... aki soha nem marad az emlékezésnél, valamint egyáltalában az elméleti síkon, mint például a hangzatos beszédek és a tudományos "szörszálhasogatás" szintjén, hanem praktikusan előrelátó módon gondolkodik, és mindig a gyakorlati megvalósítást nézi. Azaz mindig a valós élettel áll kapcsolatban, és folyamatosan azt kívánja előrelendíteni, fejleszteni.
    Széchenyit sem csak a tetszetős elméletek vezették. Nem kedvelte az olyan beszédeket sem, amelyek nem váltak tetté, vagy pedig nem egy megtett cselekedetből születtek. Szép szónok van akárhány, de nem látok egyetlen gyakorlati embert se közöttük." - írta naplójába. Maga is tele volt ugyan hatalmasabbnál hatalmasabb gondolatokkal: régiekkel és újakkal egyaránt. De minden gondolata az életet akarta értelmesebbé, az embert pedig alkalmasabbá tenni. Mindegyiknek egy célja volt: a megvalósítás tette.
    Érdekes, hogy a bibliai prófétáknak az egyik legfontosabb és legkülönlegesebb jellemzője éppen a tett, abból is egy egészen speciális: a szimbolikus cselekedet. Jeremiás próféta többek között igát vett a nyakába, hogy ezzel fejezze ki a jövőbeli események alakulását: a nép is így fog iga alatt, ellenség fogságában, megszállás alatt lenni és rabszolgasorsba süllyedni. Máskor egy korsót tört össze a földön, hogy ezzel fejezze ki a nép széttörését, elszakadását, szétesését. Egy másik híres nagypróféta, Ezékiel pedig például azt is meg merte tenni, hogy mezítelenre vetkőzött, így játszva el - hol egyik oldalára fordulva, hol a másikra - Jeruzsálem ostromát és elestét. Valahogy így akarták a leglátványosabb cselekvéssel felhívni a figyelmet magukra és hirdetett ügyükre. Ezek a tetteik bár megcselekedett "példázatok" voltak, mégis magától érthető volt a jelentésük.
    Széchenyi cselekedetei is olyannyira hihetetlenül szimbolikusak voltak, hogy az már egyértelművé tette a jelentésüket. Angliában gyárakat és csodamasinákat tanulmányoz, érdekli a csatornarendszer, a ló- és selyemhernyó-tenyésztés. Sziklákat robbant, szabályozza a féktelen Tiszát, Lánchidat építtet, hitelrendezést sürget. Egy évi keresetét ajánlja fel a nagyon is gyakorlatinak szánt Magyar Tudományos Akadémiának. Az ország legtanultabb gentleman-jeként nem húz soha kesztyűt, hogy mindent megtapinthasson, kipróbálhasson, ki- vagy becsavarhasson, és akinek keze ugyanolyan durva és kérges volt, mint egy napszámosé vagy egy jobbágyé. Magánjogi reformokat javasol, küzd a sár, a por ellen, fákat ültet, agitál és lobbizik a kömyezetvédelemért. Kis dolgok voltak ezek önmagukban, mégis az egész ország javulását szolgálták. A mai napig tartó fejlődést ezzel indította el a gróf.
    Széchenyi, a magyarság és Európa prófétája mindig az elsők között volt, amikor cselekedni kellett.

    ...akinek cselekedetei nemcsak a kötelességteljesítésből fakadnak, hanem azért is, mert teljes szívvel szereti a népét. Szereti még akkor is, ha az ezt a szeretetet a nemzet és lakossága nem érdemli meg. Szereti akkor is, ha tudja, tetteiért soha nem kap köszönetet, sőt: ott tesznek keresztbe neki, ahol csak tudnak.
    Széchenyi egész prófétai lelkét ez töltötte ki és meggyőződéssé érlelődött benne. Hitt a bibliai szent maradék eszméjében (Ézsaiás), hogy mindig akadnak az országban némelyek, akik miatt érdemes dolgozni.
    "Szegény hazám, csunyácska vagy, de azért mégis szívből szeretlek." - írta titkos "szerelmi" vallomásait naplója számára, és elemi erővel tört fel a szívéből:
    "Szeretlek minden hibáddal! ... A legnagyobb vonzódást érzem e durva néphez, melyet voltakép hőn szeretek, hogy oktatnám, emelném, emberré nevelném, majd meg látni se kívánom s eltaszítanám magamtól. Tudatlansága meghat: életemmel szeretnék segíteni rajta s osztoznám vele együtt szenvedése sorsában. De sokszor elriaszt és felindít vak igazságtalansága, gőgje és önhittsége."
    Széchenyi, a magyarság és Európa prófétája érdemtelenül is szerette hazáját, ezt a kis Magyarországot és minden lakóját.

    ... aki el nem fogadottsága és népszerűtlensége miatt örök magányosságra van kárhoztatva. A próféta más, mint a kortársai. Nagyobb és különb náluk a képviselt igazság gondolatával. A nép tagjai viszont nem tűrik, ha valaki kiemelkedik közülük.
    Széchenyi utóda itt is a bibliai prófétáknak. Annak idején Isten küldöttei is vagy túl korán jöttek - vagy túl későn a nép közé. Szinte sohasem az emberileg számukra megfelelő időben érkeztek, hanem mindig akkor, amikor a Mennyei Hatalom azt jónak látta. Az élet igazságait így mindig akkor tették aktuálissá, amikor még a tömeg kinevette őket ábrándjaik miatt, mint a hegyen bárkát építő Noét; vagy már eljött a baj és a veszedelem, és nem volt mit tenni, csak Jeremiás módjára siratni.
    A soha el nem ismert és kigúnyolt próféta így minél inkább kitart az igazság mellett, annál inkább elmagányosodik. A zsidóság egyik legjelentősebb alakja, akit már egészen nyugodtan prófétának is tarthatunk és mondhatunk, a népet Egyiptomból kivezető Mózes eképpen panaszkodik Alfred de Vigny költeményében:

Deák Ferenc és Perczel Mór beszélgetett egymással. Perczel a következő kérdést tette fel a későbbi "Kiegyezőnek":
- Aztán szeretném tudni, Ferenc, te hiszed-e, hogy Széchenyi megbolondult?
- Ilyenek vagytok ti, lássátok! - válaszolt a leginkább a valóságban élő Deák - Míg helyén volt az esze, mindig azt beszéltétek, hogy bolond. Most meg, hogy igazán megőrült, nem akarjátok elhinni.

    Széchenyi Istvánon, a magyarság és Európa prófétáján a hozzá hasonló meg-nem-értett zsenik magányos sorsa is beteljesedett. Noha nem ölték meg ellenfelei, mint sok prófétát a Szentírásban, de egy bizonyos börtönbe üldözték (ha nem is igazi fogdába, mint Mikeás vagy Jeremiás prófétákat): a szenvedélyes őrültség "tömlöcébe", a döblingi ház "magánzárkájába".

    ...aki még a halálával is bizonyságot tesz, és aki - ha tényleg igazi isteni küldött volt - minden valószínűség szerint tragikusan végzi be életét. A legtöbb bibliai próféta; köztük is a Legnagyobb Próféta: Jézus Krisztus; illetve később az igazi hívő keresztyének mind-mind mártíriumot voltak kénytelenek vállalni. Megváltó Umnk oly festőien ábrázolja a próféták tragikus sorsát és üldöztetésüket; majd pedig az egy idő után szinte automatikusan bekövetkező "post humus" felmagasztaltatásukat Mt.23,37.-ben, és ehhez hozzáfűzve Mt.23,29.-ben:

    "Jeruzsálem, Jeruzsálem, aki megölöd a prófétákat, és megkövezed azokat, akik hozzád küldettek... és síremlékeket emeltek a prófétáknak és felékesítitek az igazak sírköveit."

    És valóban, a próféták osztályrésze a nép megvetése. Ha az nem, akkor saját magukat hajszolják bele önnön végzetükbe: hiszen lassan túlnőnek magukon, és vagy ellenségeik fegyverétől halnak meg, vagy saját terhük súlya alatt roskadnak úgy össze, hogy felemésztik magukat, szélsőséges esetben akár még önkezükkel is véget vetnek csalódott életüknek.
    Széchenyi ez utóbbi csoporthoz tartozott.
    Az ember, aki egymaga támadt meg egy egész világot az isteni igazság praktikus gondolataival, aki Dávidként vette fel a harcot a világ "Góliátjai" ellen, csendesen összeomlott idegileg. Szoktak volt mondani, a zsenit az őrülttől csak egy hajszál választja el. Széchenyinél megszűnt létezni ez a kis hajszál.
    Furcsa kettősség egyazon lélekben: a nép egy életen át támaszkodhatott rá és terveire, belőle táplálkozhatott minden hazafi, és közben ő, maga pedig végtelenül unatkozott. Ő volt a világ előtt a nagy optimista, aki közben az éjszakáit pesszimistán virrasztotta át, mint reménytelenül küzdő lélek. Aki nappal egy égi küldött, mondhatjuk merészen: angyal volt; míg éjjel jajgató és kétkedő "Jeremiás". Egy ország figyelt rá, miközben ő önmagát "minden bűnök irtózatos képének, vérszomjas vadállatnak nevezte". Testét úgy gyötörte, mint a szerzetes Luther Márton, aki azt gondolta, így juthat közelebb az Igazsághoz. Beleőrült ebbe a skizoid állapotba.
    A szenvedélyes igazsághirdetés már-már olyan méreteket öltött nála, mint a Kr. e. XI.-X. században élt prófétáknál, akik extatikus révületben élték le az életüket. A múlt század magyarja talán éppen olyan felkiáltással illethette Széchenyi megőrülését, mint tették azt a bibliai zsidók, akik még közmondást is faragtak abból, hogy látták első királyukat ilyen elvarázsoltságban:

    ... aki népszerűtlensége, magányossága, tragikuma ellenére mégis megindítja némelyek szívét.
    Ézsaiás ugyan már elhivatásakor megtudta, hogy igehirdetése sikertelen lesz, mert "megkeményedik majd a nép szíve", és mégis akadt, aki őt hallgatta. Ezékiel is arról számol be, hogy az embereknek "konok a szíve", de a visszautasítás mellett megtapasztalja a ráfigyelést is. A sikertelenség és üldözés miatt Illés és Jeremiás is folyamatosan perelnek hitvallásaikban az Istennel, és mégis akadtak mindkettőnek tanítványai.
    El nem fogadottsága ellenére is a nagycenki grófban volt valami hihetetlenül vonzó képesség. Kemény Zsigmond így írt róla: "Széchenyi diplomata a szalonokban, kimeríthetetlen ügyességű, ahol egyéneket kell terveihez csábítani, mester a rábeszélés technikájában, ha a főhivatalnokok kabinetjében keresi a proselytakat, szeret az irodalom által - hogy az ő kifejezését használjam - bekapatni valamit a közönséggel: de egy vegyes és követelő tömeg előtt ritkán tud elég alázatos, vagy ha akarjátok, elég szerény lenni arranézve, hogy a népkegy árját követni s követve megfordítani elszánhassa magát."
    A 8. pont alatt már említettem egy személyt, aki rendkívüli tisztelettel tekintett Széchenyire, még akkor is, ha számos kérdéskörben nem értett vele egyet. Ez az illető nem más volt, mint Deák Ferenc. Az előbbiekben leírt anekdota mellé most hadd tegyek még egy kis történetet, amely szemléletesen fejezi ki e két hatalmas magyar egymáshoz való viszonyát, az egymás iránt érzett megbecsülésüket:

Az 1840-es országgyűlés bezártakor Széchenyi a következőképpen búcsúzott Deáktól:
- Hazánk vezetése a te kezedben van, Ferenc. "Te vagy Péter, és én e kősziklára építem fel anyaszentegyházamat!
Mire Deák a következőképpen válaszolt igazi szerénységgel és Széchenyi iránt érzett tiszteletadással:
- Ezt mondja ma is Krisztus Péternek.

    Széchenyi, a magyarság és Európa prófétája ha tapsvihart kapott egy-egy beszéde után, azt kérdezte: "Valami rosszat mondtam, hogy a nép tapsol nekem?"

10 érv, amely arra mutatott rá, hogy Széchenyi a XIX. század legnagyobb magyar prófétája volt.
10 érv, amely a bibliai küldöttek rangjára emeli fel őt a magyar szívekben.
10 érv, amely talán egy kicsit más megvilágításba is helyezte a Legnagyobb Magyart.

Gabnai Sándor