Kéjvonat az Adriára

    Társasutazásról – legalábbis a szó mai értelmében – a vasutak szélesebb körű elterjedésétől kezdve beszélhetünk. Nálunk másképpen alakultak az események: a szabadságharc leverése után még jó néhány évig nem volt lehetőség társasutazások szervezésére, a rendőri hatalom megakadályozta volna az efféle próbálkozásokat.     Végre az 1860-as évek elején enyhült a bécsi szigor, s alig egy esztendővel a Buda és Trieszt közötti vasútvonal megnyitása után meghirdették az első magyar társasutazást.

    A déli vaspályatársaság legelső híradásai 1862 májusában jelentek meg a lapokban. A Pesti Napló június elején a részletes programot is ismertette. Az érdeklődés minden várakozást felülmúlt. A társaság előbb – hatszáz személyre számolva – tizenhárom kocsit rendelt, majd utasainak nagyobb kényelme kedvéért még nyolc kocsit állíttatott ki. Azután, a jelentkezők számának szaporodását látva bejelentették, hogy néhány perccel az első után egy második vonatot is elindítanak majd. Nemcsak Budáról és Pestről jelentkeztek sokan, hanem más településekről is, kiváltképp a vasútvonal melletti városokból, Székesfehérvárról, Kanizsáról, stb.
    Hamarosan megtelt a második vonat. Harmadikra azonban már nem fogadtak el jelentkezőket.

    A Pesti Napló praktikus tanácsokkal látta el az utazókat. A hölgyeknek egyebeken kívül ezt ajánlotta: “Magukat jól ellássák meleg, a tenger kigőzölgését felfogó felöltőkkel, plaidekkel, továbbá amennyire lehet, vízhatlan félczipőkkel (például Calouche) különösen azért, mert az adelsbergi barlang lege hűvös és talaja nedves…Jól mondja a magyar példabeszéd: nyáron ruhádat, télen kenyeredet el ne feledd…”

    Jó néhány lap tudósítót küldött a vonattal. A Pesti Naplóban Thaly Kálmán számolt be az utazásról. Az utókor számára főképpen az ő, két folytatásban megjelenő, terjedelmes tudósításából állítható össze a kirándulás, “az első magyar kéjvonat” históriája.

    Már Laibachban (ma Ljubljana) azt tapasztalhatták az utasok, hogy a hatalom nem adta fel a vigyázatát. A pályaudvar minden kapuját megszállta a rendőrség és a csendőrség, nehogy a helybéliek bejussanak a pályaudvarra, s ott találkozzanak a különvonatok magyarjaival. Néhány kitartó laibachinak azonban sikerült bejutni az éppen induló szerelvényekhez: hangos éljenekkel köszöntötték az utazókat.

    Eltelt még néhány óra, míg a turisták meglátták az Adriát. Ha hihetünk a tudósítónak, a fél város ott tolongott a trieszti állomáson. Nem sokkal később a szállásukra mentek az érkezők: négyszáz utast szállodában, nyolcszázat magánházakban helyeztek el.
    A hajón a Rákóczi induló harsogott.
    Másnap városnézéssel, majd sötétedésig tartó tengeri hajózással folytatódott a kirándulás. Az osztrák Lloyd társaság három gőzösén magasra csapott a hangulat. Olaszok és magyarok együtt járták a csárdást, egymás egészségére ürítették poharukat. A tengerről visszatérőket sok ezren várták a kikötőben. A mólókról leomló görögtűz fénye beragyogta a partot, egymást követték az “éljen!”– nek és az “evvivá!”-k. A nap utolsó eseménye Verdi Ernani című operájának az előadása volt. Ami ott történt, arról idézzük Thaly Kálmánt: “A második felvonás ama dalát, Siamo fratelli (testvérek vagyunk), irtóztató éljenzés között 6-szor kellett ismételni, s midőn a rendőrség nem akará a 7-edszeri ismétlést engedni, s néhány olasz fiatalembert be akartak fogni: roppant zaj támadt, az olasz és magyar egyének a zártszékre felállva kezdtek szónokolni; a függönyt a zavarban lebocsáták; egyszerre a la casa! a la casa! (haza! haza!) kiáltások hangzottak; a kinyomuló tömeg amaz ifjakat kísérőiktől külön választva ezekkel együtt magával ki-sodorta, s a Corsokon kiáltozások között vonult végig. Én e jelenetet, hogy jobban lássam, a chinai kabinet erkélyére felmenve szemlélém.
    Egyszerre a szomszéd utczákból szuronyok villantak meg, mindenfelől erős őrjáratok közelegtek, s a tömeget elszélesztették.”

    A következő reggelen a magyarok elbúcsúztak a vendéglátó várostól. De alig érkeztek meg a legközelebbi úti cél, Adelsberg (ma Postonja) állomására, befutott egy harmadik szerelvény is: a trieszti fiatalok népes csoportja különvonattal indult a magyarok után, s folytatódott az olasz-magyar barátkozás. Együtt keresték fel a harmincezer lánggal, zöld, fehér és piros mécsekkel kivilágított nevezetes barlangot. Ne feledjük: azokban az években mindkét ország szabadságszerető fiai érdeklődéssel figyelték a másik államban történteket, Garibaldi és Kossuth neve – nem egyszer együtt emlegetve – a szabadság, a felszabadulás, a nemzet föl-emelkedésének jelképe volt…

    A triesztiek és a magyarok 22-én este vettek egymástól végső búcsút. A hazafelé vezető úton minden meg-állóhelyen lelkes tömeg fogadta a vonatokat. A budai indóháznál pedig húszezernél is többre rúgott az érdeklődők száma, “aki köze” – mint a krónikás írta – “narancsesőt hullatának válaszul az üdvözletekre”.

    A lapok lelkes híreket közöltek az útról. Csak a kormányhű Sürgöny hangja volt más: a Pesti Hírlappal szólva “újdonságírója a trieszti kirándulásról…igen ócsárlólag ír, bizonyára azért, mert a kirándulás legkevésbé volt hivatalos természetű”. A trieszti “kéjvonat” sikere hasonlók szervezésére bátorította Hollán Ernőt, a vasúttársaság főügynökét.

    Augusztus 15-ére a Balatonhoz hir-detett kirándulást: “Elindulás Budá-ról reggeli 5 óra 50 percz. – Megérkezés Szántódon 9 óra 40 percz. – Érkezés B. Füreden 11 órakor de. – Az utasok ennélfogva kényelmes elindulási órával még délelőtt megfürödhetnek a Balatonban, az ebéd közösen fog szolgáltatni 1 frtért teríték szerint. A délutáni szórakozások, ünnepélyek, valamint szükséges elszállásokról a füredi fürdőfelügyelőség fog gondoskodni. Estve fényes táncvigalmat rendeznek, melynek befejezésével reggeli 4 órakor az utasok haza térnek.”

    A közönség érdeklődése – ha lehet – még nagyobb volt, mint az adriai út előtt. De az indulás előtt öt nappal a vaspályatársaság arra kényszerült, hogy a lapokban közölje: “A tervezett bfüredi kirándulásnak…közbejött akadályok miatt el kell maradnia.”

    Hogy mi volt az akadály? A hatalmat aggodalomba ejtették a trieszti kirándulásnak az említett tüntetésbe átcsapó eseményei. Olyannyira, hogy még a Pest és Kőbánya között vasárnaponként közlekedő “kéjvonatokat” is betiltották! A félelem lehetett az oka a füredi kirándulás megakadályozásának is. A vaspályatársaság csak 1866-ban – mikor az önkényuralom ismét engedni kényszerült a szigorából – hirdethetett megint társasutazást. Akkor újra az Adria volt az úti cél.

Lovas Gyula