Ötszáz év pillanatai

 

A művészetkedvelő ember több olyan helyet és alkalmat talál, ahol a művészetek adta élmények ünneppé varázsolják hétköznapjait. Van egy olyan hely - a karmelita kolostor Sopronbánfalván - ahol a művészi élmények koncentráltan és egyidejűleg hatnak a lélekre és a testre. A kolostor, mint a - nem emberi mértékkel mért - értékek jelképe hangulatával a vizuális, auditív úton szerzett élmények befogadására még alkalmasabbá tesz. Az egymással megosztott élmények, különösen, azok, amelyek a lélekre hatnak, hatványozottan végzik nemes munkájukat: ennek igazi ünnephez  méltó része a borkóstoló.

Bánfalvi templom és kolostor

A bánfalvi hegyitemplomhoz nyolcvannégy lépcsőfokból álló barokk lépcső vezet, mellvédjén szentek kőszobraival. Ötszáz év történelmét hordozza ez a hely. Az idő a bánfalvi templom és kolostor történetében sok szálat összekuszált. Eredeti funkcióját betölti-e még valaha a kolostor épülete? Merne-e ma erre valaki határozott választ adni? Aligha.
 

Oklevelek tanúsága szerint 1482-ben a pálos kolostor alapításának időpontjában kezdik építeni. 1532-ben a talán még teljesen el sem készült templomot és kolostort már feldúlják
a törökök. 1728-ban tűzvész pusztítja. A XVII. században cukorgyárnak szánják, majd brennbergi bányatisztek lakása, később a ruszti helyőrség kórháza lesz. Az 1892-es felszentelése után az egykori pálos templom olyan búcsújáró hellyé válik, ahol a Mária-ünnepeken német, magyar és horvát nyelven tartanak szentmisét. A két világháború közötti időszakban a virágzó hitélet az apácák számára a környékbeliek tiszteletét és támogatását biztosítja.1950-ben a karhatalom feloszlatja a rendet. Két leponyvázott autó érkezik a kolostor lakóiért.

A mai kolostor épülete a XVII. századbeli átalakításoknak kevés nyomát őrzi, de azért a falai között elhangzott imák és fohászok  nem tűntek-tűnnek nyomtalanul a semmibe. A pálosoké, a karmelita nővéreké, az egykori szociális otthon gondozottjaiké, a jelenlegi lakóké. Ők 1995 telétől vannak a kolostorban.

Ötszáz év történelmének az utóbbi négy év parányi töredékét teszi ki. Egy emberélet során nem négy év, de egyetlen egy pillanat is örök érvényű lehet. A kolostort évszázadok óta emberek lakták. Az évszázadok is pillanatokból tevődnek össze.

Ha méltó említésre az a négy évi kétkezi munka, amellyel a kolostor jelenlegi lakói a lakhatatlan mindenki más által leírt helyet  újra a felülről áradó kegyelem helyévé tették, akkor a kolostor történetében ezt az időszakot az utókor szintén megemlíti.

Fordulópontnak számít, újabb fejezet veszi kezdetét azzal, hogy egy keramikusművész és társa a kolostor köztudatbeli képéből a szánalom, a megbélyegzettség összes fizikai és lelki  torzképét pozitív irányba változtatta. Eszköze ebben a munka és a  művészet volt.

Agyagba égetett stációk

A művészet Isten dicsőítésének legnemesebb formája. A bánfalvi karmelita kolostorban tavaly nyáron nyílt  Kálmán Éva szakrális szobrainak állandó kiállítása. A kiállításon az egyszerű használati tárgyakon keresztül a legelvontabb szoborba formált gondolatokig mindent áthat a hit. Az alkotások nem saját magukat kelletik, nem önmagukban gyönyörködnek. Minden egyes tárgy üzenetet hordoz. Anyaguk, az agyag a teremtő keze munkáját őrzi. Szobrokká a művész keze formálja; késszé, igazán használhatóvá a tűz égeti.
 

Akárcsak a Teremtő az emberi életeket. A terrakotta szobrokat és kisplasztikákat nem (elsősorban és csak) a kolostor hangulata ihlette. Kálmán Éva munkái nem a kolostorba költözéssel vannak szoros ok-okozati összefüggésben. Sokuk a művész lelkében évekkel ezelőtt megfogalmazott imádságok, hitvallások, azokból az időkből, amelyekben még senki nem sejtette, hogy eljön az a pillanat, amikor a kolostor (több évszázados)  létezése összekapcsolódik a művészével.

Ezek azok a pillanatok, amelyekben a laikus a véletlen szerencsés egybeeséséről beszél, és ez lehet az a pillanat, amikor a szemlélő esetleg alaposabban utánagondolva ráébred, hogy véletlenek pedig  nincsenek. Az alkotónak nem kellett különösképpen alkalmazkodni a kolostor szelleméhez. Az a bejárati körlépcső, amely az egykori szociális otthon gondozottjait ideérkezésükkor - talán életük utolsó - lakhelyére vezette, ma Jézus keresztútjának agyagba égetett stációival állít nekik emléket. Ez a hely ma maga a bocsánatkérés.  Művész és hely egymásra találtak.

A művészet beköltözött a bánfalvi kolostorba.

Szükség van ünnepekre

 Az igazi művészetet abban lehet lemérni, hogy mennyivel vitt közelebb Istenhez, mennyire segített megközelíteni az abszolútumot - fogalmazza meg az oboaművész, Benyovszky Imre, akinek ötlete és szervezése nyomán kezdődött meg június végén az augusztus 20-ig tartó hangversenysorozat.

A cél a kolostor régi funkcióját  - ha nem is teljes mértékben, de legalább szellemiségében - a zeneművészet eszközével visszaállítani, megőrizni, Bánfalvát, az immár Sopronhoz tartozó, de mégis erős hagyományokkal rendelkező települést bekapcsolni a művészeti élet vérkeringésébe, e vérkeringésben megmutatkozni és megmérettetni. A Benyovszky Imre vezette Concerto Zenei Műhelynek ebben partnere a Bánfalváért Baráti Kör, amelynek céljai között a hagyományok felelevenítése és ápolása mellett a helyi kulturális élet elevenebbé tétele is szerepel.

A sorozat a fő támogató - Soros Alapítvány - kiírása szerint olyan fiatal művészeknek nyújt koncertlehetőséget, akik ígéretes indulásuk ellenére még pályakezdőknek számítanak. A műsorterv összeállításánál természetesen figyelembe kellett venni a helyszín adta akusztikai adottságokat. A Nyáresti Hangversenyek megrendezésének ötlete találkozott a bánfalviak és a soproniak igényével. Az embereknek a hétköznapjaik során szükségük van ünnepekre. Az ünnepek megszentelik a hétköznapokat. A hangverseny ilyen ünnep. Az élő muzsika a pillanat ünnepe, egyszeri és megismételhetetlen remekmű, amely ugyan a hangrezgések megszűntével elhallgat, de a lélekben nyomot hagy. Így juttat közelebb az ünnep igazi értelméhez.

Taschner Kurt kincsei

Mint ahogy kialakul a művész keze nyomán az agyagból a forma, vagy ahogy az egymás mellé helyezett hangjegyekből felcsendül a muzsika, úgy állnak össze a borban a fajtára jellemző zamatok: a napsugár, a föld, az élet zamata. A kolostorbeli hangversenyek után az igazi ünnepekhez méltóan a soproni bor régi fényében és pompájában csillan a poharakban. És megint visszatértünk a pálosokhoz: a rend által több mint kétszáz éve épített, hegybe vájt egykori kolostorpince kincsei: a rubin Kékfrankos, a "hagymahéj" Rosé, a világossárgás, zöldbehajló Veltelini, a Cuvée a Taschner-Vin műalkotásai.

Érthető Taschner Kurt kötődése a kolostorhoz és a vidékhez: apáról fiúra szálló örökség az övé, több generációra visszavezethető poncichter család sarja. A bor kultúrájáról beszél, a bor és kultúra kapcsolatáról.

A VIII-IX . században bajor telepesek által megteremtett szőlőtermesztés és borkészítés kultúrája máig folyamatosnak tartott.

Egyrészt a bor számos művészt alkotásra ihletett, másrészt a bor maga - Csávossy Györgyöt  idézve - mindenekelőtt pazar műalkotás. Így illeszkedik bele szervesen egy-egy est hangulatába a bor. Nemcsak fokozza a műélvezetet, hanem íze, színe, zamata harmóniájában maga a műélvezet.

 A kolostor falai között összekuszálódott időfonalakat gombolyít ki a művészet. A teremtéssel egyidős agyag régi imádságokat hordoz. Törékeny, mint az ember hite, embersége. Évszázadokon átívelő muzsika szólal meg. Így adódik az ötszáz év történetéhez a kolostor-tárlat egy éve, a hangversenysorozat kilenc programja. Valósággal érezni, hogy az idő anyagszerűvé válik, hol kitágul, hol összesűrűsödik. A honfoglalás kori magyarok idejében még a bor szónak egy másik jelentése is ismert volt: az, amely az átmeneti változó színt, a folyton változó, élő anyagot jelentette. Ennek az örök változásnak és mozgásnak vagyunk mi is szerves részei - és az igazi nemes borhoz hasonlóan nekünk is az idő múltával nemesednünk kellene. A templom és kolostor azon üzenete legyen ebben segítségül, amely az 1894-ben padlóba illesztett kőtáblán található: „In mundo spes nulla bonis est nulla salutis,/ Sola salus servire deo sunt cetera fraudes” - a világ a jóknak semmi reményt sem nyújt a boldogságra,/ Egyedüli boldogság Istennek szolgálni, minden egyéb csalárdság.

Tóth Éva

Fotók: Kálmán József