A kitollasodott kőhattyú
“Kik most már az urak Sopronban”?

    Val Ete!, azaz Éljetek boldogul! – hangzott a búcsúszó. Ez a mondat kíséri már bő két és fél évszázada a végzős diákokat május első hétvégéjén. A múlt gyökerei Selmecbányáig nyúlnak, az Akadémiáig. A szokás fennmaradt, él Sopronban is.

    Selmecen a valétálás első lépése a szalagavatás volt, amikor az utolsó tanítási napon a végzősök magukra vették a valétaszalagot. A nagyot a jobb vállon vetették át – a hímzett mondat: Ballag már a vén diák… –, kisebbre, a karszalagra az évfolyam kezdetét és végét hímezték. Függetlenül attól, hogy a valétáns bányász, kohász, vagy erdész, a szalag zöld színű. Az Akadémia Sopronba költözése után már csak a karszalag maradt. A valétamenetben régen Selmecen csak a végzős diákok vonultak. Egymással összekarolva, dalolva mentek a Szentantali-kapuhoz, ahová a balekjaik kísérték el őket, majd a balekok városkapun kiporolták firmáikat, mondván, ők most már az urak Selmecen. Ezután a valétálok a Vigadóba vonultak, ahol a valétabál zárta az ünnepséget.

    Sopronban egy kicsit megváltozott a valétálás menete. A negyedéveseknél megalakul a valétabizottság, amely az ötödévesek, a valétálók búcsúzását, búcsúztatását intézi, szervezi. Ezt követi február-március fordulóján a szalagavatás. Ez a búcsúzásuk első lépése. Az utóbbi pár évben néhány évfolyam ezt az időpontot teljesen elhúzza.

    A szalagavatástól kezdve a valétáns köteles viselni a szalagját, de ez olyan kötelesség, amely öröm. Ehhez kapcsolódik az ifjúsági ház előtt a kőhattyú megtollazása. Az adoma szerint az ott lakó professzor egy olyan diáknak, aki többször elbukott a vizsgán, azt mondta: “… maga itt, fiam, csak akkor jut át, ha a házam előtt, a téren a kőhattyú kitollasodik”. A fiúnaknak több se kellett, csak némi csiriz, más források szerint méz és egy használt tollpárna... A professzor vette a lapot… A kőhattyút azóta is szeretettel tollazzák fel az egyetemisták…

    A valétálás két részből áll. Kora délután az ünnep színes karnevállal kezdődik, amely az egyetemi élet visszásságait mutatja be tréfás módon, illetve a város felé mutat fricskát, de ezt csak annyira szabad komolyan venni, amennyire a diákság komolyan gondolja; másik része a valétamenet a szalamanderral. A menet két részre oszlik. Elöl megy maga a szalamander. Kialakulásáról sokféle elképzelés van. Ami biztos: ha már búcsúzik a diák, szeret sokáig és szépen búcsúzni. Honnan származik a név? A kérdésre a legvalószínűbb válasz: a sok imbolygó fényű bányászlámpa a sötétben – néma kígyóvonalban – leginkább a foltos szalamandra mozgására hasonlít. A menet második része a fáklyás felvonulás, melyet a szalamander mögött az egyetem vezetői, tisztelt és megbecsült oktatói, majd azok a hallgatók, akik búcsúznak, négyes sorokban, összekarolva, két oldalról fáklyás sorfalak által kísérve követnek. Ez a fajta rend csak Sopronban alakult ki az 1930-as években. Az esti menet a létező legszebb búcsú, szól a városnak, polgárainak, de leginkább szól az alma maternak. A Fő térre a búcsúzók a városkapun, a Hűségkapun át mennek, miközben a Tűztoronyban a Gaudeamus Igitur-t fújja a trombitás. Búcsúbeszédek hangzanak el, majd a végzősök az Il Silencio hangjaira vonulnak el a Templom utca irányába. A valétabál legmeghatóbb része a szalaglevétel, mely hajnali egy órakor van. Utána az öreg firmát a balekjai kiviszik, kikísérik a városkapuhoz, onnan kiporolják, mondván, most már ők az urak a városban…

    Május első szombatján – ahogy eddig mindig – a soproniakat arra kértük, búcsúztassák el a végzősöket, oltsák el arra az egy órára az üzletek neonreklámjait, tegyenek ki egy-egy gyertyát az útvonal mentén az ablakokba… búcsúztassák el szívből azokat, akik sok évet töltöttek el Sopronban, és ezután mindig szívesen gondolnak vissza a gyönyörű helyre, amely az otthonuk volt.

Jó szerencsét!

Cseke Bence
alias GigaBURSCH
V. okl. erdőmérnök hallgató,
III. faiparimérnök hallgató,
az erdész valétabizottság
és a Selmeci Társaság tagja

Fotó: illusztráció -cyberpress