Ágfalva -Emlékezés a Donnál elesett hősökre
Az evangélikus templom melletti Hősi emlékműnél megannyi gyertyaláng
fénye mellett emlékezett Ágfalva közössége a Donnál elesett hősökre.
Wágner Géza polgármester emlékező beszédben adózott
a hősi halottak tiszteletének:
Az emlékezés lángját a Don-kanyart is megjárt Ferstl Mihály gyújtotta
meg
Tisztelt Hölgyeim , Uraim! Kedves emlékezni, tisztelegni egybegyűlt
barátaim!
Örömmel látom, hogy ismét sokan eljöttek, hogy közösen
emlékezzünk az 59 esztendővel ezelőtti tragikus eseményekre, amikor a Donnál
megsemmisült a Második Magyar Hadsereg. A magyarság kárpát-medencei ittléte
bővelkedik dicsőséges és gyászos történelmi eseményekben. Pusztultunk Muhinál,
temettünk Mohácsnál, bujdosóvá lettünk Nagymajténynál, reményvesztettek
lettünk Világosnál. Doberdó sziklái, Isonzó habjai, Galícia hegyei siratóénekeink
ihletői lettek. Az I. világháborúban hullott férfi lakosságunk színe-java,
aminek következtében 2 millió fiát siratta az újra meg újra elárvuló haza,
majd amikor Trianonban minden összeomlott, önmagára emelt kezet ez a jobb
sorsra érdemes nép. Aztán jött az ország megcsonkítása. A világtörténelem
folyamán nem volt még példa arra, hogy egy háborúban szövetséges államok
a vesztes háború után területi követeléssel lépnek fel a másikkal szemben.
Wágner Géza polgármester
Mint már sokszor történelmünk folyamán, újra talpra
álltunk a Trianon okozta nemzeti sokkból, mert élt a remény, hogy visszaszerezzük
Szent István országát, így belesodródtunk a II. világháborúba. A bécsi
döntéseket követően visszakaptuk a Felvidéket, a Délvidéket, Erdély egy
részét, a német birodalom vezére követelődzött, a magyar vezetés engedett.
Kétszázezer katona indult meg a végeláthatatlan orosz hómezőnek, itthon
csend és reménykedés, kint a fronton üvöltő szél, fegyverropogás, halottak,
köztük magyarok, akik nem tudták, nem értették, mit keresnek ott a Kárpátok
bérceitől ezer kilométerre.
1942 tavaszán idegen érdekekért hadba szállt a Jányi
Gusztáv vezette 2. Magyar Hadsereg. Júniusra elérték a Don folyót, és ott
200 kilométer hosszú frontszakaszon, úgymond védték a hazát. A Wermacht
sikereit látva gyors győzelmet reméltek, azt hitték karácsonyra győztesen
térnek haza. A hadsereg vezetése sem készült fel a téli hadviselésre, akadozott
a hadsereg léőszerrel, élelmiszerrel való ellátása, a megígért modern fegyvereket,
téli ruházatot nem kapták meg. A hadseregparancsnok világosan látta helyzetét,
tudta, hogy egy jelentősebb orosz támadással szemben ezt a frontszakaszt
tartani nem tudja. Hiába sürgette hadseregének megerősítését, csak halogató
ígéreteket kapott, ezért felmentését kérte a kormányzótól.
A honvédelmi miniszter látogatást tett a fronton,
onnan hazatérve jelentést tett a kormányzónak, jelezte, hogy hadseregünk
tehetetlen az orosz páncélosokkal szemben, panasz volt az állatok ellátására,
téli felszerelésre, fegyverre, lőszerre élelemre egyaránt. Semmilyen dokumentum
nem bizonyítja, hogy a hadseregvezetés és a kormány próbált-e valamit tenni
a 2. Hadseregért. Csupán annyi történt, hogy tervbe vették 20-25 ezer ember
felváltását. Védekezésre, a vésőkig való kitartásra kapott parancsot a
hadsereg, és ez lett a veszte.
Az 1943-as új év egy harcokban már megfogyatkozott,
meggyengült, koplaló, fázó hadsereget talált a Donnál.
A történelem ismétli önmagát. 1812-ben Napóleon
seregét Borogyinonál Kutuzov tábornok serege és a kíméletlen orosz tél
győzte le. 120 évvel később 1943. január 12-én Zsukov marsall és a mínusz
40 fokos hideg megsemmisítette a 2. magyar hadsereget. Zsukov tudta, hogy
hol kell támadni, a Szibériából érkezett friss ezredeivel megsemmisítő
támadást mért katonáinkra. Hadseregünk ellenállt ahogy tudott, étlen és
szomjan lőszer és fegyver nélkül, hóban és fagyban a végsőkig.
Odaveszett 40 ezer katona, 70 ezren pedig hadifogságba
estek. Nem volt olyan család, amelyik ne siratta volna valamelyik férfi
tagját. A hadseregvezetés és a kormány igyekezett agyonhallgatni, eltitkolni
a doni katasztrófát. Anyák, feleségek és árvák egekig ható jajkiáltását
senki nem hallotta meg. A II: világháború magyar katonái kényszerű halgatásra
voltak ítélve, a magyar hadsereg bűnös hadsereg volt. Sokan, nagyon sokan
áldozták fel fiatal életüket, vagy váltak nyomorékká, sokan több éves hadifogságba
kerültek. Titkolni kellett, hogy megtették, megcselekedték, amit a haza
megkövetelt. Nem ők, a mi apáink, nagyapáink döntötték el hogy legyen háború,
mégis a bűnösség bélyegét sütötték rájuk. Ugyanilyen jogos indulatú erővel
parázslik a sértett önérzet azokban, akik munkaszolgálatosként embertelen
körülmények közt szolgálták a hazát.
Hadd idézzem az akkori parlamentben elhangzott hozzászólást.
Így hangzik:
"Az ország oly nehezen összekuporgatott adófilléreiből felszerelt védereje
egy olyan háborús vállalkozásban pusztult oda a Don partján, amelyből az
ország nemzeti céljai szempontjából semmilyen hasznot nem várhat. Soha
nemzet még ily könnyelműen és céltalanul nem tette kockára élet érdekeit,
mint mi ebben a percben."
Nem tudni, hogy ezen az emlékművön megörökített 133
hősi halottunk közül hányan voltak az urivi katasztrófa áldozatai. Úgy
gondolom nehéz lenne megmondani, hogy rajtuk kívül községünkből még kik
lettek áldozatai a háborúnak. De múltunk tiszteletét sugalló sokágú tevékenység
alkalmas kell, hogy legyen múltunk adaptálására, s ezzel valódi értékőrzésre,
sőt példaadásra is.
Kedvesek és szerelmesek, hitvesek és jegyesek, apák
és fiak, hozzátartozók, hős és nem hős katonák, hazánk fiainak emlékére,
akik nem tértek vissza szeretteikhez a háborúból, értük, emlékükért lobog
a láng, szól a szilenció.
***
A hideg ellenére lassan szélednek szét az emberek. Ferstl Mihály még
mindig nézi a lobogó lángot. 82 éves. Könnybe lábad a szeme. Rossz, nagyon
rossz visszagondolni azokra az időkre, az 1941-es bevonulásra, és mindarra,
ami azután következett. Nem hitte volna hogy megéri ezt a napot...ott,
akkor nem..
.
2002. január 13., vasárnap 00:59
|