Építeni templomot hittel, felelősséggel

Amikor néhány héttel ezelőtt e lap hasábjain recenzáltam Lőrincz Zoltán "Ne hagyjátok a templomot" című remek könyvét, már tudtam, hogy az abban bemutatott új magyar református templomok ismertetése mellett felvetett elméleti kérdésekre legalább egy tartalmas meditáció erejéig vissza kell térnem. Van a könyvnek ugyanis egy teljesen indokolt kritikai aspektusa is, amelyet akkor nem volt illő emlegetni, ezúttal azonban már nem kerülhető el, mivel saját aggályaim is megfogalmazódtak benne. Közös kérdésünk így szól: rendben van-e minden a Magyarországon épülő új református templomok elgondolása, tervezése, megépítése és berendezése körül? A könyv képeinek elemzése alapján, melyet személyes tapasztalásaim is erősítenek, a válasz: nem mindenütt. Nincs ugyanis kellő arányban az építésre vállalkozó gyülekezetek tiszteletreméltó elszánása, anyagi áldozatvállalása, az állam és az önkormányzatok növekvő rásegítése, a tervezés és a megépítés színvonala a létrejött eredménnyel.
Az ilyen esetek száma sajnos nem elhanyagolható. Ez pedig baj. Baj, mert a megépíthető középületek legfontosabbikáról van szó, amelyek a kritikus közfigyelem középpontjában vannak. Közérdekről és közpénzekről. A közérdek nem számszerűsíthető. A közpénz viszont az utóbbi 10 esztendő majdnem ötven templománál mintegy ötmilliárd forintot tesz ki. Még ennél is fontosabb azonban az a hit, melynek nevében építünk, a szándék feltétlen tisztelete, melyek csak vitathatatlan minőséggel szabad meghálálni. Felelősség ez Isten és egymás előtt a javából.

Nem gondolom ugyanakkor, hogy egy hetilap lehetőségei elégségesek a felmerült kérdések érdemi megtárgyalására, állítások kifejtésére, érvek és ellenérvek szakszerű csoportosítására, megvitatására. Azt azonban igen, hogy jelzések érkezzenek róla.
Legyen ez az első a sorban. Végleges módszerül pedig - meditációm elején már - azt javaslom egyházunk felelős vezetőinek,
hogy megfelelő időben szervezzenek templomépítészetünk időszerű kérdéseiről szakmai konferenciát, ahol felmérhető a helyzet, s ahol eszmét cserélhetnek teológusok, építészek, belsőépítészek, gondnokok és presbiterek, önkormányzati illetékesek egymással.
Egyrészt az utolsó ötvenöt esztendőben, másrészt különösen az utolsó tízben nagyot változott a világ. A változásnak meglehetősen sok negatív kísérő jelensége ismert, melyeket jóra fordítani valószínűleg egy új evangélizáció kimunkálandó eszközeivel lehet csak. Ez hatalmas feladatokat fog róni az egyházi infrastruktúra ésszerű újragondolása dolgában is a szervezett egyházakra. Megtartani és új eszközöket teremteni, mondta nemrégen nekem egy beszélgetésben valaki, akinek a szavaira érdemes odafigyelni. Aki egyébként sem nem konzervatív, sem nem forradalmár. Csak van jelenkor-tudata. Pap barátaim közül is egyre többen érzik, hogy a templomnak mint a gyülekezetek legfontosabb közösségi terének egészen biztosan új szerepekre is vállalkoznia kell. A régiek mellett, természetesen. Az a tény, hogy a hét százhatvannyolc órájából például az átlagos református templomok mindössze két-négy órát szolgálnak, önmagában is anakronizmus. Most különösen, amikor az egyház elvesztett közösségi, kulturális és művészeti infrastruktúrájának visszaépítése több évtizedes álom.
Az is elgondolkodtató, hogy hétköznap zárva vannak a templomajtók a néhány percre békességre, imára vágyók előtt, lassan már a katolikus templomoké is.
Magam például évtizedek óta oda-oda jártam, ha tehettem. Micsoda luxus, micsoda rövidlátás. Ne legyen titok, az új templomok tekintetében egy jól átgondolt, tisztelettudó, méltányos többcélúságra gondolok mint jövőbeli lehetőségre.(Esetleg kívülről nyitott, belülről üveggel zárt, intim előtérre például...) A történelem kényszerűségeiből adódó tűzoltómunkák után ideje jött előre gondolkodni. Arról például, hogy a fiatal generáció lelki épülése számára egyetlen lehetőség-e konvencionális építészeti kereteken belül gondolkodni csak, ugyanakkor sikeres missziós munkában reménykedni.
Nem mernék ilyeneket egyházi lapban leírni akkor, ha e tekintetben is nem volnának jó hagyományaink, amelyek sajnos nem váltak példákká. A múltból is, a mában is vannak ilyenek. Vizsgálni kellene, melyek voltak az okok a sikertelenségben; puszta közöny vagy belső doktrinerség. Az utóbbi a veszélyesebb.

Mint Sopronban, a Nyugat-magyarországi Egyetemen a szakrális terek belső építészetét tanító professzornak bőséges tapasztalásaim vannak arról, miként vélekednek a templomokról a mai huszonévesek, közöttük mélyen hívők is, s ha tervezőkké érnek, milyen elképzelésekkel lépnének elő. Érdemes volna ebből is tanulnunk.

Magam, ezek után, öt kérdést szeretnék felvetni indításul abban a reményben, hogy akadnak illetékesek és olvasók, akiknek velük kapcsolatban gazdagító gondolataik vannak. Biztos vagyok benne, hogy ez újság is segít ezeket összegyűjteni, majd az ajánlott konferenciához is kedvet csinálni. Észrevételeim felsorolása előtt egy korábbi kis írásom elolvasását ajánlanám, ami akár a templomokkal kapcsolatos ars-poétikámnak is tekinthető.
1992-ben a Sevillai Világkiállítás tiszteletére megjelent magyar templomokról készített díszalbum előszavául szolgált:

Az Isten háza

A ház és az ember feltételezik egymást.
Az Isten háza és az Isten kapcsolata ennél sokkal kézenfekvőbb, ám jóval titokzatosabb.
A templomépítők a templomépítésben magasan meghaladják eredendő képességeiket.
A templom falaiba a történelem véglegesen beleírja nemcsak folyamatos önmagát,
hanem minden ember mikrotörténelmét is.
A templomok csendjében képes elcsitulni mindaz a gyarlóság,
amelyet nap-nap után saját házainkban megélünk.
A templomok tornyait a táj régen elfogadta Jó Pásztornak a falvak
és városok összebújó nyájai között.
A templomokba nem mi zárjuk be a Teremtőt, hanem benne ő ül
közénk szelíd vigasztalásra és megbocsájtásra.
A templom olyan építészeti alapforma, mint az isteni
hasonlatosságra teremtett szent emberi test.
A templom, ha pusztul is, tovább él, mert a keresztség szertartásakor
belénk költözött.
Az új templom viszont az emberi bizakodás legreménytkeltőbb
épített csodája.

Ezek után következzék az az öt résztéma, amelyik mostanában foglalkoztat.

1. A templom - mint a település része

A templom - átvitt értelemben - szent test. Konkrét, mindig van valahol. Ami pedig szent, az igaz is, szerepéhez méltó, arányos és szolgálatra született. Vitathatatlanul a legörökebb épülete minden településnek. Örökség. Ekként kötelesség "bánni" vele, hiszen a kisebb településeknek potenciális centruma, a nagyobbaknak minőségi pontja. A templom tehát nem lehet másmilyen, mint amilyen környezetéből kikövetkeztethető. Ha a környezet híján van minden karakternek, akkor viszont karakterteremtőnek kell lennie. Szépsége nem lehet ideges harsányság, magakelletés, egyszerűsége nem fulladhat igénytelenségbe. Célja a hívás, a befogadás, az ölelés, ám eszközei nem lehetnek a napi divat kiszolgáltatottjai.

Ugyanakkor jó tudni, hogy a történelem által ránkhagyott és megcsodált templomok a maguk idejében szinte kivétel nélkül mindig a legkorszerűbb építmények voltak, ebben az értelemben "modernek", hiszen a stíluskorok újdonságainak, átváltozásaiknak a templomok lettek a zászlóvivői. Keskeny a mezsgye tehát, melyen az építésznek egyensúlyoznia kell. Erre való a tehetség. A jóakarat és a szorgalom, esetleg az olcsóság önmagában a minőség megszületéséhez nem elegendő. A biztos tudásban, a hittelteli beleélésben van tehát a harmónia biztosítéka. Sem a hagyománytisztelet, sem a modernség nem minőségi, hanem időbeni kategóriák. Az invenciózus mérlegelés és a rendeltetés tisztelete mint módszer vezethet a kétféle megközelítés helyes arányainak létrejöttéhez. Ezért lehet egy ősrégi és egy vadonatúj, modern templom is időtlen, ha felcsillan benne az isteni szikra. A róla való döntés az értők dolga, nem népgyűléseké...

Újonnan épült templomaink között sajnos vannak hibásan telepítettek is. Sok a tornyokkal való formai játszadozás, az újfajta családi házak giccsvilágának utánzása tetőkben, ablakokban, lépcsőkben, korlátokban. Gyakori a környezetidegenség, helyenként az a sivárság, ami nem a szegénységből adódik, hanem a szellemtelenségből. Tanácstalanság sejlik fel a dolog mögött, elvesztek a régi kapaszkodók, s az újak nincsenek kibeszélve, objektivizálva. Egészen biztosan szükség volna egy olyan kontroll-fórumra, amelynek jószolgálati működése nem sérti sem a tervezői függetlenséget, sem a gyülekezetek szuverenitását, de közös bölcsességénél fogva hatásfoknövelő lehetne. Sem a nemzeti, sem az egyházi vagyonnak nem szabad méltatlan teljesítményekkel gyarapodnia. Megszervezése sürgető kötelesség.

2. A templom külső és belső formaegysége

Ahogy az emberi test belső felépítése és külső megjelenése szimbiózisban vannak, feltételezik egymást, a templom is olyan szerkezeti és formai egység, amelynek részei nem különbözhetnek egymástól. Egyidőben és egy szellemben kell tehát megtervezni az egészet, minden részletével együtt, beleértve berendezéseit és művészeti instrumentumait is. Akkor is, ha nincs mód egyidejű megvalósításukra. Minden másfajta középületnél is ennek a közös szellemű munkának van évezredes szokásrendszere.
Református templomaink egy részének ugyanakkor - láthatóan - nem lehetett komplex terve, ami az épület önellentmondásaiban ki is tetszik, gyakran marad abba a részletek elnagyolásánál, amit a későbbiekben lehangoló improvizációk követnek. Ilyenek a kiérleletlen berendezési, alaprajzi megoldások, tervezetlen berendezések, a félreértett puritánságból adódó kényelmetlen padok, vagy a szabadjára engedett amatőrök közreműködése. Különösen fáj a szakember szíve akkor, amikor a tervezés hiánya rengeteg kézműves jóindulatot, naiv áldozatkészséget, szépítő szándékot pazarol el. Ez visszaélés a jóakarattal. Ugyanakkor a helyi erőkre szinte mindig nagyon nagy szükség van, ezeket az energiákat tapintatos és szakszerű koordinációval eredményesen lehet jó szélirányba fordítani. Személyes élményeim sok ilyen közös örömmel gazdagodtak. A kalákamunkának ugyanis óriási hagyományai vannak a mai napig vidéken, ez azonban ott úgy megy, hogy a fogadó gazda kérése a szent...

Némiképpen jobb a helyzet a régi templomok egységének megőrzésében, bár találkoztam koronájától méltatlanul megfosztott szószékkel műemléki értékű templomban, szószéktől értelmetlenül elszakított Mózespaddal, szerencsétlen megoldású padcserékkel, tapintatlan falfesték-színekkel. Megfelelő lelkészi eréllyel elkerülhetők lehettek volna. A teológiákon ezek tudásminimumát is meg kellene tanulnia az új lelkésznemzedéknek - legalább annyira, hogy az ilyen tennivalók végzéséhez hozzáértő munkatársakat tudjanak választani. Különösen vonatkozik ez azokra a rekonstrukciókra, amelyekben az eredeti állapot karakterének megtartása, de az ésszerű korszerűsítések igénye egyforma súllyal jelentkezik.
 

3. A templombelső sokrétű liturgiaszolgálata

Többen is megállapították már hozzáértő teológusok, hogy a hazai református templomok többségének hosszanti elrendezései alapvetően a katolikus liturgia számára kedvezőek. Emiatt a református gyülekezeti élet sokfélesége számára egyre kevésbé ideálisak. Mit is jelent ez konkrétan. Az ilyen elrendezéseknél mindig a bejárattal szemben szűkített szélességű és emelt magasságú szentély van, középen az oltáriszentséget tartó oltárral. Manapság már előtte egy másik oltárral is, ahol a miseszertartás szembefordul. Szentélyben van a miséző papság és a ministránsok, valamint az igehirdető hely is. A szentély nem a hívek helye. A padok és a karzatok a szentély felé néznek. Ez a MI (a papság) és a TI (a hívek) elrendezés-típusa. A reformáció idejében, amikor sok katolikus templom alakult át reformátussá, a sákramentumok kiszolgálási helye a szentély elé került, a szentélybe padok készültek, szemben a templomtér padjaival, oldalra került a szószék és a Mózespad, vele szemben a presbiterek és az elöljárók padjai. A MI (az egész gyülekezet) elrendezése vált tehát általánossá. Középen az igehirdetés, körülötte a gyülekezet, közvetlen kapcsolatba, szemben egymással, szellemi dialógusban és kölcsönös figyelemben. Ez a legváltozatosabban használható református alaprajzi etalon. Mégis egymásután épülnek azok a templomok, ahol az osztályterem karakterű alaprajzok vissza-visszatérnek, és lemondanak a hívek egymás felé fordulásának lelki többletéről.

Ahol mindenki aktív résztvevő lehet és egyenrangú. A század első harmadától kezdve egyre-másra kezdtek épülni azok az új templomok, ahol az Úrasztala közé szervezett istentiszteleti rendet hat és nyolcszögletű, centrális terek határolták, létrehozva azt a sztenderdet, amiben az igehirdetés, a keresztelés és esküvő, a konfirmáció és az úrvacsora, énekes és kórusalkalmak, ünnepélyek és különféle konferenciák egyaránt megfelelő helyet kaphattak. Kicsit kevés ezeknek a példáknak a követése.

Sajnos előfordulnak olyan esetek is, ahol új centrális teret egyirányba néző padokkal bútoroznak be, óriási helyveszteségekkel. S ha már a padoknál tartunk: ez a legkötöttebb üléstípus. És a legkényelmetlenebb. Kísérletet kellene tenni olyan színvonalas megoldású rövidpadok vagy karosszékek tervezésére, melyeknek könnyű mozgatásával a különféle igényű egyházi alkalmakra a berendezés átcsoportosítható. A nem szigorúan istentiszteleti alkalmak például nyilvánvalóan más igényeket támasztanak. Vonatkozik ez a karzatok üléshelyeinek mobilizálhatóságára is, hiszen egy kórushangverseny, vagy szakrális tematikájú kiállítás rendezésének lehetősége egyre reálisabb kívánalom. Szerencsére erre is van szándék, sőt követhető példa is.
Tudom, a leírtak többekben ellenérzést is fognak kelteni. Ám a tét hatalmas volta - a megtartás és a megszerzés isteni szándéka - nem lehet vesztes, mert az időket meg kívánjuk állítani...
 

4. A templomterek művészeteket befogadó lehetőségei

A református templomok belső tereinek végletes leegyszerűsítése olyan korban vált általánossá, amikor a keresztény templomokat színházi díszleteket is felülmúló gazdagság és pompa jellemezte, s a festett képek és faragott szobrok harsánysága, szuggesztivitása ellene fordult a meghitt imádság és elmélyülés vágyának. Amikor már a falakon önmagával kezdett el találkozni az ember, nem az Istennel. Az ettől való határozott elhatárolódás szükségszerű volt. Az évszázadok folytán azonban e logikus lépéssel egyidőben mintha túlzásba vittük volna a művészet kiűzetését templomainkból.
Aki egy kicsit is ért a lélektanhoz, az tudja, hogy ez az ár valószínűleg feleslegesen nagy áldozat, mint minden túlzás általában. Az építészeti tervezés szerkezetei, formái, anyagai és színei, arányai ugyanis birtokolják a szépség és változatosság lehetőségeit, s ebben is gyönyörű példákat teremtettek Magyarországon a század első harmadában, felében. Elég, ha Kós Károly, Medgyasszai István, Szeghalmi Bálint nevét említem csak, akik az építőművészet és a belsőépítészet remekléseivel adtak teret a díszítőművészetek sokaságának.
A belső terek és berendezések ingerszegénysége, fantáziátlansága sokkal inkább bénító, mint felemelő hatású; gyerekek a megmondhatói igazán, hogy a beszélgetések közötti szemlélődés, a vizuális élmény többlete nem elterelő momentum. Éppen ellenkezőleg. Ha nem így volna, a természeti szépségek sem volnának lelkünk hasznára.
Nem hallottam olyan bibliai forráshelyről sem, ahol a szépségnek pejoratív csengése lenne. Félreértés ne essék. Nem szándékom reformátoraink bölcsességét kétségbe vonni. De azt sem, hogy az egyre felületesebb világ számára az esztétikum erejét is önként átadjuk. Érdemes lesz erről is szemléletes példák elemzésével egyszer komolyan beszélni, és kísérletet tenni egyre jobb és jobb példák kimunkálására. (A tradicionális textilművészet például a templomi textilek, terítők világában igazi csodákra volt képes, s ez ma sincsen másképpen.)
 

5. Együtt a templomban

Istennel és egymással

Igazán nem a pesszimizmus beszél belőlem akkor, ha azt mondom, hogy a láthatóan nem bővülő kulturális és művészeti infrastruktúra - különösen a kisebb településeken - nagy mértékben hozzájárul a lelki elsivárosodáshoz, és növeli az Istentől való távolságtartás jellegzetes gyakorlatát. Különösen a fiatalabb generációk világában.
Az egyház számára azonban ez a helyzet hatalmas potenciális lehetőség arra, hogy a hiányt a maga eszközeivel és helyszíneinek változatos használatával pótolja. Szükségből így lehet erény. Templomról van tehát ismét szó, de gyülekezeti teremről is, házi színpadról is, zenegyakorló és hittanteremről is, cserkészszobáról és egyházközségi gyűjteményről, kézikönyvtárról és alkalmi büféről, televíziós szobáról, helyi rádióstúdióról, (s ne büntess, Isten!) internetről... Vagyis a teljes életről. Elkerülhetetlen, hogy komplex egyházi infrastruktúrák ne szülessenek a közeli-távoli jövőben, s ezekben életük mind több és tartalmasabb kérdésére kaphassanak hívő emberhez méltó válaszokat, akik egymást is igénylik, vagy éppen egyedül vannak. Ilyen körülmények között teljesedne ki az igazi öntevékenység, a mindennapi hitvallás a szeretetközösségben. Ahol az imádság nem a sátoros ünnepek kiváltságos hónapjaiban hangzik csak el, hanem felreppen mindig, mint a madár, amikor tágasságra vágyik. Erre is van már példa épülőben. Imádkozzunk sikeréért.

Reménykedve várom az ajánlott gondolatcserét. Magam mindent megteszek, hogy létrejöjjön, és eredményeképpen olyan ajánlások születhessenek, amelyeket építészek és építtetők egyaránt használhatnak mindannyiunk örömére, hasznára és Isten dicsőségére.

Fekete György
Forrás: www.reflap.hu