Elgondolható, hogy ezt a ma már általánosan Kékfrankosnak nevezett fajtát még a filoxéra vész előtt az egész Nagymagyarországon ismerték. Elképzelhető, hogy ez az ampelográfia szerint a Kaszpi-tenger vidékéről származó fajta a népvándorlás, vagy más keleti hatás révén került Pannónia térségébe. Semmi jele annak, hogy a fajta Ausztriából került volna Magyarországra.
A fajta elnevezésével kapcsolatos zavar a Nagyburgundi-Limberger-Blauer-Moravka elnevezéseknek is szerepük lehetett abban, hogy a Kékfrankos néven megismert fajtáról a XIX. század első felében nincsenek feljegyzések.
A soproni Levéltárban Kékfrankos szőlőről első ízben Vetter Pál a János-telep igazgatójának "Az oltványszőlők mustra vizsgálata" címmel 1895 évben irt tanulmánya tesz említést. Vetter Pálról tudni kell, hogy az általa vezetett telep feladata volt a filoxéravész nyomán kipusztult szőlőterületek oltványszükségletének előállítása. Külön érdeme, hogy megtanította a gazdákat szőlőoltvány készítésére.
Sopronban Pettenkofer László szőlészeti felügyelő a Soproni Állami Gazdaság első főkertésze foglalkozott a Kékfrankos eredetének kérdésével. A Soproni Szemlében 1977-ben megjelent "Kékfrankos soproni borvidék uralkodó szőlőfajtája" c. tanulmányában összefoglalja a fajta eredetéről gyűjtött ismereteit. Tőle tudjuk, hogy Magyarországon első ízben 1923-ban használták a Kékfrankos bor nevet. A soproni népszavazás miatt nehéz gazdasági helyzetbe került szőlősgazdák megsegítésére a kormányzat intervenciós borvásárlást szervezett. A bort Budafokon palackozva Kékfrankos néven értékesítették. Jager Mihály borkereskedő a 30-as években "Soproni Kékfrankos" néven forgalmazta palackborát.
A soproni borvidék a középkorban fehér borairól volt híres, kedvező évjáratokban aszú minőségű bort is termett. Vörös szőlő termeléséről a XIX. század második felétől vannak adataink.
Sopron város úgy védte borértékesítési privilégiumát, hogy csak a város határában termelt szőlőt engedte behozni a városba. A városkapuknál lajstromozták a gazdák által behozott szőlő mennyiségét. Ezt a gyakorlatot a privilégium megszűnése után is folytatták, és az
1861-1870 közötti feljegyzések arról tanúskodnak, hogy a városba behozott szőlőnek 5-10 %-a volt a vörös szőlő. Ebben az időben - vörös szőlőből előállított vörösbor csak a gazdák saját és közvetlen környezetük ellátását szolgálta.
Sopron város szőlőtermelése a XIX. század második felében.
 

Évek	összes termés	ebből vörös szőlő	vörös szőlő aránya %
1861	20970	2100	10
1865	23680	1184	5
1869	25245	2295	9
1873	40520	3500	9
1884	51000	17150	33
1895	21000	9400	45

  Az 1885. évben a városba szállított vörös szőlő aránya az addigi 5-10 %-ról 33%-ra, 1895 évre pedig 45 %-ra növekedett. Mi okozhatta ezt a hirtelen fajtaváltást?
Sopron, 1275. év, a városalapítással egyidejűleg borértékesítési privilégiumot élvezett. A város gazdái éltek a privilégium által biztosított gazdasági lehetőségekkel, és már a középkorban jelentős mennyiségű bort adtak el külföldi kereskedőknek, akik a jó minőségű borokat ismerve jöttek Sopronba. 1850-ben megszűnt a város borkereskedelmi privilégiuma, véget ért a soproni gazdák évszázadokon át tartó borértékesítési biztonsága.
Elmúlt az az idő, mikor a szüret befejezése után újbort kóstoló borkereskedők lepték el a várost. A város gazdái megismerték az értékesítési nehézségek gondjait.
A XIX. század második felét a nagy társadalmi változások jellemzik. Megkezdődött az iparosodás, új gyárak, vasutak épültek, megélénkült a kereskedelem, megnőtt a folyamatos keresettel rendelkező polgárok száma. Ez az új fogyasztói réteg nem a kiemelkedő minőségű, drága, hanem az elfogadható áru asztali minőségű borokat kereste. Sopron város korábbi privilégiumának megszűnése után a Földművelésügyi Minisztérium még 1895-ben is engedélyezte, hogy a soproni gazdák sajáttermésű boraikat az ún. "Buschenschank"-okban értékesítsék. A gazdák a borkimérési engedélyt két hétre kapták, és boraikat egy külön helyiségben, vagy lakásuk egy szobájában árusították. Ezekben a kimérésekben egyre népszerűbb lett az általuk Burgundinak nevezett vörösbor és ez adott ösztönzést a gazdáknak, hogy a most már nehezen és csak közvetítő kereskedelem útján értékesíthető fehér borszőlő helyett átálljanak a korábban is ismert bőtermő vörös szőlőfajta termelésére. A filoxéravész előtt az átállás nagyon egyszerű és gazdaságos volt, a szaporító anyagot a meglévő ültetvények biztosították. A filoxéra-vész utáni szőlőtelepítések során tovább folytatódott a fajta térhódítása, és így lett a soproni borvidék jellegzetes vörösbor-termő terület.
Ez a fajtaváltás csak a soproni borvidékre jellemző. A múlt század végéig a borvidéket Rust-Sopron-Pozsonyi borvidékként tartották nyilván. A jelenleg Ausztriához tartozó Ruston nem következett be ez a robbanásszerű fajtaváltás. Rust és környéke ma is fehér borairól híres. Nagyobb arányú kékszőlő telepítések csak a Sopronnal határos községekben és Oka térsédében történtek.
A Kékfrankos fajta termelésében a minőségi ugrás akkor következett be, amikor a Soproni Állami Gazdaság megkezdte a kék szőlő szakszerű feldolgozását. A kádon való erjesztéssel előállított mélyvörös minőségi vörösborokra a szakma is felfigyelt. Sajnos ezzel együtt nem emelkedett a borvidék hírneve, ugyanis a gazdaság legjobb borait a MONIMPEX vásárolta fel és szállította budafoki pincéjébe. A megvásárolt borokat üzleti szempontok miatt házasítással, más borvidékek neve alatt értékesítették. Hasonló volt a helyzet a borvidék legnagyobb felvásárlójánál, a Borforgalmi Vállalatnál, amelynek telepéről a bort sokszor még a szüret ideje alatt a vállalat más pincéjébe szállították.
A kékfrankos bor minőségi változásaira a többi vörösbor-termelő borvidék felfigyelt. Ma a Kékfrankos az Egri Bikavér legfontosabb fajtája. Az 1970-es években meghirdetett vörösbor-program keretében a fajta területe az 1960. évi 2400 hektárról 5000 hektárra növekedett, és a nagyüzemekben 32 %-os részesedéssel az első vörösbor szőlő fajtává lépett elő.
A történelmi múltban Magyarországon és a környékbeli országokban létezett egy vörösbor termő szőlőfajta, amely ellentétben a francia borvidékek vörösboraival, nem occidentalis / subconvarietas gallical, hanem orientalis /subconvarietas caspical eredetű volt. Sopron város gazdáinak és a soproni borvidék szakembereinek elvitathatatlan érdeme, hogy felismerték egy évszázadokon át szunnyadó szőlőfajta termelési lehetőségének előnyeit. Amint megnőtt a vörösbor iránti kereslet, volt erejük és bátorságuk, hogy egy fél évszázad alatt megváltoztassák borvidékük arculatát, és vörösbor termelésére álljanak át.