|
A deja vu is időfüggő
Louis Verneuil: Lamberthier úr. Szabadtéri előadás a Bányászati Múzeum udvarán.
Szereposztás:
Maurice, a férj - Lukács Sándor, érdemes művész
Germaine, a feleség - Piros Ildikó, érdemes művész
Rendező: Huszti Péter, Kossuth-díjas
Ahhoz, hogy valakinek deja vu-je legyen, vagy hosszú ideig kell élnie, vagy hamar kell ismétlődnie az azt kiváltó ingernek.
Jelen darabban csak az volt a kellemetlen, hogy azonos szereposztásban már a TV-ben is látható volt. Még kellemetlenebb számomra, hogy ezt csak később fedeztem fel. Ha már a címről nem ugrik be a dolog, talán indokolt az újrajátszás.
Azóta persze nemcsak a néző lett érettebb, hanem a színészek is, akik a bűn-bűnhődés - valaki által már sokkal jobban megfogalmazott - alapesetét egy krimi keretében játsszák.
A darab tehát nem tartozik a legjobbak közé, és nem titok, hogy a két szereplő és a rendező személye, akik miatt érdemes megnézni. A szabadtéri előadás - úgy érzem - még nagyobb feladat elé állítja a színészeket: nemcsak a madarak csivitelésével, a szomszéd házból áthallatszó gyermekzsivajjal, a helyben kivételesen nem csörgő, a szomszédban mégis "rosszkor" megszólaló telefonokkal, hanem az akusztika és atmoszférateremtés egy teljesen új formájával is meg kell küzdeniük.
Ugyanaz a hang el sem jut a nézőig a szabadtéren, ezzel még élesebb az ellentét a kiáltás és suttogás között, melyet - szerencsés esetben - maga a színházi épület "megold".
"Élesben" zajlik az előadás, és erre az előadásra kell a deja vu időbeli távolsága, hogy mindenki a lehető legjobban oldja meg a feladatát. Egy kellemes nyári este keretében kettős drámát: krimit és lélektanit játszani - ehhez kell megérnie a színésznek.
Piros Ildikó és Lukács Sándor jól oldották meg a feladatot, kontrasztos és mégis szerencsésen visszafogott szerepjátszásuk jól beleilleszkedik a Soproni Ünnepi Hetek eseménysorozatába, emelve annak színvonalát.
Hogy a darab miért bűnügyi vígjáték, ahogyan a programajánlóban szerepel, arra a választ nem tudom. Az előadás kicsit kétségbe vonja megboldogult osztályfőnöknőm bennem visszhangzó mondását is, aki egyébként magyar szakos is volt. Amikor egyszer más témában kérdeztük, akkor válaszolta: tudod, fiam, felmelegítve csak a káposztát mondják jónak, de én azt sem szeretem. Talán ismerte már a deja vu érzését.
- DI -
2001. július 05., csütörtök 23:17
|
