|
Útravaló - Illyés Kinga
és Hencz József lemezbemutatója
Útravaló a címe annak a CD albumnak, amelybe a 20.
századi erdélyi költők verseit válogatta össze Illyés Kinga marosvásárhelyi
színész, előadóművész és Hencz József zeneszerző, a költemények
megzenésítője, a marosvásárhelyi Szentgyörgyi István Színművészeti Egyetem
tanára.
A világnak már volt alkalma rácsodálkozni Illyés Kinga előadó-művészetére. Nyilván a világnak arra a felére (felére?!) gondolok, amely
a versekre még egyáltalán rá tud csodálkozni.
A hetvenes évek elején Illyés Kinga messiás madárként
jelent meg a bedeszkázott ég alatt - írja Csoóri Sándor. Fagyöngy
című
romániai magyar költők verseiből, mezőségi és csángó népdalokból összeállított
műsorával, azzal az egyszemélyes drámai művel, amely, mint egy nagyra növesztett
lutheri pillanat közölte: itt állok, másként nem tehetek, magyarul szólok
hozzátok, sarokba szorított erdélyi testvéreitek nevében, szörnyű évtizedek
után, panaszkodva és lázadozva, mert azt akarom, hogy együtt kiáltsunk,
együtt énekeljünk.
Azóta már a művésznő Sopronnak is többször volt vendége,
ezúttal az Erdélyi Házban az Útravaló című CD anyagából - Áprily Lajos,
Sütő András, Szilágyi Domokos, Páskándi Géza, Lászlóffy Aladár, Dsida Jenő,
Farkas Árpád, Was Albert, Szőcs Géza verseiből - összeállított előadóestjét
mutatta be.
Útravaló. Áprily Lajos azonos című versével
rezonálva az igazán lényegeset és fontosat próbálja Illyés Kinga földi
poggyászunkba csempészni. Azokat a pillanatokat, hangulatokat, érzéseket,
amelyekről úgy gondolja, hogy az úton elengedhetetlenül fontosak és, reméli, hogy némelyikük
talán, fontos marad, majd a végső úticélnál is.
S hogy mitől hiteles Illyés Kinga versmondása? Annál
sokkal többtől, mintsem, hogy ő maga a legádázabb és legkegyetlenebb ellenséggel
szembeni küzdelemből győztesen kikerülve - az útjának "majdnem" a végéről
visszatérve - immár a valóban szükséges és elégséges dolgok bizonyosságának
birtokában lehet. Illyés Kinga a verset, nem mondja, hanem megéli. Amint
azt Csoóri Sándor írja: neki "…egyetlen kellékre van szüksége: önmagára.
Önmaga katartikus életére."
Aztán az előadás egy kötetlenebb részében Illyés Kinga maga vall arról,
amit őneki a versmondás jelent.
- Három olyan élményen van, amely a versmondói pályámat meghatározta. Mind
a három közönségélmény, mert számomra mindig is a közönséggel való kapcsolat volt
a leglényegesebb. A közönséggel való kapcsolat volt az indítéka,
a motorja minden egyes előadásomnak, ez sarkallt, ez lelkesített, ez hajtott
éveken keresztül a munkában.
Az első élmény középiskolás koromból származik. 1956 őszén, Marosvásárhelyen
a magyar tanárnőnk néhányunkkal egy Ady műsort tervezett. A műsor decemberre
készült el és akkor, 1956 decemberében, a közönséggel való első találkozásomkor
- amikor a történelem kereke úgy fordult, hogy az Ady verseknek egészen
más akusztikája lett - tapasztaltam meg először, hogy a színpadról elhangzó
szónak milyen óriási súlya van.
Aztán teltek az évek és bekerültem a színiakadémiára. Már első éves
koromtól lehetőségem nyílt arra, hogy írókkal, költőkkel - Kányádi Sándorral,
Sütő Andrással, Bajor Andorral, Tomcsa Sándorral, Asztalos Istvánnal, Szilágyi
Domokossal, Szőcs Kálmánnal - a minden évben kötelezően megrendezett falusi
könyvhónap alatt a falvakat járjam. Zsúfolt, sötét, hideg kultúrházakban
író-olvasó találkozón vettünk részt.
Halálra drukkoltam magam mindig a vörös textillel letakart asztal
mögött. (Egyébként akkor fogadtam meg, hogy soha többé vörös asztal mögött
nem mondok verset, és egyáltalán asztal mögött sem). De mindezek ellenére,
ezeknek az író-olvasó találkozóknak a hangulata mélyen belémívódott.
Egy ilyen találkozóhoz kapcsolódik Kányádi Sándor szállóigévé vált
mondata is, amikor arra a kérdésére, hogy mi a vers, egy gyerek azt válaszolta:
a vers az, amit mondani kell. Ennél frappánsabb és tömörebb megfogalmazását
azóta sem hallottam a versmondásnak.
Én is ezt vallom, hogy az a vers, amit mondani lehet és mondani
kell, és hiszem, hogy ameddig verset írnak, addig versmondókra is szükség
lesz.
- A harmadik versmondáshoz kötődő élményem az 1970-es egyesült államokbeli
turnénkhoz kapcsolódik, a new york-i előadáshoz. Akkor a színpadról megéreztem,
azt, hogy ott, több ezer kilométerre az anyaországtól milyen óriási jelentősége
van az anyanyelvnek; Minden szónak, minden hangnak, minden hangsúlynak,
minden pontnak és vesszőnek. Ott értettem meg, azt, hogy az ember minél
távolabb megy a szülőföldtől, annál nagyobb értéke van az anyanyelvnek.
Ez is egy egész életre meghatározó élményemmé vált.
Hencz Józsefnek - mint ő maga mondja - zeneszerzőként, szintén "van
némi köze a versekhez".
-A zene ott kezdődik, ahol a szó befejeződik. Úgy gondolom, hogy a zenének
mindig valami pluszot kellene adnia a szóhoz. Hogy a versek esetében miért
van szükség zenére? - teszi fel magának és a közönségnek a kérdést a zeneszerző.
Hencz József szerint, ott van szükség zenére, ahol
a szó már nem elég. Ez nem azt jelenti, hogy a vers önmagában nem tökéletes.
Az igazán nagyon tökéletes versre nem is lehet zenét írni, mert az ember
megretten tőle: csak nem akarok a versnél több lenni? Adhat-e egyáltalán
a tökéletes vershez még valamit a zeneszerző?
- Igen, magát a verset, amellyel mégsem ismétli meg magát a verset.
A versre írt zene semmi mást nem mond el, csak ugyanazt amit a vers, amely
köré atmoszférát von, amelynek a hátterét megteremti, amelynek a hangulatát
festi meg. Megzenésítve hatásában lesz több, és más és mégis ugyanaz, a
vers. A zene egy új lehetőséget teremt a vers számára.
Hencz tanár úr vallja, hogy a zeneszerzőt nem a
vers belső, prózai zeneisége ragadja meg. A vers vagy első olvasásra
megszólal a zeneszerzőben; vagy sem.
- Rengeteg olyan vers van, amely egyáltalán nem szólal meg -
mondja elnézően Hencz József.
Azután meg újra a billentyűkre helyezi a kezét és folytatódik az előadás
abból a néhány versből, amelyek a kettejük lelkében "megszólaltak", és amelyekből ezúttal a közönség számára válogattak.
té
2001. szeptember 20., csütörtök 16:41
|
