|
Ion Luca Caragiale (1852-1912)
ZŰRZAVAROS ÉJSZAKA
komédia két felvonásban
Fordította: Szász János
| DUMITRRACHE gonosz szívű titrca fakereskedő, a polgárőrség kapitánya |
PAPP ZOLTÁN |
| NAE IPINGESCU rendőrbiztos, a kapitány politikai barátja |
NAGY GÁBOR |
| HCIRIAC segéd, Dumitrache bizalmasa, a polgárőrség őrmestere |
NEMCSÁK KÁROLY |
| SPIRIDON tanonc, a Dumitrache-portán |
VARGA GÁBOR |
| RICA VENTURIANO járásbírósági irattáros, joghallgató és közíró |
BOROS ZOLTÁN |
| VETA Dumitrache neje |
BORBÁS GABI |
| ZITA Veta húga |
URBÁN ANDREA |
| Díszlet: |
Árvai György |
| Jelmez: |
Szűcs Edit |
| Zene: |
Árkosi Szabolcs |
| Dramaturg: |
Dobák Lívia |
| A rendező munkatársa: |
Simon Andrea |
| Rendező: |
Árkosi Árpád |
Sokan úgy vélekednek, hogy a darab szerzője az első olyan szerzője a román irodalomnak, aki - azóta nyilvánvalóan sokakkal együtt - "behozta" a török hódoltság okozta kelet-európai lemaradást, és lett a világirodalom első román képviselője. Nem csupán történelmi érdekesség, hogy születése után vagy húsz évvel lett csak Román Királysággá a fejedelemségekre szabdalt terület.
Ugyanerre az időre tehető az egységes - Kelet-Európában egyetlen - újlatin román nyelv kialakulása az ottani nyelvújítással együtt, melynek nem titkolt célja volt a francia irodalmiság megcélzása, már csak a nyelvi rokonság miatt is.
Rokonítani Caragiale-t - a nyelv szerepében ez egyetlen igazán ismert szerzőt - például Sardouval vagy a magyar Csiky Gergellyel szokás. A zaklatott sorsú, hatvan évet élt szerző 26 éves korában keletkezett a "Zűrzavaros éjszaka", igazi "sikerdarabja". Zaklatott élete csak a Németországba, majd Franciaországba, legvégül Angliába történt vándorlás után talál anyagi-erkölcsi nyugalmat az otthoni rágalmazások és perek után. Itt is hal meg, hogy a halott írót csak ezután vallja majd magáénak szülőhazája, elvitathatatlan irodalmi érdemei kapcsán.
Nos, amennyiben csak ez vagy valami hasonló kísérné a bemutatott darab soproni színrevitelét, talán a néző is "korba-stílusba helyezve" nézhetné az előadást. Az a merkantilista szemlélet, mely egy szórólapon a közönség szellemi képességeit csak annyira becsüli, hogy gondtalan szórakozást ígér neki, s hogy biztosan értsen mindent, még dióhéjban tartalmat is közöl, nem sokra tartja a nézőtérre beülőket.
Ha ezek után azt írja a néző, hogy Sopron a 2001/2002-es évadban a kritikai realizmus háborítatlan területe Magyarországon, és ezt mindenfajta politikai felhang nélkül állítja, akkor nem hiszem, hogy sokat téved. Ha arra gondol, hogy Shakespeare Hamletjéből lett esetleg a Zűrzavaros éjszaka, akkor viszont vegyes érzelmekkel figyeli az eseményeket, a jól ismert típus-szituációkat, és nem biztos, hogy ez felel meg érdekeinek.
Nézzük ezek után a soproni premiert! Hogyan próbálja "parírozni" a zaklatott évadot élő Petőfi Színház a kérdéses bevezetést?
Ha a színházlátogató tudná, hogy milyen korból mire számíthat, akkor talán lehetne hivatkozni hazafiúi büszkeségére. Meg lehetne kérni, szánjon rá néhány órát életéből arra, hogy irodalomtörténeti kuriózumként tekintsen meg egy nagyon közepes, ma éppen a játszott orosz és amerikai klasszikusok miatt nehezen élvezhető művet. Így azonban egy olyan játékba csöppen bele, amiből ő - köszöni szépen, de - nem kért. Ugyanez - mondjuk Csiky Gergellyel - hátha más lenne...
Ez a feszültség érezhető a színrevivő társulat részéről is, melynek nem lehet más feladata, minthogy még parodizálja, karikírozza magát a valóban gúnyos, kritikai hangvételű darabot, mely két lábbal áll a valóság - mások által is hitelesnak tartott - talaján.
A csapda pedig itt található, melyet - úgy gondolom - ezen előadásban nem sikerült elkerülni. Az utánzás kategóriájából ugyanis nem sikerült kilépni, mely ugye a paródiának kevésbé nemes, és sok hozzáértő által nem becsült változata. Nem elég, hogy a rendezői koncepció durva, elsősorban külsődleges eszközökre támaszkodik, de magával ránthatja (akár számukra észrevehetetlenül is!) mindazokat, akik részt vesznek a játékban.
Aki ebben kételkedik, az már az előadás kezdete előtt vethet egy pillantást pl. a díszlet miatt érthetetlenül kivésett falra a függöny előtt. Ugye ez az az eset, amikor már a farok csóválja a kutyát!
A szereplők pedig szenvednek saját durvaságukban, csaknem a teljes érthetetlenségig hadarnak, széles mozdulatokkal hadonásznak, rohangálnak, kínokat állnak ki a gyűrődő maszkok, szájbetétek és egyéb felszínes eszközök miatt, állati helyzeteket produkálnak, mert a paródiához több kellene, az utánzáshoz viszont ez is bőven elég. Szeretném hangsúlyozni, hogy ez itt és most még akkor is eszköztévesztés, ha esetleg száz százalékig meg is felel a valóságnak!
"Ki mivel vesződik, azzal kenődik"- mondja a népi bölcsesség. Én magam nem tudom elhelyezni a darabot a Soproni Petőfi Színház műsorában, műsorpolitikájában, hosszútávú stratégiájában pedig nem is merem. Nagyon kérdéses, hogy ez volt-e az éppen megfelelő darab a jubileumi Soproni Tavaszi Napok megnyitásához. Én nemmel szavazok. Talán a legjobb lenne ezt a két órát úgy elfeledni, ahogyan van. Persze akkor kénytelenek lennénk elfeledni Nagy Gábornak ezen az estén szinte unikumnak ható, európai szintű színjátszását, Borbás Gabi érthető mondatait és Boros Zoltánnak néhány, a korábbiakban már dícsért gesztusát is. Azokért pedig kár lenne. Ezek emlékeztettek arra, amit nem is olyan régen még itt, a nyugati végeken, színjátszásnak neveztünk.
Nem maradt immár más hátra, mint hogy a nézői oldalról álljon fel végre valaki, és Gálvölgyi Jánosnak immár klasszikussá lett mondatával köszönjön el a látogatóktól, és mindenkitől, akit érint (itt és máshol) a dolog: "Én kérek elnézést!".
- DI -
2002. március 17., vasárnap 11:29
|
