|
Ifjú szívekben születik újra
Főhajtás Kodály Zoltán emléke előtt
1967. március 6-án – nyolcvanötödik évében – szívroham ölte meg.
„Riadtan figyelt a világ: a távoli villámban halál híre gördült, s mindenki
tudta: nagy szív dermedt némaságba”. Harmincöt éve annak, hogy elment a
legnagyobb magyarok egyike. Azóta is nehezen tudjuk besorolni a történelem
rendjébe, talán azért is, mert ő maga volt a megtestesült, tökéletes Rend,
és körülötte már régóta nem ilyen a világ.
Mondhatta volna magáról: non omnis moriar (nem egészen
halok meg). A csodálatos Háry János Palló Imréje ezt szebben mondta: „Az
élő Kodály nincs többé, de öröklétre támadt a halhatatlan Kodály Zoltán”.
Ő maga pedig egyik pályatársa temetésén azzal kezdte gyászbeszédét, hogy
„az elmúlás vigasztalanságának, a szívfacsaró fájdalomnak egyetlen enyhítőszere
az a tudat, hogy a megboldogult elvégezte munkáját, betöltötte hivatását,
nem élt hiába.”
Kodály Zoltán életében, munkásságában példásan együtt
van a magyarság és egyetemesség, a művészet és zenepedagógia, a tudományosság
és magyar művelődés, közélet. Az alkotó és tanító kettős hivatásának megvalósítására
törekedett, s mind a kettőben világméretűt teremtett. A felismert igazságok
jegyében kereste a célhoz vezető utat. Elsősorban a magyar zenekultúra
óriása, de „költői nagysága, emberi vonásai, férfias komolysága, prófétikus
tömörsége” helyet biztosít neki az emberiség legnagyobbjai között. Nevét
– legyünk optimisták – minden magyar, és minden művelt ember a világon
ismeri. Grandiózus életművét kötelességünk őrizni, ápolni, továbbfejleszteni.
Eszméi világítanak a mi életünk útjain is!
„Magyaroknak magyarul zenélni: ez volt a célom.
Hogy ez másoknak is tetszett: külön szerencse, a sors ajándéka. Külföldre
csak azért jártam, hogy a magyarság létéről és ér-tékéről tanúságot tegyek,
meg látókört tágítsak, tapasztalatokat szerezzek” – mondotta. „Egy ország
létének nemcsak gazdasági feltételei vannak. A magyarság joga az élethez
elsősorban egy sajátos kultúra, amit magából merítve megteremt, s amivel
naponta él. Ez a kultúra megvan és folyton fejlődik. További életének másik
föltétele a közösség, amely használja. Ezt a közösséget tervszerű munkával
megteremteni: első és fő kötelessége mindenkinek, aki a magyar kultúra
és vele a magyarság fennmaradását akarja. Mert anélkül a kultúra az űrben
lebeg, használatlanul elsorvad. Idegenek érdeklődhetnek iránta, de teljes
megértésre nem jut-hatnak. Ha a magyarság nem törekszik minden téren az
elérhető legnagyobb műveltségre, elmerül a népek tengerében. Olyan kevesen
vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát egy magyar sem engedheti meg magának”
– írta 1955-ben, és már – látnok módjára – globalizálódó mai világunk veszélyeire
is felhívta a figyelmet.
Amikor 1957-ben a Debreceni Zeneművészeti Szakiskola
névadó ünnepségén (június 23.), vagy 1961-ben a Bartók Béláról elnevezett
I. Debreceni Nemzetközi Kórusverseny megnyitó ünnepségén, vagy a hatvanas
évek első felében a Zeneakadémia nagytermének díszpáholyában láttam s halottam
beszélni, tudván nagy hírét, tekintélyét, szinte gyermekmódra csüggtem
rajta, lelkesedtem érte, és soha, egyetlen pillanatra se hittem, hogy egyszer
eltávozik közülünk, itt hagy minket. Úgy gondoltam, ilyen ember nem halhat
meg, mert biztosan örök életet kapott Teremtőjétől, s az a világ legtermészetesebb
dolga, hogy most és mindenkor közöttünk éljen.
Amikor a Farkasréti temetőben örök nyugalomra helyezték,
koporsójánál Szabolcsi Bence búcsúztatta az egész nemzet nevében: „Szálfa
dőlt ki közülünk, utolsó a nagy szálfák között, utolsó óriása annak a nemzedéknek,
mely a századforduló elején s az utána következő évtizedekben megváltoztatta
Magyarország szellemi arculatát. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Bartók Béla
nemzedéke volt ez, a teremtőké és felfedezőké, a faltörőké és sziklabontóké.
De mindannyiuk közül bizonyára egyik sem „költötte úgy a milliókra dús
élte kincsét”, mint Kodály Zoltán… Amit vállalt, nem kevesebb volt, mint
Magyarország újjáteremtése zenében. Mérhetetlen a munka, melyet elvégzett
és reánk hagyott… Nemzedékek munkáját végezte el egymaga; nemzedékek tudatát
formálta újjá, nemzedékeknek adott hitet, bizalmat és távlatot, életcélt
és meggyőződést… tanítványa volt minden magyar költő, művész és muzsikus,
minden alkotó szellem, tanítványa volt az egész Magyarország.
Nép és költő megsokszorozva
ajándékozta egymásnak, amit egymástól kapott. Teremtő, egész élet volt
az övé, harmonikusan lezáruló, akár azok a klasszikus remekművek, melyeknek
tanítványa, követője és megújítója volt; élet és mű egyetlen és oszthatatlan
fény és ragyogás, olyan ragyogás, mely immár az egész művelt világra kisugárzik…
Az élet és az öröm, ezt hagyta búcsúzóként nemzetére, ez az ő utolsó üzenete,
mely most már a síron túlról szól hozzánk el nem múló zengéssel.”
Kodály Zoltán legszebben a gyermekekhez szólt! „Mikor ötvenedszer értem
meg születésem napját, oly sokan jöttek előmbe dallal, virággal köszönteni,
hogy nem csókolhatlak meg fejenkint, csak levélben küldöm szeretetem… Gyermekek!
Ne engem szeressetek, hanem a falusi magyart, akinek lelkét elhoztam nektek,
s amiben magatokéra ismertek. Legyetek vele egyek. Akkor én boldog leszek
haló poromban is… Gyermekeim! Az élet útján egy percre megálltam. Visszatekintettem,
hogy lássam, merről jöttem, merre menjek. S láttam: ezrével jöttök utánam.
Szívem örül. Kegyes volt hozzám a sors. Bár gyermektelen maradtam, egyszerre
arra ébredek, gyerekek ezrei vesznek körül, mintha mind az enyém volna.”
Meghatóan szép gondolatok.
Az éneklő, játszó gyermekek voltak az ő biztos aranyfedezetei, s ma
is bízhatunk abban, amit Keresztury Dezső írt: „éneklő ifjú szívekben születik
ő is újra, s él, míg él nemzet e hazán”.
Nagy Alpár
2002. április 05., péntek 23:26
|
