125 éve írták...
125 éve írták...
1873-ban jelent
meg az alábbi kritika Liszt Mefiszto
keringôjérôl Eduard Hanslick tollából
a "Hangversenyek, zeneszerzôk, virtuózok
című művében.
Eduard
Hanslick 1825-1904
között élt, az elsô hivatásos zenekritikus,
zeneesztéta. Apai ágon németajkú katolikus
családból származott, a mai
Csehország területén , Rakonitz (Rakovnik)
közelében birtokoltak és műveltek
egy földterületet. Apja a prágai
gimnáziumban, majd egyetemen tanult,
zenetanítással
és könyvtári munkával kereste meg
megélhetését, amikor egy jelentôsebb
összeget nyert a lottón, s így feleségül
vehette egyik zongoratanítványát,
egy zsidó bankár leányát. A fiatal Hanslick
atyjától a könyvek és a zene
szeretetét, anyjától a francia nyelvet és a
színház iránti rajongást tanulta
meg. Zongorastúdiuma mellett jogot
hallgatott a prágai egyetemen, itt
találkozott
Zimmermann filozófussal és a zenetörténész
Ambrossal. Zongoraművészként
nem számíthatott fényes karrierre, ezért
inkább a publicisztikával foglalkozott...
Zenekritikai és
biográfiai
írásai egy fél évszázadot ölelnek fel, éles
ítéleteivel és gördülékeny
stílusával a mai napig megállja a helyét.
Wagnert, Lisztet és követôiket
azonban valami módon nem szívlelhette...
... a leány
hajfürtjei himbálóznak,
mint " a kéjgyönyör gyors vészharangja",
Mefiszto a vonóját lendíti, Faust
pedig "bájos barna leánykáját" röpíti -
micsoda ellenállhatatlan feladat
ez a Liszt-Wagner-iskola erotikus flagelláns
zenéje számára! Liszt egész
zenekari művel illusztrálja Lenau "Falusi
csapszékét"; ezt mindjárt olyan
ördögi disszonanciákkal kezdi, hogy a
hallgatónak lúdbôrös lesz a háta,
és a foga is megfájdul bele. (A basszusok 24
taktuson át az "e-h" üres
kvintet játszák, amely fölött elôbb a fis-cis,
majd két - h-fis és d-a
- kvint szólal meg és végül a legélesebb
sforzandóban ismételten a szörnyű
e-h-fis-d-a-e kvintépítmény tornyosul fel!)
Liszt a zene természeti törvényeit
egyszerűen fejtetôre állítja és miután
képtelen saját eszközeivel szépet
alkotni, szándékosan csúfságokat gondol
ki.
A darab egész
folyamán sokkal
inkább a hegedűs sátáni természete,
mintsem annak Lenau által kifejezett
érzékeket elandalító, szíveket mámorba ejtô
jellege jut kifejezésre; csak
közvetlenül a darab vége felé lep meg
bennünket egy hosszú, epekedô fuvolatrilla
és a hárfahúrok értelmetlen szaggatása,
amely magával a zeneművel nem
magyarázható,
hanem csupán a költemény félreérthetetlen
befejezésével indokolható. Liszt
Mefiszto-keringôjét már korábban is hallottuk
zongoravirtuózok szörnyűségként
ható elôadásában és szívesen bevalljuk,
hogy ebben a pikáns hangszerelésben
hasonlíthatatlanul jobban hangzik.
Amíg ugyanis
az
impotens
szerelmi ôrjöngés zongorakivonatban még
csak nem is szórakoztató, addig
itt a zenekarban lassanként legalábbis
szaarvakat, lófarkot és lópatát
növeszt. Ez nagyon mulatságos, mert
egyidejűleg sok Meyerbeerre, Berliozra,
Melndelssohnra és Weberre utaló
remineszcencia serkenti kellemesen a
hallgató
emlékezôtehetségét.
(Ormay Imre:
Megbukott zenekritikák
Második, bôvített kiadás, Zeneműkiadó
Budapest1963)
Concerto
|