A problémákat ki kell beszélni
Televíziós film a kitelepítésekről

    “Ötven, hatvan vagonból álló szerelvény vitte őket a Szudétába”. “Az ágy egy szál deszka volt.” “A budapesti rádión keresztül buzdították a szlovákságot hazatelepülésre.” “1947-ben megindult a lakosságcsere egyezmény lebonyolítása.” “Azt mondták, fasiszták voltak, akiket kitelepítettek. Azt sem tudtam, mi a politika. Párt nem volt minálunk. Volt egy sportegyesület, meg egy karitatív egyesület.” “Egy ember felment a toronyba, onnan figyelte, kik voltak azok, akik eladták magukat.” “A szlovákiai magyarság lefejeződött.” “Egyre inkább befelé fordulók lettek a magyarok. Az egyéni vállalások ideje lejárt.” “Miért nem állít fel Románia és Szlovákia magyar egyetemet?” “A nép soha nem ellensége a népnek…”

    Kiragadott, de jellemző mondatok a Megindultunk című televíziós riportfilmből, amelyet a Győri Városi Televízió sugárzott. Szerződéses ígéret van arra, hogy talán még az idén sugározza az MTV 1 és a Duna Televízió. A feltételezett érintettség és a téma érdekessége okán érdemes megtudni, miért és hogyan készült a film. A témáról Olléné Horváth Mártával, a produkció forgatókönyvírójával, szerkesztő-riporterével beszélgettünk.

– Mi adta az indítást a téma feldolgozásához?
– A saját életem, tapasztalataim. Édesapám református lelkész volt, hat nyelven beszélt. Máig sem nagyon értem miért, kikötötte, hogy mivel ő románul és szlovákul nem beszél, ezért nekem vagy a gyulai román, vagy a békéscsabai gimnáziumot kell választanom. Így kerültem a szlovák gimnáziumba. Ott aztán megismertem a kisebbségi sorsot. Semmi közöm nem volt a szlovákokhoz, de amikor egy csapatban kifutottam velük a sportpályára, én is éppen olyan “butatót” lettem, mint ők. A magyarországi szlovákságot megismertem, a szlovákiai magyarságot azonban csak később. A pozsonyi egyetemen tanultam televíziós újságírást. Közben cikkeket írtam a pozsonyi Új Szóba. A cikkeimet fogadták, de bizalmatlanok voltak velem. Mint kiderült, azt hitték, hogy a helyi nacionalista Matyica Slovenska be-épített embere vagyok. Amikor aztán egyszer az autóbuszon megpofoztak, mert magyarul beszéltem, s erről írtam egy indulatos glosszát, azt mondták, hogy a cikkemet nem közlik, de örülnek, hogy közibük tartozom. Ekkor elgondolkodtam azon, vajon az egyéni boldogulás terhére is vállalni kell-e a kisebbségi közösséghez való tartozást? S elgondolkodtam azon is, ki hol van kisebbségben?

– Mindez elég indítéknak látszik, hogy a riport elkészüljön?
– A közelmúlt történései is azt mutatják, hogy akár háborúhoz vezethet, ha a dolgok nincsenek kibeszélve, s a vélekedések előítéleteken, manipulációkon alapulnak. Népeket lehet egy-másra uszítani. Ebből a szempontból nagyon tanulságos a kitelepítések ügye, a reszlovakizáció. Több mint ötven év telt el a népellenes cselekedetek óta, de a riportalanyok időnként félve kérdezték, és tessék mondani, erről már tényleg lehet beszélni? Azt is megjegy-zem, hogy a kitelepített és a felvidéken maradt magyarok körében igény volt a kitárulkozásra. Rokonaimat, régi ismeretségi körömet, egykori iskolámat kerestem meg. A hátteret, a tényeket Szénássy Zoltán történész világítja meg, aki könyvet írt Klapkáról, Lehárról, Jókairól, Egressy Béniről. Fontos adalékokkal szolgált Hankó András tudományos kutató, Fabó Tibor színművész, Mazán Mátyás múzeológus. Egykori kitelepítettek beszélnek a sorsukról. Az apósom elmondta, hogy Szlovákiában sem szlováknak, sem magyarnak nem tekintették őket. Kutyák voltak. A férjem három közép-iskolába járt Szlovákiában, anélkül, hogy tudnia kellett volna szlovákul. Ha a szlovák nyelv használatára volt szükség, az anyósomnak én tolmácsoltam. A kinti közjegyző is nyelvi segítségre szorult adott esetben. Azt tapasztaltam, hogy a vegyesen lakott részeken nincs probléma. Ott adódik gond Szlovákiában, ahol még nem láttak magyart. Meg kellett ismerni a fel-vidéki magyar néger fogalmát. Sajnos sikerült az emberekbe plántálni a bű-nösségtudatot. Ezt a célt szolgálta a benesi dekrétum, a kassai kormány-program.

– Milyen tanulságokkal szolgálhat a riport az Európai Unió bővítése küszöbén?
– Akárki akárhol van, lehessen az, akinek tartja magát. Ne legyenek kisebbségi bűnök. Erős nemzeti identitású embereket kell nevelni. Ugyan-akkor olyanokat, akik idegen közegben is megállják a helyüket. Tizennyolc esztendős koráig kell a gyereket úgy nevelni, hogy tudja, hova tartozik. Ám ha később az egyéni érdeket a közösségi elé helyezi, akkor tegye, még ha ez mások számára furcsának tűnik is. Végül fontosnak tartom, hogy folyamatosan tárgyaljanak a kényes témákról a történészek, nemzetközi jogászok. A dolgokat ki kell mondani, ki kell beszélni.

– Elképzelhető, hogy Szlovákiában is készüljön a témáról riport a feltárás hasonlóan őszinte szándékával?
– Egyelőre sajnos nem. Egy áttelepült szlovák arról beszél a filmben, hogy a szlovákok másodrangú állampolgárok a saját hazájukban, s a gazdasági hatalom odaát a magyarság kezében van. Egyelőre itt tartunk.

P. M.