|
Dobó Istvánné újraszületett
Zsuzsannára sokan vigyáztak
Dobó Istvánné újraszületett
Leginkább hófehér, sókristályhoz hasonlítható,
irtózatosan csúszós úton szaladt. Nem tudni hova, de nagyon sietős volt
az útja. Elesett, aztán nagy erőfeszítések közepette újra és újra felállt.
Erőt gyűjtött, tovább futott. A halálból az élet felé. Nagyon nagy baj
volt... Dobó Istvánné Polgár Zsuzsanna ezután kétszer tartja a születésnapját:
december 25-én és február 4-én.
Sok volt a munkája a Gárdonyi Géza Általános Iskolában
dolgozó főkönyvi könyvelőnek. A vizsgák is nyomasztották, a Nyugat-magyarországi
Egyetem Benedek Elek Pedagógiai Főiskolai Karán tanul szociálpedagógiát.
Harmadéves. Fáradtnak érezte magát, szipogott, fájt a torka, de eszében
sem volt orvoshoz menni. Gyógyszerelte magát. Az utolsó vizsgáján rekedten,
elesetten jelent meg, de sikerült. Otthon maradt, gondolta, pihen egy kicsit,
aztán újult erővel dolgozik tovább. Gyengült, a lázmérő higanyszála negyven
fokig szökött. Hányinger gyötörte, nagyon fázott, a feje nem fájt. Az ügyeletes
orvos torokgyulladást diagnosztizált. Másnap jártányi ereje sem volt. Férjét
hívta, beszélgetés közben kiesett a telefon a kezéből. Dobó István a fürdőszobában
talált ájult feleségére. A kiérkező mentősök negyven percet küzdöttek állapotának stabilizálásáért. Ők tudták: meningitis, azaz agyhártyagyulladás.
Zsuzsanna négy napig feküdt az Erzsébet-kórház intenzív osztályán, ahol
az orvosok és ápolók mindent megtettek azért, hogy a meningitis „B” vírussal
fertőzött asszonyt, feleséget, édesanyát, barátot, kollégát megmentsék.
Erről a férj beszél. Nem volt könnyű. Már biztató
volt az is, hogy Zsuzsa állapota nem súlyosbodott. Vártak, reméltek, fohászkodtak.
A 19 éves Attila és a 21 éves, a kórház laborjában dolgozó Gabriella az
ágy mellett álltak, szakadatlan beszéltek anyjukhoz, fogták a kezét, simogatták.
A kislány hosszú levélben írta le a négy nap minden jelentősebb percét.
Február 4-én vasárnap este Zsuzsa megmozdult. Hevesen csapkodott kezeivel.
Mosolyogva emlékezett arra, hogy a kis kopaszt, aki akkor föléje hajolt,
látta már valahol... Nem csoda, hiszen a férje volt.
Bambán nézett körül az intenzív osztály seregnyi
műszerére, az ágya körül állókra. Homályosan egy fiút és egy lányt látott
maga előtt. „De szépek! Milyen boldogok lehetnek a szüleik!”
Lassított felvételekként jöttek elő az emlékképek
a vizsgáról, családjáról, édesanyjáról, bátyjáról, a barátságosan mosolygó
orvosokról, a kedves arcú nővérekről, ápolókról.
– Mindent nekik köszönhet. Meg a mentősöknek.
– Megszámlálhatatlan telefonhívást kaptunk –
emlékezik Zsuzsa férje. Átmásoltuk kazettára az üzeneteket. Barátok, ismerősök,
ismeretlenek érdeklődtek, drukkoltak, együtt éreztek a családdal. Óriási
előrelépés volt, amikor Zsuzsát néhány nap múlva a győri Zrínyi utcai kórház
fertőző osztályára szállították rehabilitációra. Vigyáztak rá ott is.
Borzasztóan várta, hogy ismét hazamehessen.
Megpróbálta felidézni otthonát, de nem ment.
Rövid ideig úgy érezte, idegen helyen jár. Most már minden a helyén van,
napról napra erősödik. Egymásnak adják a kilincset a látogatók. Családtagjai
alig mozdulnak mellőle.
– Több szempontból is tanulságos volt ez a hirtelen
jött megrázkódtatás, amit szívesen elfelejtenék – mondja Zsuzsa. – A legfontosabb,
ha az embernek baja van, forduljon orvoshoz, ne kezdje magát gyógyszerelni.
A fáradtság, az elesettség érzése mindenképpen figyelmeztető jel. Nem kell
örökké bizonyítani, nem kell mindig, mindenütt helytállni. Fontos a munkahely,
a család, a kitűzött célok elérése, de most már tudom, az egészségnél,
az emberi életnél nincs értékesebb és drágább. Nehéz felfogni, hogy meg
is halhattam volna. Csoda történt. Meggyógyultam, mert az a sokszor és
sokak által emlegetett, kihaltnak vélt emberi szeretet visszahozott férjemhez,
gyerekeimhez, édesanyámhoz, testvéremhez, rokonaimhoz, kollégáimhoz, barátaimhoz.
Köszönet nekik és gyógyítóimnak, akik valóban az életre esküdtek.
Török
Magda
2001. március 01., csütörtök 15:50
|
