Terek és térélmények

    Aki gyakran fényképez, tudja, hogy a filmmel töltött kamera nagy lehetőség, a fényképezés gyönyörű időtöltés, de állandó készenlét is. A kamera ugyanis nem csak jó barát és ragaszkodó útitárs, hanem kegyetlen zsarnok is. Önző jószág. Állandó odafigyelést igényel, feszült készenlétet. Mert a látvány megállít, a feltáruló kép megismételhetetlen, a találkozás a “témával” egyetlen, nagy alkalom. A varázslatos pillanat elmúlik, nem jön vissza soha.

    Greguss László Géza – felsőbb tanulmányait az Erdészeti és Faipari Egyetemen végezte, napjainkban az erdészeti szolgálat győri felügyeleti osztályán tevékenykedik – kezében a megfelelő pillanatban és a megfelelő helyen mindig ott van a fényképezőgép és ami talán még fontosabb, mindig van bátorsága lenyomni a kioldó gombot; “világot jár felfedezni”, a természetet fotózza, talán eszébe sem jut munka közben, hogy minden fényképe egyfajta “stílust” idéz meg. Vannak szigorúan konstruált “grafikái”, éles kontúrokkal megrajzolt, vonalas ábrázolásai. Máshol nagy síkokat mutat, színes felületeket komponál. Vannak gomolygó ködök, egy-másba olvadó formák és színek. Igazi “pasztell” képek – véljük joggal. Képei között vannak fotópapírra rögzített “akvarellek”, tele fénnyel és csillogással, ahol a legfontosabb az “üresen hagyott”, érintetlen fehér fotópapír fehérje. Technikáját a “téma” követeli ki, és az adott perc hangulatát közvetíti. Képein nincsenek házak és nincsenek emberek – csupán egyetlen esőben elmosódó autót látunk, no meg egy kedves, zöldszemű levelibékát –, mégis lebilincselnek. Ha körbenézünk a kiállításon, fákat, bokrokat, földet és sárba bevésődő keréknyomokat látunk. Mindez pedig a természetes térben helyezkedik el. Az alkotó mindig teret formál, a természetes teret mutatja fel, az ősi, érintetlen, archaikus teret, melyet az ember később fokról fokra átformált, átalakított. A tér élményét a képeken hitelesen éljük meg és ez még izgalmasabbá teszi a szép színes lapokat.

    Az ember régi vágya, hogy a teret három irányú kiterjedésében ábrázolja. Ősapáink “bioszkópba” csíptették orrukat és a kettős fényképre meredve várták, hogy az egymás mellé applikált kép-párból egyetlen, három dimenziós kép álljon össze. Az 1950-es években a budapesti Toldi moziban az előző sor ülésére szerelt táv-csőbe kellett nézni és így remélhettük a tér élményét – már aki meg nem unta a távcsőn keresztüli kényelmet-len, fáradságos nézelődést. A totális mozi is a tér központjába kíván varázsolni minket, a számítógép elképzelt terében pedig akár mozoghatunk is. Az élmény azonban mégsem tökéletes, mert mesterséges és túlontúl művi.

    Greguss László Géza képein is tér születik, de egészen máshogy. Látjuk a táj mélységeit, a kép távlatait érzékeljük, az égbolt szédítő végtelenje magához emel. A varázslat titka azonban egészen más. Nyitja látszólag egyszerű: a precíz, pontos “látvány” egyidejűleg számtalan személyes emléket ébreszt bennünk és megélt élményeket közvetít. Emlékeket, tapasztalatokat, érzelmeket és hangulatot. A séta fáradságát izmainkban érezzük, a távolságokat fizikai létükben tapasztaljuk. A sík látvány tudatunkban válik megélhető, három irányú térré. A “tér” tehát bennünk születik, a kép a fogódzó ahhoz, hogy az általa felidézett emlékek segítségével “lelkünkben” igazi térré váljon. A fotós biztonsággal idézi fel a “tér” végtelen gazdagságát. Képei ezért is izgalmasak, ezért is tetszenek annyira.

    Mindebből természetesen az következik, hogy önmagában nem elég a táj és nem elég a kiváló kamera sem. Képei ugyanis a szemlélőt igénylik, bennünket, a kiállítás látogatóit. A fotók bennünk teljesednek egésszé. És ahány ember csodálkozik rá a fotókra, annyiféle tér és élmény születik. Mindezeket megfontolva ajánlom július végéig Greguss László Géza kiállításának megtekintését. Nézzék a képeket elmélyülten, nagy türelemmel, figyelemmel. Bölcs derűvel, békés lélekkel és szeretettel. Hagyják, hogy a sík kép látványa lelkünkben térré váljon, a kép élménnyé, emlékké.

Winkler Gábor