Zettl Gusztáv egyben tévedett
Emléktábla a jeles műgyűjtőnek

    Százötven évvel ezelőtt, 1852. október 8-án ebben a házban született Zettl Gusztáv. Emlékiratait, melyek kivonatát a Soproni Szemle minap megjelent száma tette először közzé, így vezeti be: „Túl gyorsan felejtünk és bennünket is éppen olyan gyorsan felejtenek el."

    Igen, az emlékezés és ezen túlmenően a múlt megbecsülése volt a Zettl Gusztávot megörökítő jellemvonás. Fényes bizonyítéka ennek az a híres múzeummá és gyűjteménnyé emelkedett környezet, amelyet ő saját magának teremtett itt, ebben a házban. Amikor gyűjtési munkáját megkezdte, ez csak másodsorban volt anyagi kérdés, noha panaszkodik, ha édesapja több pénzt engedett volna neki erre fordítani, milyen pazar gyűjteménnyel rendelkezhetnék. Ez akkor elsősorban mentalitás kérdése volt, de sokkal specifíkusabb, mint ma. Hiszen korunk nosztalgiával telített, bizonyára bűntudatból a régi világ romjain. Akkor pedig egy úttörő kultúr-tett volt. Zettl Gusztáv gyűjtési tevékenységének kezdete időben egybeesik a műemlékvédelem gondolatának felmerülésével.
    Hazánkban a neves Rómer Flóris és Ipolyi Arnold szemlélete nyomán kialakult a múlt emlékei iránti tisztelet. De míg ezek a jeles emberek értékes múltnak a görög-római emlékeket és a középkort értékelték, addig a műgyűjtésbe kezdett Zettl Gusztáv - csakúgy, mint barátja Storno Ferenc - a történelmet a közelmúltig tartották szem előtt, és gyűjtési tevékenységüket a festészet és szobrászat ismert alkotási mellett kiterjesztették az iparművészetre és az élet mindennapi használati tárgyaira. Ez adja meg a lakásban felhalmozott emlékanyag széles skálája révén az egyedülálló miliőt.
    Zettl Gusztáv keretet is teremtett ennek a sok, akkor talán inkább érdekes, ma már kimagaslóan értékes tárgynak. A ház átépítésével egy, a historizmus stílusjegyeivel jellemezhető 19. századvégi otthont épített fel: vállvetve a kőművesekkel és az ácsokkal maga is kézbe fogva az ecsetet a környezet saját kezű dekorálásra. Az ilyen környezet alakításhoz nem volt elég a szándék, ehhez műveltség kellett, mely ebben a korban, a 19. század végén az erősödő polgárságnak még csak néhány kimagasló képességű egyénét jellemezte. A fiatal Zettl Gusztáv műveltségének és sokoldalú érdeklődésének megítélésére elég emlékeztetnem, hogy rajzolt, festett, zenélt, színházba járt, olvasott, labdázott, járta a természetet, vagyis sportolt, utazott, még a Retyezátban is járt medvevadászaton.
    Megjárta Közép-Európa szép városait, tanult Bécsben, látta Salzburgot, Regensburgot és Nürnberget, megcsodálta ezeknek a városoknak a műemlékeit, noha legtöbbjük akkor még nem is minősült annak, és nem mindenki ismerte fel a m városépítészet és a városkép értékeit.  Zettl Gusztáv apjával együtt részt vett Ferenc József budai koronázásán, ami társadalmi érdeklődését tanúsítja. És mindezt a gazdasági élet már akkor is nehéz versenyében betöltött főfoglalkozásban, az apai műhelyben az ecet és szeszfőzés munkája, annak irányítása mellett.
    A polgári rendnek megfelelően előbb csak segédkezett, később társult az apai vállalkozásba, majd saját maga vette azt át és évtizedekig, egészen 1917-ben bekövetkezett haláláig eredményesen vezette. 1882. augusztus 12-én megnősült, feleségül vette Bauer Irmát. Az esküvőn az egyik tanú Flandorffer Ignác volt, Sopron ugyancsak híres mecénása. És mivel Flandorffer Ignác annak a Soproni Városszépítő Egyesületnek volt alapítója mely ennek a most elkészült emléktáblának az állítását kezdeményezte, úgy érzem, itt a kör bezárul.
    De bezárul más tekintetben is, hiszen nekem, aki ennek az egyesületnek nevében beszélek, legjobb barátom, a sajnos túl korán elhunyt Ajkay Péter volt, Zettl Gusztáv egyik dédunokája, s szoros baráti kötelékek fűznek a többi dédunokához és ükunokához is.
Bezárul abban a tekintetben is, hogy apai nagyapám fegyvertársa és személyes ismerőse volt Zettl Gusztáv vejének, Langer Hermannak, a kimagasló képességű vezérkari tisztnek, akinek nevét a múzeum ma ugyancsak viseli.
    Közbe kell vetnem egy személyes emléket is, mély a témához tartozik:
tizenegy éves voltam, amikor egy júniusi heves zivatar elől barátommal e házba menekültünk, s már ebben a gyermekkorban első pillantásra megdöbbentem a lakás szépségétől, be-rendezésének gazdagságától. Pedig még nem tudhattam, hogy fél év-századdal később rendszeresen fogom tanítványaimmal látogatni.
    Zettl Gusztávnak sokat köszönhet a város, az egész nemzet. De ma a mi köszönetünk nemcsak feléje irányul, hanem Kutas László szobrászművész felé is, aki önzetlenül elkészítette ezt a domborművet, s ezzel immár a városképben is megörökítette a jeles műgyűjtő emlékét. Köszönet illeti a Pátria Alapítványt is, mely az öntést és az állítást támogatta.
    Zettl Gusztáv — szerencsére - egyben tévedett. Nem felejtettük el. Sem a család, hiszen unokája, a nemrég elhunyt dr. Langer Herbert és felesége nyitották meg több mint fél évszázada ennek a magánygyűjteménynek kapuit a közönség előtt, s ükunokái, Langer Agnes és Róbert minden erejükkel azon munkálkodnak, hogy a bemutatás fennmaradjon és az érdeklődést kielégítse.
    Úgy gondolom, hogy ezt a megbecsülést és a vele járó sok munkát ennek a minden nemzedékében vallásos családnak a jó Isten áldása fogja követni.

Kubinszky Mihály professzor beszéde az avatáson, július 8-án hangzott el.
Németh Béla valamint a Soproni KépIndex fotói