Performance

Ebben a városban bárki rendezhet magának kiállítást?- összegzi retorikus kérdésben tapasztalatait egy nem-soproni ismerősöm, akit - szegényt - végigvonszolok az éppen látogatható galériákon. Most ugye, aki a soproni galéria-viszonyokat illetően minimális ismerettel rendelkezik, rögtön tudja, hogy nem mind - a szó szoros értelmében vett - galéria ami fénylik, hiszen a kirakatba helyezett egy-két manufakturális beütést mutató valami - más néven cucc - minden jel szerint már jogot adhat bármely butiknak arra, hogy - az önértékelés útvesztőjében bolyongva - galériává nemesedjék.

Szóval járjuk a meleg, jól fűtött kiállítótermeket és többször valósággal menekülünk kifelé. Inkább a csípős, szeles utca...

Aztán egy visszafogodtabb megnyilvánulásairól ismert kiállítóterembe magabiztosan nyitok be. Üres falak. Pedig a tárlat a program szerint még legalább négy napig látgatható. A helyzet gyors tisztázása után derül ki, hogy tényleg még látogatható. Miért is ne? A teremőr egyenként emeli ki szemlélésre a kartondobozokba helyezett festményeket. A címeket - már amelyiknek van - leolvassuk a hátukról. Néha találgatjuk, hogy a kiemelt állapothoz képest melyiket hogyan kell nézni. Izgalmas. Benyúl. Emel. Fordít. Olvas. Magasabbra emel. Megmutat. Visszahelyez. Egy-egy monumentálisabb alkotásnál mi, a látogatók is segítünk és ettől, a művészettel való lehető legközvetelenebb kapcsolatteremtés révén az esztétikai élményünk is új - eddig számunkra ismeretlen - dimenziókat ölt. Nem is beszélve arról, hogy az összes képet még vissza is kell helyezni, sérülésmentesen. Ilyen kiállításnézésben még nem volt részünk. Performance, mondom az ismerősömnek, vagyis pörformansz.
Az, minden értelemben és a javából.