényszer is
legyen, az embereket két táborra osztja: uralkodókra és alattvalókra,
szabadokra és a nem-szabadokra. Mivel azonban - az ember természete és
kibontakozása törvényeinek megfelelően - a nem-szabadok állandóan a
szabadulásukért harcolnak, mindig lesz erőszak. Ezért aztán az uralkodók
valójában sohasem érezhetik magukat szabadnak, mert mindig attól kell
tartaniuk, hogy talán már holnap alattvalók lesznek...
Ki ne örülne annak, ha a hatalmát, a befolyását valamilyen
formában érvényre juttathatná? Mindenki szeretné a másikat valamire használni,
és mindenki védekezik, hogy mások valamire használják őt. Micsoda szociális
illogika! Egyes embereknek ez az alapjaiban ellentmondásos viselkedése
természetszerűleg állandóan elégedetlenséghez, csalódáshoz, ellentétekhez és
nyílt forradalomhoz vezet. Ne csodálkozzunk hát azon, ha minden erjed, és a
bűnözések száma is egyre emelkedik.
A bűnözők nyíltan kifejezésre juttatják azt, amit mindannyian magunkban
hordunk, de nem ismerünk fel világosan, és nem is akarunk bevallani magunknak:
az ököljoghoz való hajlamunkat. Ahogy egy kitörő betegség nem egyéb, mint a
belső diszharmónia külső jele, a bűnözés is az emberiség egyik betegsége; a
belső
rendellenességek külső jele. És ahogy egy betegséget sem lehet gyógyítani,
csak a szimptómák leküzdésével, a bűnözés sem fog eltűnni azáltal, hogy
kiirtjuk a bűnözőket. Bűnözőink testesítik meg a vádat mindazon
igazságtalanságok ellen, amely világszerte az "ököljog" elvén történnek, és
amelyeket még mindig a jog köntösébe öltöztetnek...
Sem önmagunknak, sem a bűnözőknek nem segítünk azzal, és egyébként
abszolút semmi jogunk hozzá, hogy a világ "romlottsága" miatt képmutatóan
jajveszékeljünk! Ugyanis a bűnözők csak áldozatai annak a gondolkodásmódnak, amely
egy közös szellemiség eredője, rejtetten bennünk is megvan, és mivel önmagunkat sem ismerjük eléggé,
hiába buzdított erre az ókor delosi Apollója, mondván: „Ismerd meg önmagadat,
ismerd meg a lelkedet"... Gondolkodásmódunk szakadékait sem ismerjük fel, tehát javítani sem
tudunk rajtuk, így minden okunk megvan, hogy ügyeljünk a
figyelmeztetésre: „Ne ítéljetek, hogy ne ítéltessetek!" Ehelyett
inkább azonnal és komolyan kezdjünk el önmagunkon dolgozni.
Minden egyes ember feladata, hogy az ököljogra való hajlamát először
önmagánál küzdje le, és minél több ember kezdi el ezt a munkát, annál inkább
tisztul az emberiesség tudata. Ha a ma bűnözői az általános gondolkodás áldozatai, akkor mindannyian az
emelkedő bűnözés egyetemes felelősségét hordozzuk!... Mostanában alig van
ország és társadalom, amely ne analizálná és ismerné fel a globalizáció
veszélyeit. Az emberiség uniformizált gondolatai az elektronika Pegazusait
megnyergelve, széltében és hosszában száguldva szellemi tatárjárást okoznak olyan intenzitással, amiről
álmodni se mertünk... -Ingrid-
2001. február 21., szerda 02:44
|
|
|
