Munkácsy Krisztus-trilógiája

  Tudjuk, hogy a debreceni Déri Múzeum különtermében látható három gyönyörű festmény közül kettő itteni sorsa kétséges, kérdéses. Tudható, mert egyre többet hallhatunk erről a televízióban, a rádióban: nyilatkoznak városvezetők, minisztériumi tisztségviselők, sőt, maga a kulturális miniszter is; agitálnak, tájékoztatnak a festmények itthon tartására, annak megszervezésére alakult kuratórium tagjai, egyáltalán: valamit nagyon sokan tudnak erről a helyinek, debreceninek korántsem nevezhető művelődési gondról, de eleget mégsem, beszélnünk erről hát talán nem fölösleges.

Friss az emlék, pár hetes.

A debreceni Nagyerdőbe bújt Művésztelep egyik lakásában, a képekkel körberakott, finoman festékszagú műteremben Bényi Árpád festőmővésszel, ama kuratórium vezetőjével cserélgettük ki eszméinket, elképzeléseinket, ötleteinket arról: hogyan, miből, miképpen lehetne megszerezni azt a háromszázmillió forintot, amellyel a két, magántulajdonban lévő, a Déri Múzeumba csupán letétbe adott festmény egyike, a letéti idő végét járó Golgota megvásárolható volna. S itthon tartható: örök időkre. Az ötletek némelyike már akkor irreálisnak látszott, amolyan próbálkozásnak, kapkodásnak a vízből felbukkanni nem akaró szalmaszál után. Képeslapokat kellene nyomtatni, bőkezű nyomdában, s eladni, külföldön is. De ez hosszú idő, meg százezres lapmennyiség, s akármilyen bőkezű a nyomda, jócskán kérne a bevételből, vissza, a költségeire. S hogyan lehetne súlyos vám nélkül külföldre szállítani, s ott ki árulná, hol, s árusítaná-e ingyen? És itthon? Vásárolnák az emberek? Akik valószínűleg soha nem látták még a múzeumban tündöklő, gyönyörű képeket.
Megmozgathatók, két festmény miatt, a kultúrára csak módjával költő tömegek? Hangversenyeket, előadásokat kell szervezni, s a bevételeket összegyűjtögetni! Igen: de hány hangverseny kellene ahhoz, hogy az alkalmankénti néhány tízezres, talán százezres bevételből összeadódjék az a háromszázmillió? Győjtögettek máris templomokban, egyházközségekben, ezt folytatni érdemes, voltak már hangversenyek is, nem elvetendő gondolat az sem: csak az idő, azt tudnánk feledni.
Már csak fél év van decemberig, s vagy megkapja az ügyesen feldagasztott pénzt a kép tulajdonosa, vagy viszi a festményt, meg majd, nemsokára a másik tulajdonos a másikat is: a Krisztus Pilátus előtt-öt.

Mondhatnánk persze: vigyék, ha azt gondolják, van még egy ország, a festő szülőhazáján kívül, ahol háromszázmilliót adnak egy Munkácsy-képért (hiszen az összeg valójában csak az egyik kép ára), de ez rossz, barbár mondat volna, talán nem is igaz; vagy mondhatnánk, dühösebben: vigyék, ha ez az ország, ez a kulturális kormányzat nem képes erre az ügyre az ország költségvetésében potom összegnek számító háromszázmilliót rászánni. Hogyha hagyná elvitetni az egyik legnagyobb magyar festő képét, képeit, ha  közönnyel tudná nézni! De ez meg demagóg mondat, ami persze tovább gyűrhető, borzolható: épp erre nem jut, annyi másra jut, de talán ez sem igaz.

És hát ez nem a dac, meg a gyerekes düh helye.

Ez  most a reklám helye.

Nem tudom már, hol hangzott el a meghökkentő javaslat, televízióban, rádióban, de elhangzott, s roppant logikusnak tetszett. Sőt, annál többnek is: kivitelezhetőnek. Elmondjuk: csak előbb azt, mi is az a három kép, Munkácsy Mihály Krisztus-trilógiája, amelyről beszélünk, s melynek két képe végnapjait (hónapjait) éli a Déri Múzeumban. S melyeket együtt látni, ott, a múzeum szép, meghitt hangulatú termében, különleges élmény hívők s csupán festészetszeretők számára egyaránt.

A Krisztus Pilátus előtt című kép 1881-ben készült el, 1995-ben kapta meg Debrecen, letétbe,  a kanadai tulajdonostól, 2000-ig: most van egy kis kifizetési haladék. A kép bemutatója 1881 húsvétján volt Párizsban, a nemes műgyűjtő és menedzser, Karl Sedelmeyer palotájában. Óriási sikerrel: a siker a bécsi, budapesti, angliai bemutatókon s a többi, összesen húsz nagy-britanniai városban hasonlóképpen hatalmas. A festmény 1886-ban, festőjével együtt Amerikába utazott, a művész hat héten át különböző városokban dolgozott, portrékat festett.

1887-ben John Wanamaker milliomos megvásárolta a képet, s a közben, 1884-ben elkészült másikat, a Golgotát is. Előbbit 120 ezer, utóbbit 100 ezer dollárért. 1889-ben kölcsönadta a képeket a Párizsi Világkiállításra, 1893-ban a Chicagói Világkiállításra maga vitte a két festményt. 1907-ig a tulajdonos vidéki képtárában volt a két mű, majd amikor ott tűz ütött ki, Philadelphiába kerültek az alkotások. 1988-ban egy telefonos aukció eredményeképpen egy kanadai férfi, Joseph T. Tanenbaum vásárolta meg a Krisztus Pilátus előtt címűt. A többit tudjuk: ’95 tavaszán érkezett Magyarországra, de mindössze öt évre.

A másik kép, a Golgota 1884 húsvétjára készült el, akkor a párizsi mecénás, Sedelmeyer, visszahozatta a Krisztus Pilátus előtt-öt Skóciából, és a párizsi palota udvarán mutatta be, együtt a kettőt, a közönségnek. (Érdekes adalék: az eseményt Maupassant is megörökítette a Szépfiú című regényében.) 1884 szeptemberében Budapesten is bemutatták a képet: s ekkor történt az első képvásárlási, ám kudarccal végződő kísérlet. A magyar egyházi vezetők pénzgyűjtési buzgalma eredménytelen volt, Sedelmeyer túl magas árat szabott a két képért, továbbvitette a Golgotát: előbb egy európai bemutató körútra, majd ez a mű is New Yorkban kötött ki, s vásárolta meg ezt is John Wanamaker.

1988-ban kettévált a két kép útja: azon a bizonyos árverésen, amikor a Krisztus Pilátus előtt a kanadai vásárlóé lett, a Golgotát egy amerikai magyar galériatulajdonos, Bereczki Csaba Gyula vásárolta meg, s ő adta át magyar bemutatóra 2000 januárjáig, más adatok szerint 2001 decemberéig. 1991 őszén érkezett a kép Budapestre, s előbb (a restaurálás után, persze) 1993 húsvétján Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeumban volt látható, majd a Déri Múzeum Munkácsy-termébe került.

A Golgota megvásárlása a sürgetőbb feladat, a Krisztus Pilátus előtt talán a Máltai Szeretetszolgálat segítségével örökös letétben maradhat Magyarországon: ha valami közbe nem jön, s ha ez egyáltalán még így igaz.

A trilógia egyetlen képe, a legismertebb, az Ecce homo, amelynek a sorsa biztos, Déri Frigyes ajándékaként jutott a múzeumba, örök időkre: de korántsem zökkenőmentes úton. A Krisztus-sorozat két festménye már évek óta Philadelphiában volt, amikor Munkácsy hozzákezdett az Ecce homo megfestéséhez. Mondják, Krisztus arcában a már nagybeteg, szenvedő Munkácsy arcvonásaira is ismerhetünk. A kép 1896-ban készült el, Budapesten, a millennáris kiállításon mutatták be, majd a festmény elindult bécsi, brüsszeli, angliai és írországi bemutató körútjára. (Másik irodalmi adalék: 1899-ben Dublinban látta, majd írta meg az élményt James Joyce.) A kép azután Amerikába is eljutott, de ahogy a mű élettörténetét ismertető szövegben olvashatjuk: “nem találkozhatott a két előző festménnyel”. 1914-ben Velencében volt az Ecce homo, azután ismét Budapesten mutatták be.

Felmerült a gondolat, hogy egy majd felépülő magyar katolikus székesegyházban együtt legyen látható a három Krisztus-kép, de még annyi pénz sem jött össze (120 ezer korona), amelyet az Ecce homo megvételéért kért volna az angol–amerikai konzorcium. Azután kitört az első világháború, s az embereknek kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy festmények vásárlására gondoljanak.

Ekkor tűnt fel Déri Frigyes, aki akkor kereskedelmi tanácsosként Bécsben élt, és 76 ezer aranykoronáért megvásárolta az Ecce homo-t. 1924, vagyis Déri Frigyes halála után a festmény Déri óriási művelődéstörténeti hagyatékának részeként Debrecenbe került. 1930-ban építettek a számára egy tetővilágításos különtermet: a kép azóta ezen a helyen látható. Az 1993-ban (ideiglenesen) hazakerült Golgota és a két évvel később megérkezett Krisztus Pilátus előtt az Ecce homo két oldalán kapott helyet. Aligha van még egy képtár a világon, ahol három ilyen, méreteiben is lenyűgöző, hatalmas festmény mutatná be a krisztusi szenvedéstörténet megrendítő stációit az elítéltetéstől a kereszthalálig.
Itt van, Magyarországon, magyar művész munkájaként.

Az az ötlet pedig, az a roppant egyszerű és kivitelezhető gondolat így hangzott: ha minden magyar állampolgár csupán harminc forintot adna - mienk maradhatna a kép.

Jó: minden magyar állampolgár nem ad.

Mert van, aki semmit, soha, semmiért, senkinek, egy fillért sem, legyen neki annyi, hogy Dunát rekeszthetne vele.
Vagy kevés van, valóban, harmincra sem futja. Adjon a fele: hatvan forintot. A gyerekek helyett ad a szülő: beszéljünk családokról akkor. Pár száz forint családonként, ha csak a lakosság fele ad.

Lehetetlen volna? Egy doboz kávé, két-három sör, pár fagylalt ára? S annyi formája van már ennek: közintézmények, boltok, patikák, bankok, iskolák, kulturális középületek, mozik, színházak előcsarnokaiban, termeiben, ajtajában, templomok kapujában  hány helyen láthatók a kis, pénzgyűjtő üveggömbök, perselyek, melyekbe pár forintot bedobhat az arra járó. Reggel kiteszik, este beveszik, számtalan példa mutatja már, hogy járható ez az út. Talán elég érett már ez a nép ehhez, s talán van benne annyi adakozó kedv, hogy művészetpártoló forintokat  is áldozzon a sajátjából.

Nem, valóban nem hal bele senki, ha a két festményt kiviszik az országból.

Valóban: ez egy népnek nem élethalál kérdése.

De bizonyos, hogy szegényebbek lennénk nélkülük. A kulturális, művészeti érték is népgazdagító érték. Próbát tenni, hogy sikerül-e, most, harmadjára, mindenesetre érdemes volna.

Cs. Nagy Ibolya
www.reflap.hu

(Képek: hungart.euroweb.hu)