|
Máramaros andorrai szemmel - Alain Montané
fotókiállítása
Az 1989-1990-es évek eseményei tragikus és szörnyű képet festettek Romániáról.
A Ceausescu-diktatúra bukásának idején a temesvári felkelésről, a boncasztalon
fekvő halott gyermekek, az AIDS-es gyermekotthonokról készült képek sokasága
járta be a világot. Alain Montané andorrai fotóművész ezek láttán gondolt
arra, hogy
abban az országban, amelynek múltjáról, történelméről, az ott
élőkről talán maga sem sokat tudott addig, biztosan más fotózni való is
van. Így vetődött el a fotós a Máramaros vidékére, ahol néhány román falvat
bejárván, megörökítette az ott élő parasztok mindennapjait.
Hetven fekete-fehér fotóból álló Máramaros című kiállítását az UNESCO
kérésére és segítségével a soproni Németh László Közép-Európai Népi Akadémia
és az Erdélyi Kör rendezte. A Fövényverem utcai Erdélyi Házban a tárlatot
dr. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató nyitotta meg.
Alain Montané-ra a román parasztok mindennapi életének egyszerűsége, természetessége,
a szegénységben megőrződött hagyományok hatottak leginkább, az a természetközeliség
és az őszinteség, amely a nyugati világban már nem lelhető fel. A kaszával
arató parasztok, a patakban mosó vagy a csergét ványoló asszonyok, a lovat
patkoló kovács, a boglyarakás, a kaszafenés, a krumpliszedés, a mindennapi
élet munkája, a megélhetésért folyó állandó küzdelem, akárcsak az ünnepek
öröme, vagy a gyász fájdalma, az élet természetes részét jelentik, az életnek
a hagyományok és szokások által évszázadok alatt kialakított pontos rendjébe
illeszkednek.
A máramarosi románok életképei nekünk - a Kárpát-medencében élők számára
- olyan cserépdarabhoz hasonlíthatók, amelynek egyetlen kis darabja láttán,
felismerhetővé válik az egész.
- Ebből a kis töredékből, ami Máramarosnak egy kis részlete, fölfedezzük
az egésznek az alakját. Fölfedezzük Magyarországot, azt a Kárpát-medencén
belül több, mint ezer évvel ezelőtt itt megalakult országot, amely sokszínűségében
és sokféleségében valamikor már megvalósította azt az eszmei Európát, ami
nyugaton még mindig álom, amely ott már régen elmúlt, talán sohasem volt,
de itt - a Kárpát-medencében - igenis megvalósult - mondta megnyitó beszédében
dr. Andrásfalvy Bertalan.
Az ezer évvel ezelőtt megalakult állam területén a hegyekben, a dombokon,
az erdőségeken helyet kaptak a magyarokétól egészen más életmódot élő
népek, akiknek a létének feltétele volt, hogy fent, a Kárpátok ormain megtermelt
gyapjút, sajtot, bárányt lent a völgyekben búzáért, kölesért vagy kukoricáért
el tudják cserélni. Egymást föltételezték a kultúrák, egymásért-egymásból
éltek, egymás termékeivel egészítették ki, gazdagították saját életüket.
És minden nép a saját törvényei és saját hagyománya szerint illeszkedett-illeszkedhetett
be ebbe az országba, melynek első alkotmányában is elhangzik, hogy gyenge
és esendő az egynyelvű és egyszokású ország.
Ebből a kis, Erdélyi Házban bemutatott "cserépdarabból" megismerhető és
felismerhető, hogy amit ezúttal látunk, az máramarosi
román.
Akár a szobabelsőt nézi valaki, akár a fogatot, akár a szénarakás módját,
akár a búcsúsokat, máramarosi románokat lát, akik viseletben, szokásaikban,
táncaikban sokkal közelebb állnak az erdélyihez, a magyarhoz, mint a havaselvi
románhoz, vagy a moldvai románhoz, mert amit ezeken a képeken látunk, az
román ugyan, de a Kárpát-medencében élők közösségében kialakult kultúra,
amelyben akarva-akaratlanul felfedezzük a kölcsönhatást.
Cserge fedi az ülőhelyet, festékes van a szobában kifeszítve, azonos
helyről beszerzett cseréptányérok a falakon, ugyanolyan szerszámokkal dolgoznak,
szekerekkel járnak: a bemutatott élettér bármelyik részletéből fölfedezhetjük
az erdélyi magyar népművészettel való hasonlóságot.
Ezek a népek, akik a Kárpát-medencébe jöttek, mind saját maguk előírásai,
törvényei szerint élhettek. És ezt nemcsak nekik biztosították, hanem azoknak is, akik idemenekültek
- besenyők, hunok, jászok,
erdélyi vagy felvidéki szászok -, akik szintén saját törvényeik és hagyományaik szerint élhettek, hiszen
már az első Esztergomi Zsinat kimondta (1096), hogy minden templomban olyan
nyelven kell imádkozni és tanítást adni, amilyen nyelven értenek.
Ide Európa még most sem érkezett el. És minekünk, itt élőknek is már
csak a cserépdarabból sejlik fel a valamikori egész mű.
A cserépdarabot látva - a gyermekek örömét, a menyasszonytól búcsúzó
apát, a Szűz Máriához imádkozó asszonyt, az égre mutató fatemplomot - felsejlik,
hogy mit kellene tennünk, mi lenne a helyes. Érezzük, sőt tudjuk, és nem
nagyon sikerül.
S ahogyan Európa kicsiben Magyarország, úgy Magyarország kicsiben Erdély,
ahol először hirdették ki a vallásszabadságot, aminek az eszméjét még most
sem tudjuk igazán megvalósítani.
Létezik-e még a mai társadalomban az a tolerancia, amely valamikor
ezeken a tájakon megengedte, hogy mindenki a saját törvényei szerint éljen,
tisztelve a másságot, a másság kifejlődését sem akadályozva?
Mi magyarok, másként nézzük ezeket a képeket, mint az andorrariak, mert
mögötte kirajzolódik az összetört cserép, és az erdélyi magyarok megint
másképp nézik, mert ennek a cserépnek a szilánkjaiból nekik - az utóbbi
évtizedekben - egy kicsit több jutott.
Ám szegénységünk és keserű sorsunk Európa
nyugatabbra eső része által
olyan elfelejtett értékeket őrzött meg, amelyeket, reméljük, hogy kellőképpen
felismerve és továbbörökítve - vissza tudunk adni a világnak.
Máramaros, Erdély, Magyarország egy kis cseréptöredék, de benne van
az íve a nagy egésznek, a már egyszer megvalósultnak, amelyből talán fel
lehet a jövőt építeni.
Azt a jövőt, amelyben minden nemzetnek helye és feladata van, külön-külön
és együtt. A román anyag bemutatásával - amely a magyar népművészeti értékekhez
hasonlóan létezik és letagadhatatlanul része Erdélynek - a soproni Erdélyi
Kör a fenti gondolatok fényében is példa értékű gesztust tett a világ számára.
té
2001. április 24., kedd 23:58
|
