Egyre gyakrabban vetődik fel a kérdés, hogy egyházmegyénk papjainak jelentős része miért éppen Sopronból és vonzáskörzetéből származik. A közelmúltban három áldozópapot szentelt Dr. Pápai Lajos megyéspüspök úr, közülük kettő soproni. Hivatásuk indulása, kibontakozása volt beszélgetésünk témája.

- Mindketten a soproni Berzsenyi Dániel Evangélikus Líceum diákjai voltak.

Németh Gábor: - A Líceum akkor került egyházi tulajdonba, amikor mi kezdtünk. Nagyon szép négy esztendő volt, elsősorban a közösségi élmény miatt. Huszan voltunk osztálytársak, ebből ketten evangélikus lelkészek lettek, én katolikus pap.

Maróti Gábor: - Gimnáziumi osztályunkból öten készültek még lelkipásztori szolgálatra, három evangélikus és két katolikus barátom. Ma öten vagyunk a pályán, ebből négyen lelkipásztori munkában. Fontos szempontom volt, hogy a líceum egyházi iskola, és az osztályközösségünk is meghatározó volt. Ide már úgy jelentkeztem, hogy a papságra készültem, de még nem voltam elég biztos benne. Az osztályunk fele katolikus, fele evangélikus hívő keresztény volt, és igazán megvalósult a krisztusi szeretet. Emlékszem, az évnyitón az evangélikus templomban ültünk, és kíváncsian nézegettük egymást. Ez a kíváncsiság a mai napig él bennünk, mert rendszeresen találkozunk - közösségileg is és személyesen is -, ahogy a jó pap egész életében kíváncsi a Jóistenre, kíváncsi arra, hogy milyen módon tud megmaradni a Jóisten szeretetében. Így kapcsolódik a papi hivatásom az osztályközösséghez.
 

Németh Gábor	Maróti Gábor

- Mikor fogalmazódott meg először, hogy “pap szeretnék lenni”?

Németh Gábor: - Negyedikes gimnazista voltam, amikor először merült fel bennem komolyan. Kisdiákként eljátszottam a gondolattal, de csak gyermekfejjel a pályaválasztás szintjén. Egzisztenciális döntés csak '94 karácsonyán érett meg bennem. Akkor éreztem úgy, hogy leszek olyan erős, hogy igent tudok mondani egy egész életre. A szüleim elfogadták a döntésemet. Ugyanígy elfogadták volna, ha orvos vagy mérnök szerettem volna lenni.

Maróti Gábor: - A Szent Orsolya Római Katolikus Általános Iskolában éreztem az első hívást, hogy pap legyek. Akik közel álltak hozzám, tudták, én ebből nem csináltam titkot. Családon belül megértéssel fogadták. Nem mondták, hogy gyerek, nem kell odafigyelni rá. Ismertek és tudták, hogy komolyan gondolom, és elfogadták, mert látták, hogy így leszek boldog.

- Milyen szerepet töltöttek be papok, tanárok, kispaptársak hivatásuk alakulásában?

Németh Gábor: - A szeminárium zárt közösség. Ahogy a zárt hordóban a kavicsok egymást csiszolják, a kispapok is így csiszolgatják egymást, így alakul, formálódik a hivatás. Voltak nagy tanáregyéniségek, akikre már akkor fel tudtunk nézni.

Maróti Gábor: - Jó papokkal voltunk körülvéve. Nagyon fontos a papi hivatásom alakulásában a jó papok példája. A gimnáziumban osztályközösségünk mellett a boldog papok példája és imádsága is meghatározó volt. A szemináriumi évek alatt szinte szállítottak minket a jó papokhoz, hogy megismerjük a munkájukat és lássuk, hogy ők igenis boldogan élnek a papságban. Ezzel nem szigeteltek el minket a realitástól, megmutatták a papság legszebb oldalát.

- A szemináriumi évek alatt egyikük a tudományok felé orientálódott és jelenleg is morálist hallgat Rómában a Lateráni Egyetemen a licenciátus elnyeréséig, másikuk a zeneművészetben bontakozott ki: az Országos Millenniumi Művészeti Pályázaton zeneszerzés kategóriában “Jubileumi Mise” című kompozíciója második helyezést ért el, Szent István himnusza pedig különdíjat kapott.

Németh Gábor: - A megfelelő helyen voltam a megfelelő időben. Nagy kitüntetés, egyben nagy kihívás is, hogy püspök úr kiválasztott és Rómába küldött, ott folytathattam a teológiai tanulmányaimat, ebben nagy szerepe volt a tanulmányi eredményemnek a győri szemináriumban. Most két éves pluszképzésben erkölcsteológiát tanulok, és még egy évem van hátra. Másik kedvelt teológiai tárgyam az egyháztörténelem. A történelmet soha nem kellett tanulnom, mindig bennem maradt, és Sopron egyháztörténelme még mindig felfedezetlen kincs. Rómában nagy élmény minden ünnepélyes szentmise a Szentatyával. Az örök városba az egész világ eljön: anélkül lehet embereket, távoli civilizációkat megismerni, hogy oda kellene utazni; fontos lenne megérteni őket, hogy otthon milyen körülmények között élnek, és hová, hogyan térnek vissza. És ami nagyon fontos még, a nyelvek: a magyar a legfontosabb, legszebb nekem változatlanul, az általános iskolában oroszul tanultam, a gimnáziumban angolul és latinul, Rómában olaszul, a szemináriumban a német a hivatalos nyelv.

Maróti Gábor: - Nekem a zenei siker a Jóisten ajándéka. A Jóistenre azt mondjuk: Creator - Teremtő -, a művészre meg azt mondjuk: Künstler. A művész azt formálja, amit a Jóisten megteremtett. Engem mint papot az ő teremtő tevékenységébe elsősorban az áldozatbemutatáson és a lelkipásztori munkán keresztül kapcsolt be. Az Egyháztól lelkipásztori szolgálatra kaptam kinevezést, nekem ez a legfontosabb. A püspök atya Győrbe nevezett ki a Szent Imre plébániára segédlelkésznek. Örülök, hogy oda kerültem. Természetesen továbbra is foglalkozom zenével. Most is zenei környezetben ülünk, a Régi Zenei Napok próbájáról hallatszanak be mindenféle hangszerek. Emlékszem, édesapámtól kaptam egy dobot, nagyon kicsi voltam még akkor, csak édesanyám elbeszéléséből tudom, hogy éktelen lármát csaptam vele. Legkorábbi zenei élményem: egészen kis óvodás voltam, amikor édesanyám próbálta nekem elemezni az operákat, rendszerezni és magyarázni a cselekményüket, zenetörténeti helyzetüket. Hatévesen beiratkoztam a zeneiskolába. Komoly kudarcaim is voltak. Az előadóművészi tevékenységhez nagyon sok idő kell, ami nekem most nincs. Ahogy az időbeosztásomat látom, csak annyi időm marad, hogy szinten tartsam magamat, jó kondícióban legyek zeneileg. A zeneszerzéshez két dolog kell: idő és papír. Ehhez inkább gondolat, csend kell. Diakónus-szentelésünkre írtam egy misét, “Missa Simplex” a címe. Azért választottam vokális művet és a latin nyelvet, mert latinból érettségiztem. A korábbi miséimből hét latin nyelvű, egy német, de úgy gondoltam, hogy a szentelésünkre magyar misét írok “I. Magyar Mise” címmel, szándékosan egy szólamra és orgonakísérettel. A magyar nyelvű kompozíciós munka nagyon nehéz a magyar nyelv sajátos prozódiája miatt. A papszentelésünkön adták elő, ajándékba szántam. A legutóbbi két művemből az egyik zongora-fuvola mű, a szomszéd kislánynak készült - aki itt ministrált, és kezdő fuvolista, ötödik osztályos -, előtte egy “Quodlibet” című orgona-kompozíciót írtam. A folytatás? Kodály Zoltán azt mondta, hogy készülő műnek még a címét se áruljuk el, az alkotó periódus legvégén szabad csak erről beszélni.

- A soproniak szeretettel veszik körül kispapjaikat.

Németh Gábor: - Amikor zarándokcsoportok érkeztek Sopronból Rómába, mindig nagy öröm volt számomra régi kedves ismerősökkel találkozni, és ugyanilyen nagy öröm új embereket megismerni. Fantasztikus élmény volt az újmisém előtt egy héttel, amikor hazajöttem, folyamatosan csengett a telefon, jöttek emberek és kérdezték, hogy miben segíthetnek, olyanok is, akiket alig ismertem. Úgy érzem, ilyen nagy bizalomra nem szolgáltam rá, ez azt illeti meg, akinek a képviseletében járok. Ez olyan megelőlegezett bizalom, amire papi életem során kell rászolgálnom.

Maróti Gábor: - Én is éreztem a soproniak részéről ezt a nyitottságot. Éreztem a támogatást lelkileg is, szellemileg is, amivel tudtak, mindig segítettek. Remélem, hogy ez a nagy érdeklődés elsősorban Jézus Krisztusnak szólt. Nyolcunkat szentelt a püspök atya: öt diakónust és három papot. Utóbbi hat évben keveset voltam itthon, de az utcán mindig úgy mentem végig, hogy ketten-hárman is leállítottak és barátságosak voltak, ez jólesett. Többek között emiatt gyalog járok, hogy tudjak emberekkel találkozni. Ezt a nyitottságot, szeretetet szeretném megköszönni, de az én munkám ezután kezdődik, ezért imádságaikat továbbra is szeretettel várom.

- Újmisés jelmondatuk?

Németh Gábor: - “Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött fiát adta oda, hogy mindaz, aki benne hisz, el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16) Isten nagyon szerette a világot. Ő szerette előbb. Belon Gellért püspök úr szerint ezért az egyetlen mondatért íródott az egész Szentírás. Úgy érzem, a pap életében nem az a fontos, hogy ő kicsoda, ő mit tesz, hanem az, amit az Isten művel, adott esetben általam.

Maróti Gábor: - A 15. zsoltárból választottam: “Az élet útját mutatod nekem” (“Ostendes mihi semitam vitae”). Természetesen gyerekkoromban is számtalanszor elolvastam a 15. zsoltárt, mint minden mást, a zsolozsmában is találkoztam vele, a csütörtöki kompletórium zsoltárának a végén található meg ez az idézet. De nem innen, hanem zeneszerző munkásságommal kapcsolatban, a “Tibi trabitus sum” című kantátám - a 21. zsoltárból “kezdetben terád hagyatkoztam, anyám méhétől te vagy Istenem” -, ami vegyeskarra, gyermekkórusra és orgonára készült. Amikor ezt írtam, úgy állítottuk be a szöveget, hogy a 21. és a 15. zsoltár közé bevettük az evangéliumból: “Te kövess engem”, és így alakult, hogy pont a mű vége felé tartottunk - egy himnikus jellegű résznek képzeltem -, amikor megírtam, jó hangulatom volt, és gondolkodtam, milyen zenei elemekkel jelenítsem meg ezt a gondolatot, hiszen gyermekkart nehéz összehozni férfikarral, és ahogy gondolkodtam, “Az élet útját mutatod nekem” - ennyi megfogott. Mi az élet útja? Katekizmusból tanultuk, miért élünk: hogy megismerjük Isten szeretetét és eljussunk az örök életre. Végiggondoltam, mit jelent az út? Út, Igazság és Élet, eljutunk az Atyához, az Örök Célhoz, Jézus modellezte számunkra ezt az életet, Ő és a Szűzanya. Mutatod: az Isten nem hagy minket az irányok, a bűn és az erény között, hanem megmutatja, hogy mi vezet el az életre. A Gondviselés úgy mutatja meg a kegyelmével, hogy akaratunkat nem sérti. Emberi méltóságunkat tiszteletben tartva vezet minket az Élet útjára. Így számomra, a katolikus pap számára is nagyon fontos, hogy ahogyan engem vezet a Jóisten az Élet útján szabad akaratomat tiszteletben tartva, ugyanúgy kell nekem is másokat az Élet útjára vezetni, tiszteletben tartva mindenkinek az akaratát, elképzelését, ezzel mégiscsak kiállni a közös karakter mellett, amit a közös papságban személyesen is eltörölhetetlenül kaptam.