Szobor-álom

    Lovának oldala fehérlik a városra. Kő Pál István király-szobrával csak úgy szembesülhetünk, ha a Gellérthegy mellékén felsétálva elébe járulunk.

    Már ebben is kivételes: hegyen áll, s mégsem tekint szét a kőrengeteges tájban, amelyet a hidakkal szabdalt Duna szalagos díszcsomagolás képzetévé emel.
    Megszokásos ábrándunk lóra ültetné, és kezének gesztusában Óbudától Csepelig mutató végtelenített magasztosságban legendásítja fundamentális királyunkat. Ekképpen a romantikásított sokaság tagjának érezhetné magát az alantról szemlélődő.
    Az örökkévalóság zengzetes-pátoszos népgyűlése helyett a gellérthegyi István király kevesekkel és csöndes bensőségességben óhajt találkozni. Azokkal, akik valóban hozzá akarnak jutni. Mert ereje nem a magasságban és a gesztusokban, hanem intimitásában van.
    Százötvenkét lépés felfelé haladva.
    Elé járulva úgy szembesülhetünk Vele, hogy István király lova előtt áll. A szemlélő egy szinten érzékelheti magát Vele, mert a szobor süllyesztett alapon áll, így természetes közelségbe kerül az államteremtő király alakjával. A  történelem így valósul jelenné. Kő Pál István királyában nem a hatalom a legfontosabb; ezért a jogart és az országalmát sem helyezi a kezébe.
             Koronája is egyszerű; a hétköznapokban viselt jelképet mutat. Ha lóra ültetné királyát, rekvizitumait is fel kéne mutatnia, de a földre szállt uralkodó ember voltában hatalmasabb erőt mutat: kezében templomot tart. Életművének, meggazdagodásunknak jelképi építményét. A kereszténység felvételének katedrális szimbólumát – gondolhatjuk, értelmezhetjük a történelmi István királyt. De Kő Pál temploma Ady álmát is sugallja, s éppen ebben van a remekmű gondolati ereje. Hogy a jövőt is kifejezi. Azt a templomot is álmodja, amelyet még nem építettünk fel.
    Amely a Szellem és a Lélek katedrálisa; minden magyarok szent otthona. Felekezetre való tekintet nélkül, az Álom-Haza építménye; az összetartozás hajléka, az építkezők áldásosztó helye, ahol nem a kufárok és nem az önpiszkító hangosok uralják a hétköznapokat.
    István király karjával ölelt templomocska féltett játéknak a képzetét is kelti. S éppen ezért sem tekinthet le ez az István a városra.
    Mert az ő titkát kevesek értik az elközönyösítők honában, ahol a lelkek megújítása talán mindenféle jóléti és közügyi célnál is fontosabb.
    Hívei és udvartartása ma a kevesek serege. Az ő ünnepét tegnap és ma is még inkább a tűzijáték talmi fénye hatja át. Némely kálvinista helyeken félnek István királytól, írta Ady. Ma ott tartunk, hogy nem felekezeti alapon, hanem a politikai hétköznapokban még többen félnek tőle; mert panaszkodásunkban, nemzeti hitünk megtartása dolgában elébe járulhatunk. S most hitetlen, újkori pogányság üli dáridós ünnepét.
    Ez az István némán, komoran, jövőbe meredő tekintettel karjaiban tartja a templomot.
Álmával magányos király, vélhetnénk. Ám a művész kivételes lovasszobrot alkotott: szépen felszerszámozott ménje előtte álló gazdájával mesebeli-mítoszi kapcsolatot teremt: fejét visszafordítva mintha megszólítaná királyát. Kő Pál táltosa Ady látomását idézi: “S a rossz úton, mert, minden ellovan, / Felüti néha fejét a lovam / És megkérdi, még szép feje kigyúl: / Hát mi lesz ebből tekintetes ur?” (A ló kérdez.)
    István király ölelvén a templomot éberen figyel;  a város robajos élete szinte muzsikás párává szelídülve érkezik fel a hegyoldalba, s a Nap a Jövőnek is  vakítóan bevilágítja törékeny alakját és paripáját…

Ablonczy László
www.reflap.hu