Titokzatos bokréta
Dsida
Jenő:
Titokzatos bokréta
Többéves emlék. Jelentéktelen és nevetséges apróság. S csoda,
hogy még nem felejtettem el. Ezt annak köszönhetem talán, hogy nagyon
szépnek találtam az egészet, s akkoriban, titokban, sokat
foglalkoztatott. Azonkívül emlékeztet egy porrá száradt, régi bokréta
is, mely ócska könyvek tetején hever a polcomon.
*
Nyári kora délután volt, s a levegő olvadt szurok. A hőség fájt, s az
az egypár ember, akivel találkoztam útközben, vérbefutott vagy félig
lehunyt szemmel, zihálva tántorgott emerre-amarra. A Lápos-erdő felé
fordultam, már megbántam, hogy elindultam, mert nagy-nagy álmosságot
éreztem és hűvösre, árnyékra vágytam. Afféle szeszélyes, céltalan
séta volt, pár kilométerre a városkától.
A mező tele volt sárga és lila-kék virágokkal. Szemben, a városon
túl, lomhán guggolt a Kereszthegy, s a távolság füstszerű, könnyű
páráját lehelte magából. Tűrhetetlen volt a hőség.
Az erdőszélen, a legközelebbi árnyékfolt közepén állott valaki.
Amint közelebb értem, láttam, hogy leány. Festő. Előtte állvány, s
fehérbe öltözötten, kissé lankadtan áll, néha fölemeli a karját,
átnéz alatta, hunyorít, aztán sebtiben föltesz egy-egy ecsetvonást.
Mikor egészen közel értem hozzá, láttam, hogy nagy, hullámos szőke
haja van, és különös, fátyolos fényű, barna szeme. Rám nézett egy
pillanatig, aztán zavartalanul folytatta munkáját.
Elhatároztam, hogy megszólítom.
Mögéje álltam, és néztem a képet. Tájkép volt, erősen színezett,
kedves és inkább dilettáns. Első alkalmam lehetett volna, hogy
elűzzem néhány órára a kisváros fülledt unalmát. De nem szólítottam
meg: hirtelen halálos bágyadtság fogott el újra, a hosszú és
irgalmatlan napsütésen keresztül belém sűrűsödött hőség leírhatatlan
rosszérzéssel sugárzott ki belőlem. Mintha apró, nagyon hegyes tűk
szurkálták volna a bőrömet.
Szótlanul mentem tovább, s néhány lépéssel odább végigdőltem egy
ritkás árnyékú cserfa alatt. Onnan éppen a dolgozó leányra láttam,
kissé bal oldalról, arca félprofillal fordult felém, kicsi gödröcske
volt rajta, s az állán – emlékszem – pici fekete pont. Kreol bőre és
hirtelenszőke haja, háttérben a sötétkék tüzű éggel, különös, démoni
diszharmóniában lobogott.
Éreztem, hogy elalszom, de azt is éreztem, hogy jó lenne álmodni,
erről a leányról álmodni szépet és sokáig. Már vörös karikák forogtak
a szemem előtt, s a leányt is halványpiros köd folyta körül. Akkor
másodszor nézett rám és mosolygott. De az is lehet, hogy ezt csak
álmodtam már.
Ami ezután jön, biztosan álom volt. Rövid és fantasztikus álom,
többhetes sivár unalmam reakciója, vagy előző, álmatlan éjszakám
olvasmányainak álomba futott árnyéka talán...
A hegyek kék lánca lassú hömpölygéssel hullámzott közelebb,
közelebb. Tengerré dagadt, előrekúszott a dombocska lábáig, melyen
hevertem, s hűvösen, megnyugtatóan csobogott. A lány éppen a víz
szélén állt, libegő fehér ruhájával, s a távolba integetett.
– Milyen szép nagy víz! – mondtam csöndesen. És csöppet sem
találtam csodálatosnak, ami történt.
Messziről apró, fehér pont közeledett. Gyorsan, mint a
mozivásznon. Vitorlás csónak volt, repült a széllel, mely hasasra
duzzasztotta a repesve feszülő vitorlákat. Zajtalanul ütődött a
parthoz, és bizonytalanul imbolygott néhány pillanatig. Izmos,
olajosbőrű szerecsen ugrott ki belőle: nagy lába alatt cuppogott a
víz, amint kigázolt.
A leány már arrébb állt, vigyázva hajolt le, és letépett egy szál
sárga virágot. Aztán egy kéket. Furcsa, mély csend volt. Hallatszott
a finom virágszárak halk pattanása, amint letépte őket. Csoda nagy
bokrétát szedett, lombosat és frisset.
Aztán hozzám lépett, azzal a félálomban látott mosolyával. Különös
volt, tudtam, biztosan tudtam, hogy álom az egész, s a szívem mégis
vad dobogásba kezdett. Elfulladtam, és gyönge fájdalmat éreztem a
torkomban, mint hirtelen, nagy meglepetésnél vagy elfogódott, kezdő
szerelmes közeledésnél.
– Jöjjön velem! – mondta, és ölembe tette a bokrétát.
Rossznak és stílustalannak találtam a magázó megszólítást. De hiszen
úgyis csak álom.
Mikor a csónakba szálltam, féltem. Rossz előérzet remegtetett, de
nagy, édes szerelmet éreztem, s forróság is futott keresztül a
gerincemen. A szőke hajú, barna szemű leány mellém ült. Szememmel az
izmos szerecsen után kutattam, de nem láttam sehol, s aztán
elfelejtettem. Csak a víz volt körös-körül, mindenütt.
– Most panaszkodni fogok – szóltam, de abbahagytam mindjárt, mert
nem tudtam: hogyan szólítsam és ijesztően dobogott a szívem.
Megfogtam a kezét, arcomat a karjára szorítottam: a csónak megbillent
s újra féltem. Erős parfümillata volt a karjának: megcsókoltam, aztán
a vállát is megcsókoltam, behunytam a szememet, s a száját is
megcsókoltam. Bolond mámor volt, forró és hidegrázós, álmodva,
csolnakon, vízen... Hirtelen nagyot sikoltott. Akkor már derékig
voltunk a vízben. Bizonytalan érzéssel próbáltam egyensúlyozni,
belekapaszkodtam, és szorítottam a derekát. Egyetlen szorongás,
megdermedt rémület voltam, s a lucskos ruhák rátapadtak a testemre...
Reszketni kezdtem és fázni.
*
Fázva ébredtem fel. Szinte este volt már, homály és – egyedül
voltam. Arcom, két kezem és ruháim nyirkosak voltak: megesett a
harmat.
És ez a csodálatos: mellemen nagy bokréta feküdt, sárga és lila-kék
mezei virágokból.
(Bányavidéki Új Szó
- Románia)
1999. jĂşlius 24., szombat 00:00
|