CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. november 22., pĂ©ntek, Cecília napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

SzínházVilág  

Ken Ludwig: VEGYES-PÁROS
komédia két részben


Tito Morelli, világhírű tenorista MIKÓ ISTVÁN
Saunders, a Clevelandi Oparaház igazgatója BENKŐ PÉTER
Max, Saunders titkára STRAUB DEZSŐ
Diana, egy szoprán URBÁN ANDREA
Júlia, az Operabarátok Körének elnöke RÁTONYI HAJNI
Maggie, Max barátnője RÁCZ BRIGITTA
Maria, Tito felesége SZABÓ ANIKÓ
Szállodai londiner GYŐRI PÉTER
Díszlet: SZOJKA GYULA
Jelmez: KEMENES FANNY
Rendező: KALMÁR TIBOR


Ha másképpen nem, hát - ha jól emlékszem - Hofi Géza emlékezetes történetéből tudjuk, hogy amikor Szendrő Józseftől igazgató korában megkérdezték, milyen a kapcsolat a társulat tagjai között (ún. szocialista "lekáderezés" során), azt válaszolta, hogy "a lehető legjobb: nálunk már mindenki mindenkivel..." Mivel a történet igaz, a következő lépésben több logikai választás is kínálja magát: csak ott és csak akkor volt ez igaz, mindenhol máshol is, csak néhány helyen és némi túlzással, esetleg egyáltalán nem igaz a megállapítás a humoráról ismert direktor részéről.


Maradjunk a színháznál csak mint nézők és e témában Cyrano de Bergerac Orrmonológját citálva alkalmazzuk azt a mai bemutatóra: "…magamat kigúnyolom, ha kell, De hogy más mondja, azt nem tűröm el!" És hallgassanak a továbbiakban a sokszoros "párképzés" analógiáit keresők: csak a darab helyzet- és jellemkomikumon alapuló, nevettető jelenetei és azok sikeressége képezze a darabot megtekintők véleményének alapját!

Némi túlzás lenne Ken Ludvig: Vegyes páros című komédiájában az eszmei mondanivalókat hajszolni, mint ahogyan egy komédia is a néző rekeszizmait van hivatva próbára tenni, ennek megfelelően mondjuk jónak az előadást vagy sem.
Ezen gondolatok eredőjeként nézve a Soproni Petőfi Színház ez évadbeli első előadását, az siker a javából. Jó érzés kimondani: méltán közönségsiker. Egy jó darab jó színrevitelét láthatja a néző, aki erre az előadásra beül, s bármily mogorva légyen is, néhányszor biztosan rázkódni fog a nevetéstől. Nem új a gondolat, nem újak a szituációk, de mindenképpen új a felállás, és ez tulajdonképpen a siker záloga is egyben.

Az eddigi előadásokat - legalábbis a kritikaíró szemével nézve - többnyire egy-egy színész vitte a vállán, egyszemély-függő előadások voltak. A jelen szituáció azonban Mikó István nagyszerű képességei mellett egy másik főszereplő hiteles alakítását is megkívánta. Straub Dezső tenor-párba állítása telitalálat. Dupla annyi poén robban és a kettős láthatóan minden vetélkedés nélkül, élvezve a helyzet adta lehetőségeket, "tobzódik" szerepében, segíti a többieket és játszik adott esetben akár a mellékszereplők alá, önzetlenül, példamutatóan. Csak az igazi tehetség engedhet meg magának ilyen "luxust"!


Nem hagyhatjuk azonban szó nélkül a többi szereplő kedves alakítását sem. Benkő Péter eddigi legjobbját nyújtja a direktor szerepében. A hosszú és gyors párbeszédek is gördülékenyen futnak, kicsit túlzó mozgásai kedves színfoltként egészítik ki a történetet.

Urbán Andrea szerepe nem kimondottan komikus szerep, de hitelesen alakítja a "mindenre kész" szopránt, aki a maga módján "egyengeti" karrierjét. Jól idomul a jelenetsorok pergő ritmusához és egészíti ki a színész-jellemképeket.

Rátonyi Hajni ismét remekel. Amikor színpadon van, lehetetlen rá nem figyelni. Most már több szerepében is megcsodálhattuk azt az egyéniségformáló, a szerepet jellemző mondatot, melyet megunhatatlanul és fantasztikus robbanékonysággal, temperamentummal többször is ismétel. Remek karakteralakítás, komoly mozgáskultúra!

Rácz Brigitta kedves meglepetés ebben a darabban. Én a helyében már megúntam volna régen, ha olyan primitív embereket kellene alakítanom, mint ő teszi évadról évadra. Ebben a szerepében azonban talált egy másik lehetséges megoldást és a nagyon egyszerű jellemű lány szerepében valami megmozdult. Érezhetően nem mennyiségi, de minőségi eszközökkel nyúlt a figurához, és partnerével egy, az eddigiekhez képest visszafogottabb, érettebb alakítást produkált.


Szabó Anikó már az előző évadban is bebizonyította, hogy Mikó István partnereként kedves, és humoros, igazi jellemeket képes a főszereplő árnyékából kilépve produkálni. Most sincs másként: a temperamentumos olasz feleség minden lehetőségét bemutatja, és színpadi alakítása hitelessé teszi az olasz Macho megszelídítését (ha ez csak ideig-óráig sikerül is).


Győri Péter érett jellemszínészként egy "meleg" londínert alakít. Szerepének és neki is "jól áll" a harsányság, az óriási mozgások, és úgy látszik, a rendező "engedte el" néhány mozzanatban kicsit tovább is, ami csak előrelendíti az előadást.
A rendező szerepét egy jól sikerült előadásban nehéz megítélni, hiszen a babér a színészeké, a teher pedig a rendezőé. Az azonban mindenképpen jelzi a darabot és az előadást átfogni képes szemléletét, tehetségét, hogy egyenletesen "magas hőfokon" képes tartani az eseményeket: nincs sehol egy lyuk, egy botlás; folyamatosan, energikusan követik egymást a jelenetek.
A díszlet, mely egyetlen szállodai lakosztály két szobája, jól funkcionál. Egyetlen lapsus található az előadásban: amikor az ál-tenor a fürdőszobából civilben jön ki, utána anélkül lesz ismét ál-Othelló, hogy ismét oda bemenne.
A jelmeztervező hálás, scenárió-adta lehetőségeit kihasználja Kemenes Fanny, és a jelmezek nagyon jó állapotúak, ami ismét csak az adott keret határain belül szemlélve, jó érzést kelthet a nézőben.


Befejezésül ismét egy gondolat: röstellem, hogy pontosan nem tudom idézni, pedig írója és a mondanivaló megérdemelné. Agathe Christie-ről van szó, akinek egy regénye végén főhősnője feleli az ominózus mondatot.A kérdésre, miszerint hogyan tudta megtalálni a gyilkost, így válaszol: "Mert egy tenor mindenre képes!". A mai este után maradjunk mi is annyiban: és mi van akkor, ha két tenor van a színpadon? Az eredmény önmagáért beszél. Őszintén gratulálok!

- DI -



2001. szeptember 23., vasárnap 08:41


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület