A szerzők jelenleg mind a líceum tanulói. A jövőt illetően lehetséges, hogy közülük sokuk alkotását egyéni kötetekben, irodalmi kiadványokban fogjuk majd viszontlátni.

Addig is irodalmi megnyilvánulásaik további alakulását, fejlődését - szárnypróbálgatásaik közzétételével - szerkesztőségünk örömmel támogatja. Más soproni diákszerzők írásai is helyet kaphatnak rovatunkban. Ezeket elektronikus formában a rovatvezető várja. 

Óh nem, ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!

Telik a pillanatnyi idő
Az óra lassan ketyeg
S vigyáznod kell minden egyes percére
Nem kell sietned, ha nem muszáj
Az élet nagy része még rád vár!

Óh nem, ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!

Mi lesz ha itt az ezredforduló?
Látod ott azt a sok fényt?
A múlandó látvány mindennél többet ér
S mi lesz ha egyszer örökre véget ér?
Míg itt élünk nem lehet vége
Csak tegyél már valamit érte!

Óh nem, ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!

Óh nem ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!

Látom az igazi embereket
Akik most engem körülvesznek
Kik tényleg igazán tisztelnek,
Igaz barátnak tekintenek
Jobbnak tartom magamnál őket!

Óh nem, ezek csak üres szavak
Úgyse figyelnek rám!

Valami biztos megváltozik
Ha kétezer elmúlik
Tudom valami új kezdődik
Új nemzedék születik
Pár bölcs ember eltűnik
Kérdezem: "Ki marad itt?"

Óh nem, ezek csak üres szavak
Figyeljetek rám!

Péntekenként kártyázni jártam
Barátokkal sokat ittam.
Szerettem boldognak lenni
Nem kellett semmit tűrni.

Feleségem hívő nő volt,
Ki a szárnyasnak magvat szórt,
A tehénnek adott inni,
Mindig kész volt tenni-venni.

Hetente templomba járt
Kérlelt engem, de hiába várt.
Egyedül ment Isten házába
Gondolata ott vált imára.

Egy nap elszédült szegény
Leesett a lépcsőn, eltörte mindenét.
Ártatlan párát Isten nyugosztalja.
Meghalt, s ma már föld borítja.

Nem volt több ima értem,
Én meg Jézustól nem féltem,
Megmutatta, hogy ki a nagyobb,
Mint folyóban a levél elúszott a vagyon.

Megátkozott engem, házam, környékem
Egy év alatt romba dőlt az életem.
Leírni is alig lehet,
Hogy mi volt, és ebből mi lett:

Hat lovam volt,
Mind megdöglött.
Két szamárból
Egy megszökött.

Kutyám ette a másikat,
Torkán akadt a falat.
Macskám halra vadászott,
Pataknál a vízbe fúllott.

A nyulakat a héja viszi,
A cseresznyémet rigó eszi.
A kakas beesett a kéménybe
Fekete varjú károg már helyette.

A vakond feltúrta a kertet
Zöldség helyett csak gaz termett.
Darázs pusztítja a méhét,
Medve viszi a mézét.

Birkáimat az ordas eszi,
Gyapjújukat a szél viszi.
Hiába jön, és céloz a vadász,
Tölténye más állatot aláz.

A szőlőre kár figyelni
Ugat a róka, de nem lehet szedni,
Mert férges már az alja
A levelét is gomba falja.

A gerendát szú eszi.
A ruhák közt molyt lelni.
Az egér az asztalt rágja,
De őt is otthagyta a párja.

Az egérrel együtt elment a bagoly,
S bölcs nélkül az éjszaka halott.
Nem ijeszt meg, ha fekszel az ágyon
Csöndes sötét éjszakákon.

Keserű lett az élet, nem süt ide a nap.
A környéken minden fa a magasba hajt.
Eltakarják így azt a kevés kis sugarat,
Ami régen még melegítette a talajt.

Nem hagyják, hogy új nőjön,
Magból növény fejlődjön,
Csupán elszívják az összes vizet
így pusztítják gazos kertemet.

Keressetek meg a csillagok között,
rátok emelem tekintetem

Rátok vártam, azért nem ettem a sültből.
Levegőért kapkodtam, ahogy az utolsó
pillanatok közeledtek.

Zöldre festettem arcomat, hogy eltakarjam
az irigység színét.

Túl sokat vesztek el belőlem.
Inkább szórjatok a galamboknak.

Jó látni hogy, békével vártam rátok
ti is békével érkeztetek
- a villamosjegyet majd kifizetem.

A szemetekben látom a csillogó aranyhajót,
azon távoztok innen.

Keressétek a másik énem a következő csillagon.
Ő fegyverrel vár rátok és pipázik,
fejében üres üvegek,
zsebe tele az itt szerzett emlékekkel.

Indítsd be az autót,
távolodjunk el egymástól.
Te fürdeni akarsz, én meg a világot szeretném
tűzbe borítani.

Hogy mondhatta azt a jósnő
a csillagos sátrában, hogy egymás
végzetei vagyunk.

Jó, hogy rád költöttem az összes
pénzem, de a fákat és a virágokat
nem én ültettem a fejedbe,
nem változtattalak meg,
nem is alakítottalak.

Te viszont a giotin alá küldtél, hogy
örömet szerezz a másiknak.

A madarak szedték össze darabjaimat
és az őzek ragasztottak össze.

Téged most a kutyák marcangolnak.

De van még egy társam, szenvedélyem,
a tüzes Nap fenn az égen.
Nézz gyönyörű lángjába kedvesem,

Ugye rád mosolyog kedvesen,
kacéron, pihenten, de öregen.
Sokat látott ő és az én szívem.

Tudod ott volt mindenhol,
ahol valami fájt, sírt,
csengett-bongott a végtelen.

Látta anyámat, apámat könnyezni,
zokogni, félni, miattam édesem.
Ezért éget lángja oly élesen, véresen.

Látta a kést, ahogy húst vág, vért ont
az én kezemben.
Ezért oly öreg és üres a Nap, s a szívem.

A hosszú út során elhagytak társaid,
Lekoptak ellenségeid, de hiába,
a rettegés már örökre benned él.

Keseregve mordul fel benned
öntudatod kövirózsája és
káromkodva fröcsköli képedbe:

Elvesztél! Ne fuss! Vége van!
A meleg csókok már kihűltek arcodon,
Véres sebek sikítanak karodon, 
lábadon.

A késért nyúlsz, amely csendben,
áhítatosan hatol szívedbe.
Utolsó reményed öltöd így magadra.

A jéghideg penge visítva hatol
meleg véredbe, agyadra borul szerelmek,
ártatlan, rózsaszín ködje.

S ezzel Vége, befejezted küzdelmed,
A világgal, magaddal, s félve,
de mosolyogva süllyedsz el a mélybe.