Döbbenet

    Mindig is érthetetlen, sőt megemészthetetlen volt számomra, hogy értelmes(nek látszó) emberek miért néznek katasztrófafilmeket. A reklámok között agresszívan tolakodó műsorelőzetesben én is elkaptam néha olyan jelenetet, amelyben tűzeső és robbanás közepette kártyavárként dőltek a felhőkarcolók. Minden elpusztul és megsemmisül. Ugyan…
    Mindig azt gondoltam, hogy fölöslegesen és értelmetlenül elpocsékolt idő az, amelyet bárki is a csupán kitalált és szándékosan borzalmasra megszerkesztett jelenetek előtt tölt. Azon is elgondolkoztam, hogy mi lehet viszont annak az embernek a fejében - a pénzszerzés szándékán túl -, aki ilyen jeleneteket agyal ki, és még másnak mutogatva filmre is viszi? Mi munkálhat abban az emberben, aki energiát képes áldozni egyáltalán a rombolás megjelenítésére; az ilyen kíméletlen rombolás a valóságban egyébként is lehetetlen.

 Most - sajnos - megint láttam katasztrófa-jelenetet.
Ezúttal kénytelen voltam azt "végignézni". A döbbenettől. Valóságos volt.
Létezik valaki, aki ezt is kigondolta, eltervezte. És nem filmvászonra szánta.
Az embereknek, a világnak, nekünk mutatta be. A hírközlés által, élőben.
Minekünk, akik kitaláltuk - együtt és magunknak, mindenkinek - a megsemmisítést, a rombolást. Az élet kioltását. A kíméletlenséget.
Úgy is mondhatnám, hogy a gyilkolást.

té