|
Szomszédvár - Régió |
|
Bölcs emberek voltak a régiek; ha így nem, hát úgy, de menni
kellett a dolognak emberségesen és célirányosan.
Sókatonák laktanyája
Reprint kiadásból idézek. Porkoláb István: Celldömölk - Kismáriacell
szabadalmas mezőváros - története (Celldömölk, 1927. Szagán és Hajnal
könyvnyomdája) Emlékül e könyv egy-egy példányát is megkapták a versenyzők,
akik a hétvégén (június 9-11.) Celldömölkön részt vettek a Magyar
Máltai Szeretetszolgálat ifjúsági elsősegélynyújtó versenyén. (Kapcsolódó
cikk: Szomszédvár - Szentmise a kráterben) Nem tudom,
belelapoztak-e már, de ha igen, akármennyire fiatalkák is még, és sok dologról
nincs fogalmuk az életben, illetve nem is tanulták még mindazon ismeretet, ami a
könyv egyes mondatainak, részeinek megértéséhez nélkülözhetetlen lenne, biztosan
jól elkuncorásznak az ódon fogalmazásmódon - hiszen a szerző, akinek sorait
1927-ben nyomtatták ki, immáron nyolcvan éves szófordulatokat alkalmaz,
ÉS maga is idéz régebbi forrásokat! A könyv 65. oldalán kezdődik A
sóhivatal című fejezet. Lássuk.
**** Az egykori sóház, ma a szolgabírósági épület, alapjában nem változott;
boltíveinek ódonsága, majdnem rideg egyszerűsége első tekintetre elárulja a régi
kincstári épületet. Az apátság építtette 1768-ban, s a nagy telekkel együtt
ingyen használatra engedte át a kincstárnak, melytől aztán nem is kerül vissza
soha. A rend feloszlatása idején államtulajdonba ment át, s később készpénzzel
kártalanították az apátságot.
A só, a legrégibb állami egyedáruság kezelését és forgalombahozatalát intéző
hivatal elnyerésével anyagi és erkölcsi tekintetben egyaránt emelkedett a
földből alig kinőtt új telep. A "sóház" tisztjei iskolázott nemes emberek,
tekintélyes polgári tisztviselői a letűnt századok pénzügyi kormányzatának,
3-4-en már maguk hasznot jelentettek egy kezdetleges kis helység életében,
6-10-ed magukkal a sókatonák szintén itt költötték el fizetésüket.
De a főjövedelmet a fuvarosok hajtották. Győr és Szombathely között
legnagyobb sótelepe Kiscellnek volt, ahova és ahonnét hosszú kocsisorok
szállították majdnem szüntelen a ponyvával letakart nehéz sókockákat. A pápai
országút és a Mesteri utca mentén állandóan szekeresek tanyáztak, meglakták a
kocsmákat, és felkeresték a csizmadia műhelyeket is. Szóval: pénzt hoztak.
Fogalmat nyújt a sóhivatal forgalmára Vasvármegye 1842-ik évi "rendelése".
"Az adóval oly tetemesen hátralévő helységek: M.Gencsnek 400, Pápocnak 400,
Sz.Péternek 300, Egyh.Keszőnek 200, Várkeszőnek 100, Mihályfának 200, Sömjénnek
100 mázsa sónak Győrből Kiscellbe oly móddal leendő szállítása elhatároztatott,
hogy a helységeknek ismét újabb mód nyújtassék az adónak könnyebb
behajtására."
Bölcs emberek voltak a régiek; ha így nem, hát úgy, de menni kellett a
dolognak emberségesen és célirányosan.
A sóház tisztjei és katonái idővel úgy hozzátartoztak Kiscell életéhez, akár
a búcsúsok, vagy ma a vasutasság. A tisztek többnyire németek, német a polgárság
is, az intelligensebbjével összebarátkoznak, együtt ülik meg az ünnepeket, és
megjelennek a községi ügyek tanácskozásain. Szívesen keresik a szomszédos
Nagydömölk nemesurainak társaságát, sőt egyik másik ott is lakik. 1787: Várdonyi
Antal, a sóhivatal főnöke egyben császári biztosként működik közre a bencésrend
feloszlatásánál, később Lamm, Frits, Pauer, Poppel, Petz, Sarlay "királyi
sóházbéli tisztek"-ről tudunk. 1836: Seegner Keresztély perceptor, Simonsits
József a kontrolor, Madarász József a mázsamester és Lyubibradits Márkus a
mázsáló.
A sókatonák - rokkantak és obsitosok - a hivatal őrségét, munkás- és
szolgateendőit látták el; a feketesárga faköpönyeg, melyből felváltva figyelték
a Máramaros féltett kincsét szállító szekereket, egész a hatvanas évekig ott
díszelgett a Mesteri utca sarkán. Mondják, Vidos Kálmán szolgabíró tüzeltette el
sok más kétfejűsasos emlékkel együtt. A királyi sóház őrsége mellékesen a város
őrségét is képezte, a helybeli polgárság soraiból 23 főre egészítve ki magát.
Szerepe főként mint díszőrségnek ünnepélyek alkalmával volt.
A sókatonák laktanyája szemben az emeletes hivatali épülettel, a jelenlegi
ipartestületi székházzal szomszédos rendőrlakással azonos helyen állt. Eredeti
ormóstetős, alacsony falú külseje megélte századunkat, pár éve csak, hogy még
formátlanabbá tették. Az 1870-es években benne helyezték el a kórháznak címzett
szegényházat.
A szolgabíróság épülete - a tulajdonképpeni sóház - melletti Radó-féle
magtár mutatóba maradt napjainkra a sótár raktárai közül. Ehhez hasonló kő- és
fából épült raktárak sorakoztak a nagy telepen, melyet a sóhivatal megszűntével
telkestől, házastól, mindenestől a Bach-korszak végén dobra ütött a kincstár, s
10.000 forintért eladott Weisz Benjamin kereskedőnek. Potom pénz volt ez érte;
keresztény magyar ember nem árverezett - hazafiságból. Néhány évre rá egyedül
Raffel Mihály fizetett ennyit azért az üres telekért, melyen kertje van és háza
áll. ****
Remélem, kedvükre volt ez a kis visszacsusszanás a múltba. Holnap a celldömölki zsidósággal kapcsolatos részekre kerítek majd sort - véleményem szerint nem kevésbé érdekes, mint ez volt.
- gyöngyös -
Anyagaink a LAP
Stúdió támogatásával készülnek.
2001. jĂşnius 12., kedd 19:34
|
|
|
