Saccra, túl a hetvenhetediken

    Azt mondja az ismerősöm, hogy úgy a hetedik előadás után érik be igazán a darab. Biztosan igaza van.
    Bevallom ez csak úgy utólag jutott eszembe, kifele jövet.
    Hogy hányadik lehet vajon például ez a (túlérett?) előadás, amelyben a rutinos színész három összefüggő mondatot nem tudott baki nélkül elmondani? Így saccra jóval-jóval túl a hetvenhetediken is, már csak annak alapján, ahogyan némelyek partra vetett halként kapkodtak a végszavak után.
    Azt is mondja az ismerősöm - ráadásul szakképesített is a területen - hogy általában a legkevésbé a főpróba vagy a premier sikerül. Ezúttal nem jött be, mert azokat is láttam. (De ez az én személyes problémám). A kritika pedig - amennyiben nem a premiert követően íródott volna - nagy erényként tüntethette volna fel a poénba átmentett bakikban megcsillanó profizmust.
    Talán az előadás-szám és a színvonal közötti fordított arányosság matematikailag - a tudomány mai ismeretei szerint - be nem bizonyítható feltételezése helyett inkább az ünnepek kollektív fáradalmai látszottak meg a produkción, mondja ismerősöm és legyünk őszinték: emberélet nem múlt semmin.
    Mert azért ha a pilóta, a buszvezető, a hajóskapitány vagy akár az űrhajós holtfáradtan - esetleg másnaposan - biztosan nem ül kormány mögé, ezzel szemben a pódiumon, meg, így évvége felé akár bocsánatosnak is tekinthető, hogy ez egyszer valamilyen - a néző által inkább sejtett, mintsem biztosan tudott - okból a színész koncentrációs nehézségekkel küzd. Folyamatosan.
    A néző meg tapsol. Teheti, hiszen az életét egyébként semmilyen veszély nem fenyegeti, amúgy meg nagyon jól tudja, hogy a jegye áráért talán Bicskéig jutna el (de már vissza nem). Akkor meg mit akar? A bakikon is lehet röhögni, lám a színpadon is azt teszik, végtére meg azért jött.
    Csak a büfében ne tologatnák az előadás alatt folyamatosan a kólásrekeszeket…

té