A Don-kanyarban hősi halált halt magyar katonákra emlékeztek a mai napon a soproniak a Deák téri II. világháborús emlékműnél.

    A megemlékezés fáklyáját Walter Dezső polgármester gyújtotta meg. A Honvéd Hagyományőrző Egyesület soproni szervezetének tagjai tiszteletadása mellett, a Himnusz elhangzását követően ifj. Sarkady Sándor történész idézte fel a 60. évvel ezelőtti Don-kanyarban hősi halált haltak, a fogságot megjártak, az életük árán is helytállók emlékezetét. Alig volt olyan család, akinek katona vagy munkaszolgálatos hozzátartozója ne maradt volna az orosz hómezőkön. A háború szörnyű veszteségei magyar családok ezreinek mérhetetlen gyászt és évtizedekre kiható szenvedést jelentettek - hangsúlyozta a szónok.

Walter Dezső polgármester meggyújtja az emléklángot

    Bács Ferenc színművész Buda Ferenc Az elesett katonák emlékére című versét szavalta, amelyet követően Walter Dezső polgármester, Kalmár István és Hruby József alpolgármesterek, Sopron város közönsége a II. világháborús emlékműnél elhelyezte a megemlékezés koszorúit és mécseseit.

Ifj. Sarkady Sándor: A hadtest három hadosztályának katonái véres harcokban éhesen, fázva, sebesülten, - már elégtelen fegyverzettel és felszereléssel - küzdöttek  mindhalálig

    1943. január 12 és 14-e között a 2. Magyar Hadsereg sorsa megpecsételődött a mintegy kétszáz kilométer hosszú frontszakaszon. A magyar honvédeket a Don menti rosszul, kiépített védőállásaikban érte a szovjet hadsereg jól előkészített, nagy erejű támadása.
 

Magyar katonák örök álmukat alusszák a doni hómezők alatt

Az időjárás is kegyetlenre fordult. A hőmérők – 42 C fokot mutattak. A támadás első hulláma az - ekkor már fél éve a fonton küzdő – soproni egységeket érte. Az urivi halálkanyarban, az egyik legnehezebben védhető hídfőben indult meg a szovjet támadás. Negyvenöt percig tartó halálos pergőtűz zúdult a magyar állásokra. A soproni 4. gyalogezred arcvonalán küzdő katonák kiépítetlen, gyenge, helyenként csak térdig érő állásokban próbálták felfogni a megújuló ellenséges rohamokat. A soproni géppuskások az utolsó töltényig védekeztek ezen a napon. A 7. gépágyús üteg - amíg lőszere tartott - fedezte a gyalogságot. A 7/I. tüzérosztály katonái közelharcot vívtak a rájuk törő ellenséggel. A/ 7/II osztály tüzérei Kalotay százados vezetésével össztűzzel próbálták megállítani a szovjet támadást. Lángolt és vérzett a hó, ahogy az egykori szemtanúk elbeszélték. Veszteségeikkel mit sem törődve, saját bajtársaik hulláit legázolva ittasan rohamozták a friss szibériai ezredek, a magyar állásokat. A tüzérek a bekerítésből folytonos állásváltoztatással tudtak kitérni, helyenként már áttörni.

A 7/II. tüzérosztály visszavonul

    A hadsereg –vezetés, látva a kialakult helyzetet, másnap magyar és csekély német erőkkel megpróbálta a lehetetlent: elreteszelni az ekkor már 6-10 km-es áttörést az arcvonalon. A mind nagyobb túlerővel támadó szovjetek ezt ekkor már tömeges harckocsi támadással akadályozták meg. 14-ére végleg kettészakították a 2. hadsereg védővonalát. A III. Hadtest vezérkari főnökének utolsó telefon jelentése így hangzott: “…mondjátok meg majd odahaza, hogy a III. hadtest hősiesen harcolva pusztult el….” A 7. könnyű hadosztály maradványai - a többszöri bekerítésből kitörve - vonultak vissza nyugat felé. A hadtest három hadosztályának katonái véres harcokban éhesen, fázva, sebesülten, - már elégtelen fegyverzettel és felszereléssel - küzdött mindhalálig. A 9. könnyű hadosztály katonái még január 26-án is tartották állásaikat. Jány vezérezredes, hadseregparancsnok hírhedt parancsát ma már mindenki ismeri. És évtizedekig ezt ismételgette a hivatalos magyar történetírás is. Ennek a parancsnak kíméletlen hangneme megalázó volt honvédeinkre nézve.
 
 

Bolgyirevka hősi temető

    Azokéra, akik esküjükhöz híven, a már kilátástalan küzdelmüket vívták a többszörös túlerővel szemben az orosz hómezőkön. A magyar katonák hősiessége (pl. Martsa csoport), csak a 90-es évek elejére vált ismertté. Az 1945-ben legyőzött, és évtizedekig megszállt Magyarországon hozsannákat zengtek a szovjet harcosokról, de a mi katonáinkról és azok helytállásáról vajmi kevés szó esett. Mi csak befelé sírva sirathattuk a szeretett édesapát, testvért, nagybácsit jó barátot. Mindazokat, akik örökre eltűntek, megfagytak a távoli harcmezőn. A túlélők a sírig viselték sebeiket: nagyon sokan megrokkanva, betegen tengették életüket. Több tízezren pedig hadifogságban, a gulágon pusztultak el közülük. Csak a rendszerváltás hozta meg azt a csekély vigaszt számukra, hogy a 90-es évektől már nyiltan is lehetett rájuk emlékezni.
 

Visszavonulás (Kosztka Vilmos százados fotója)

    Így történt ez Sopronban is. Az 1947-ben koncepciós perben kivégzett Jány Gusztávnak vérbírái felrótták 30. számú hadparancsát. Ebben Jány revidiálta korábbi nézeteit, és örök emléket állított a magyar katonáknak. Ebből a parancsából idézek “…a doni hősök példája kötelez arra, hogy hozzájuk hasonlók legyünk, hogy lépéssel se maradjunk mögöttük, mikor áldozatot követel tőlünk magyar mivoltunk…Kemény helytállást követel tőlünk a honvéd eskü, megfogadtuk, hogy becsülettel élünk és halunk. Ezt parancsolja a don menti hősi halottak ezrei…”

    Most, január 12-én, az ő emlékük előtt tisztelgünk fejet hajtva és mécsest gyújtva a Deák téri emlékműnél.

ifj. Sarkady Sándor

Az archív  fotók Ifj. Sarkady Sándor Szabó Péter: Soproniak a Don-kanyarban című könyvéből valók