Jó, hát legyen világörökség. A mindentudó turistatájékoztató hamarosan újabb színes fotókkal támasztja alá a bizottság december közepi döntését, kiemelve mindazt, amit az ide érkezőnek a Fertő tó medencéjéről tudni illik, például az építészeti emlékekben gazdag településekről.
    Szakemberek mondják, némiképp váratlan a siker, hiszen két esztendeje már pályázott a kitüntető címre Magyarország és Ausztria. Akkoriban nem is lehetett fönnakadni azon, ha valakinek a száján kicsúszott a só-hajtás: de jó lenne már nyerni! Ezt várták a határ mindkét oldalán – talán a magyarok jobban –, ezzel kapcsolatban függeléke is van a só-hajtásnak: ez a fontos döntés a gyakorlatban annyit jelent, mintha a Fertő tó térségének magyar része máris csatlakozott volna az EU-hoz, ugyanis a terület kezelési terve – a Helsinkiben ülésező bizottsági tagok elé került – az uniós követelményeket rögzíti. Igaz, nem a természetvédelemben, mert ezen a téren a magyar szabályok igencsak szigorúak. Mostantól még több figyelem tapad a kiemelt védelem alá került területre, Európa legnagyobb, háromszázkilenc négyzetkilométeres sós tavára – a világörökség része a tó és a környező nádas –, s az utazó ilyen helyeket rajzolhat fel a kultúrtáj térképére: Fertőrákos, Mörbisch (Fertőmeggyes), St. Margareten (Szentmargitbánya), Nagycenk, Fertőd. Kőfejtők, kövek, Ruszt Fő utcája és Fő tere, kőkeretes kapuk, egyforma fedés, hasonló homlokdíszítés – így lehet a múlt építészetét a turizmus szolgálatába állítani! –, azután szőlők, borok… Azon sem csodálkozhatunk, hogy miért tudtak a rusztiak egykor a kiváltságukért a hatvanezer forint mellé még ötszáz hordó bort is adni. Mert adtak. Mehetünk a halász-templomba, a Mária-kápolnába ( a legenda szerint Nagy Lajos király lánya hálából építtette, mert a Fertő tó halászai megmentették az életét), mehetünk a terület sós kis tavaihoz, például a Hosszú Tócsához (Lange Lacke), ahol télen több tízezer vetési lúd és nagy bíbic talál menedéket. Kultúrtájról szóltunk az előbb – a két ország ebben a kategóriában pályázott, míg korábban természetvédelmi területként került az anyag a bírálók elé –, s már aligha lehet elfelejteni, mit jelent mindaz a hagyomány, amit a nagyvilág elé lehet tárni. Mindenütt a történelem bukkan elő, az egyetemes értékeket lehet látni. A megelőlegezett bizalmat jelzi, hogy a bizottság tagjai úgy vették, mintha nálunk megkezdődtek volna számos régi lakóháznál, kastélynál a nagyon esedékes tatarozások.

V. J.