KultúrVáros |
A vasfüggönytől a berlini falig II.
- ahogyan az eseményeket az élet rendezte -
Látogatás a Bundestagban
A megnyitó után Rainer Jork, aki a CDU-frakció
tagja és évek óta vendégünk az augusztusi rendezvényeken, meghívott bennünket
a Bundestagba. Ezt örömmel elfogadtuk, mivel így mindenhova bejutottunk,
oda is ahova turista be nem léphet. Először ellátogattunk irodájában, amely
a még épülő képviselői irodaház már elkészült szárnyában található. Digitális
kamerával készített képeket szerettünk volna interneten küldeni a Kisalföld
számára, de nem sikerült, mert a biztonsági rendszer nem enged semmilyen
csatlakozást a számítógépére.
Bizony ilyen világban élünk és útban az épület kupolája
felé mondtam is neki, hogy parkolóházunk mellett láttam az amerikai követséget
védő korlátrendszert, amely igen rossz érzéseket keltett bennem. Egyetértettünk
abban, hogy ezek borzasztó állapotok. Utólag tudtuk meg, hogy körülbelül
ezzel egyidejűleg repült az első gép a World Trade Center tornyába. Minderről
nem tudva mentünk fel a Bundestag kupolájába, amely különben nem sokkal
rosszabb célpont.
Innét egész Berlint jól látni minden irányban. Ez
egy tiszta üveg-fém szerkezet, mint minden az épületben amit a régi falak
közé helyeztek. Folyik is a vita még mindig arról, hogy helyes volt-e a
Reichstag ódon, kiégett falai közé ilyen modern anyagokból készült “belső
épületet” helyezni. Érzésem szerint Jork úr is az ellenzők közé tartozik.
Persze nem volt egyszerű építészeti feladat a régit
újra építeni. Mindenesetre érdekesek a részben meghagyott régi falak, amelyeken
a Reichstagot elfoglaló orosz katonáik szignói, írásai találhatók.
A kupolából leérkezve megszólalt Ivanics Feri mobiltelefonja,
a Westelpress küldte a legfrissebb hírt SMS-ben, amely megrengette a világot.
Találgatások folytak arról, hogy talán egy kis Cessna lehetett. Én azonnal
Osama bin Laden nevét emlegettem, de társaim ezt a lehetőséget elvetették.
Pár óra múlva ettől igen megnőtt a csapatban a tekintélyem, bár erről szívesen
lemondtam volna.
Számunkra hihetetlen érdekes volt látni, hogy a
Bundestag hogyan bolydul fel, hogy reagál élőben a politika. A folyosón
lévő számos televíziókészüléket, amelyek a bent folyó költségvetési vitát
lett volna hivatott közvetíteni, átkapcsolták a CNN-re és a frakkos parlamenti
szolgák az addig unatkozó sajtósokkal rámeredtek a képernyőkre. Láttuk,
hogy az ülésteremben Thierse elnök úr telefonhívást kap és berekeszti az
ülést. A folyosón haladó képviselőket elképesztő számú újságíró támadta
le kis mobil mikrofonokkal, akik szinte nyilatkozni se tudtak. Egy összetört,
kétségbeesett ember vonszolta magát szembe velünk. Mint kiderült ő Jork
úr barátja, Pflüger képviselő úr a CDU-frakció külügyi referense volt.
Közölte velünk, hogy ez egy második Pearl Harbor és, hogy a világ ezután
gyökeresen megváltozik, mert a szabad világ jelképeit rombolták le, a következmények
beláthatatlanok.
Jork barátunkat is sarokba állította egy ifjú riporter.
Az interjút hallva, a magyar politikai élethez szokott agyam érzékeny jelzéseket
adott le és ijedten néztem körül, hogy ki hallja ezt még. Barátunk ugyanis
keményen nyilatkozott és szükségesnek tartotta a menekültekkel kapcsolatos
jogszabályok felülvizsgálatát. Szerinte mindenkit nem kellene Németországba
beengedni. Persze fejlettebb demokráciákban a véleményét bárki nyugodtan
kifejtheti.
Napokkal később kiderült, hogy aggodalma nem ok
nélküli, számos alvó ügynök van már szerte a világban. Utólag megtudtuk,
hogy ráadásul a merénylők közül hárman is Hamburgban készültek fel a feladatra.
A Bundestag kiürítése megkezdődött és visszamentünk
a szemben lévő követségre, ahol a magyar miniszterelnök stábja már az új
helyzetre készült fel.
Bonyodalmak a követségen
A követségen délután három órától egy magyar-német
gazdasági fórum zajlott Orbán Viktor, Matolcsy György vezetésével.
Ez javában folyt, amikor mi a Bundestagban értesültünk a szörnyű hírről.
Azonnal kapcsolatba próbáltunk lépni telefonon Szájer Józseffel,
de az ülésteremben kikapcsolta a készülékét. Végül sajtófőnökét értük el,
aki tőlünk tudta meg, hogy mi történt. Mire a követségre értünk már nagy
volt a sürgés-forgás. Orbán Viktor egy terembe vonult legközvetlenebb munkatársaival,
ahol lázas munka folyt. Mindenki a terem előtt várt, ahonnét lassan szivárogtak
a hírek. A német politikusok érthető módon mindent lemondtak, Schröder
kancellár válságstábot alakított. Ez várható volt, de Orbán Viktor
is minél előbb haza akart repülni. Igen gyorsan intézkedett a stáb, mert
félő volt, hogy a berlini repteret lezárják, a kormánytagok pedig ebben
a helyzetben minél előbb otthon szerettek volna lenni. Röviddel 18 óra
előtt sajtótájékoztatón ismertette a miniszterelnök a kormány álláspontját
és 18 órakor elindult a repülőtérre. A vele érkezett újságírók – egy rövid
vacsora után - fél óra múlva követték, de csomagjaik nélkül, mert szállodájukban
bombariadó volt. Ezeket másnap szállították vissza Budapestre.
Mivel Berlinben számos koncertet, színházi előadást
és egyéb rendezvényt lemondtak és a követségen is síri hangulat uralkodott
a nagykövet úr lemondta a koncertet. Ezt nagyon sajnáltuk, de azt hiszem
mi sem tudtuk volna élvezni a műsort és nem tudom azt se, hogy a művészek
mit tudtak volna produkálni ilyen hangulatban.
Nagy részvéttel voltunk a nagykövet úr és a diplomaták
irányába, mert egy éve készültek az eseményre, kiválóan megszerveztek mindent,
de akár így nézzük, akár úgy sajnos csak egy csonka rendezvényre sikeredett
az egész.
Szerencsére a másnap esti kiállítást nem mondták
le. A részleteket megbeszéltük Ács Zoltánnal a PR-főnökkel és elindultunk
szállodánkba. Mivel mindenki igen fáradt volt és messze volt a parkolóház
felajánlottam, hogy elhozom az autót a követséghez. Ivanics Ferenc szolidaritásból
elkísért a szemerkélő esőben, de azt hiszem megbánta.
Már az első utcasarkon barrikádba ütköztünk és a
katonák közölték, hogy tovább nem mehetünk. Barátságosan tudtunkra adták,
hogy melyik ponton tudunk bejutni a parkolóház felé. Ez számtalan blokk
megkerülésével volt lehetséges, már lassan a berlini maratonon éreztük
magunkat. Barátaink már ránk telefonáltak mire végre a parkolóház közelébe
értünk, természetesen katonai kísérettel, ami ezúttal Ivanics Feri státuszától
függetlenül járt nekünk. A katonák közölték, hogy a kocsival kijárhatunk,
de vissza nem jöhetünk. Biztosítottuk őket arról, hogy ilyen terveink nincsenek.
Az igen udvarias katonákkal folytatott beszélgetés
azonban nem nyugtatott meg bennünket, mert ők második hullámban végrehajtott
csapásokat vártak és 2-3 izgalmas napra számítottak.
Ma már tudjuk, hogy szerencsére ez nem igazolódott
be.
A kiállítás
Másnap 9 óra körül már megjelentünk a követségen,
hogy felállítsuk a paravánokat. Sok időnk nem volt, de szerencsére a berlini
Magyar Kulturális Intézet két munkatársa /egyikük Ádám Zoltán soproni származású
barátunk/ sokat segített ebben. Ivanics Feri kezébe kapta a Pannonia Med
Hoteltől kölcsönkért akkumulátoros fúrógépet és mozzanatok szerint pároknak
felosztva a munkát irányította a szerelést.
Két segítőnk a lábakat rakta össze, Magas Laci és Rumpf
János a hevedereket rakta fel, mi Ferivel párban a paravánokat állítottuk
össze. Igen erős tempót diktált, többször is próbáltuk fékezni azzal, hogy
nem a megyében vagyunk ám, de sok foganatja nem volt. Még feleségével is
úgy telefonált, hogy közben a másik kezében a fúrógéppel dolgozott.
A tempós munka eredményeként délután háromra végeztünk
a felállítással.
A megnyitóra 18 órakor került sor, ahol Prőhle nagykövet
úr köszöntött mindenkit, majd magyar részről Szájer József, német részről
Hans-Hermann Hertle a potsdami Jelenkori Történelmet Kutató Centrum
vezetője mondott beszédet.
Szájer József hangsúlyozta, hogy éppen ideje, hogy
külföldön is ismertté váljon az a tény, hogy egy civil szervezés indított
el komoly folyamatokat, amely során városunk döntő szerepet vállalt. Hertle
– aki a kor legjobb németországi ismerője és igen tekintélyes történész
– a szervezőket név szerint méltatta, kezdve a sort Mészáros Ferenc
barátunkkal, akinek sajnos az utolsó pillanatban kellett az utat lemondania.
Ez már nem lepett meg, mert Ács Zoltán PR-főnök előzőleg megküldte neki
a Soproni Szemlében tavasszal megjelent cikkem német változatát. Hertle
úr még a megnyitó előtti kavarodásban, egy fényképről beazonosítva megszólított,
mielőtt még bemutattak volna egymásnak. Elmondta, hogy megkapta cikkemet,
mire én remegő lábakkal – hiszen én nem vagyok szakmabeli, ő pedig nemzetközi
hírű szaktekintély - megkérdeztem a véleményét róla. Azt válaszolta, hogy
az írás nagyon megindította, mert a Piknik hátteréről semmilyen információja
nem volt, pedig Ő tényleg hozzáfér mindenhez. Legnagyobb meglepetésemre
engedélyemet kérte, hogy intézetének szaklapjába lehozhassa a cikket, aminek
természetesen örömmel tettem eleget. Ráadásul közölte, hogy nemsokára megkeresnek
majd a Bundesdeutsches Archiv-tól /ez a központi német archívum/,
ahol elindította a cikk archíválását a kutatók számára. Egy pillanatra
nem kaptam levegőt, mert erre nem számítottam. A kiállítás megtekintése
után pedig annak lehetőségét kérte, hogy az anyagot a berlini Stasi múzeumba
kiállíthassák. Miután Pforzheimbe, Stuttgartban és Kemptenben is vannak
lekötött időpontok, lehet, hogy az anyag egy évig Németországban lesz.
Valószínűleg szükség lesz egy második garnitúra elkészítésére is.
Hosszan elbeszélgettünk és rengeteg információt kaptam
tőle. Számos olyan dokumentum tartalmát mesélte el, amelyek Magyarországon
is léteznek, de még zároltak. Ezeket ráadásul hajlandó rendelkezésemre
bocsátani, csak azt kell még tisztázni, hogy ezek itthon publikálhatók-e.
Szeretné az Alapítvánnyal a kapcsolatot a továbbiakban fenntartani. Meghívott
intézetébe és felajánlotta, hogy bármikor elvisz bennünket az egykori NDK
csúcsvezetésének tagjaihoz egy kis beszélgetésre.
Sorolta is azokat, akik erre hajlandóak. Közös kutatási
lehetőséget ajánlott és igen-igen érdekes részleteket tudtam meg tőle a
színfalak mögött történtekről.
Ismeretlen ismerősökkel is találkoztunk, mert a Követség
a Pikniken távozott német menekültek egy csoportját is meghívta. Többen
el is jöttek nem is közeli helyekről. Pl. Mennenga úr, aki akkor feleségével
és három gyermekével menekült, Hannover közeléből érkezett Berlinbe. Elhozta
a fotókat is, amelyeket menekülés közben készített, melyeket rendelkezésünkre
bocsát. Akkor hároméves kisfiát is elhozta, aki természetesen nem emlékezik
már semmire.
Egykori “vendégeinket” mind megajándékoztuk az “Áttörés”
című könnyvel és a német nyelvű cikkel.
A látogatók között volt a budapesti német gimnázium
egy osztálya is, akik éppen iskolai kiránduláson voltak Berlinben. Öröm
volt látni az érdeklődésüket, mert persze eddig mit sem hallottak az egészről.
Hosszú ideig dedikáltuk nekik a könyveket és ott határozták el osztályfőnökükkel
együtt, hogy a következő kirándulás célja Sopron lesz.
A legnagyobb elismerést azonban a konzul úrtól kaptuk.
Különösen értékes számunkra, mert ezt a kiállítás megtekintése után fogalmazta
meg a nagykövet úrnak és Ő nem tudhatta, hogy mi ezt véletlenül meghallottuk.
Azzal a három szóval jellemezte a kiállítás minőségét, amit mi tűztünk
ki célként magunk elé. Azt mondta, hogy az anyag elegáns, informatív és
mértéktartó!
Úgy érezzük, hogy méltóképpen képviseltük Sopront
Berlinben.
Szöveg és fotó:
Nagy László
2001. szeptember 19., szerda 22:05
|
|
|