Vannak ünnepélyes időszakok az életünkben. Amikor kicsit megváltozik minden körülöttünk. Amikor lelassul az a nagy rohanás, ami állandóan körbevesz. Ilyen az advent is.
Advent... A várakozás ideje... Persze ez eléggé tág fogalom, mindenkinek mást jelent. Mire is várakozunk? A keresztények Jézus Krisztus eljövetelére... A nyugati kultúra hatása alatt álló emberek a karácsonyra. A szeretet ünnepére... De ezek csak szép szavak. Igazából mire várakozunk? Arra, hogy a szeretteinkkel töltsünk egy kis időt? Erre minden nap lehetőségünk adódik. Vagy ajándékokra? Az év bármelyik napján megajándékozhatjuk a többieket - elég egy jó szó, egy önzetlen cselekedet, egy szép gondolat. És mégis, egy különleges érzés dúl ilyenkor bennünk. Várakozás valami csodálatos és megfoghatatlan dologra...
Advent... A szó hallatára - másokhoz hasonlóan - rengeteg kép ugrik be. Vajon melyikről meséljek most? Az adventi koszorúról, amely évek óta visszatérő jelenség december hónapban? A vsárnap esti családi gyertyagyújtásról? A gyertya csodájáról? Mert csoda az, hogy az első gyertya lángja épphogy csak pislákol a szobában, és három héttel később fényárban ragyog az egész szoba. Vagy az Orsolya templomban lévő szombati gyertyagyújtásról és az előtte lévő lelki készülésről? Nehéz dönteni, oly sok minden kapcsolódik ide.
Összefolyik a múlt és a jelen. Ismerős arcok tűnnek fel, olyanok, akikről már rég megfeledkeztem. Most, ahogy némán sétálok az tucán, egy lány szőke lépteit hallom magam mögött. Egy évvel ezelőtti, kicsit másfajta várakozás képe ugrik be. Szívem összeszorul és lepörög előttem az elmúlt egy év megannyi öröme és szomorúsága... Elmosolyodok, hagyom, hogy a múlt csalóka délibábja eltűnjön és tovább lépdelek. A csillagok pedig ragyognak az égen. Rendületlenül, minden nap.

Bacsi