Üzenet - a Színésztől 

 
Ott áll az ember, szemben a Színésszel, a Nemzet Színészével, a Nemzeti Színház Örökös Tagjával . Hiába az előre megfogalmazott kérdések, gondolatok.
 Nem csak az egyszeri alkalom megilletődöttsége és tisztelete, de a "szimultán interjú" – több újság egyidejű  jelenlétében kényszerű sajtóbeszélgetéssé alakított interjú-készítés – okán a kissé értetlenkedő zavar is beáll.
A Színész szusszanásnyi időt sem kap, a sajtó nyomul, érezhetően nehéz annak a helyzete, aki ezúttal az olvasó szolgálatába szeretne – a Színész által – szegődni.
S a Színészt nem kímélő szimultán-interjú az újságírónak sem (mindig) kedvez például azért sem, mert a más kérdése (mégha annyira jó is az) még nem biztos, hogy minden jelenlevő számára kérdés, mint ahogyan a beszélgetés valószínűsíthető felépítése és gondolatisága személyenként is eltérő (lehet). Merőben és sok szempontból.
Tehát ott áll az ember szemtől szemben a Nemzet Színészével, és a laikus azt gondolná, hogy akkor ez már kárpótolta is mindenért…De nem, már csak a Színész miatt sem.
S, ha a titok, a színészet művészetében rejlő igazi (amelyre nem minden újság kíváncsi) mégiscsak megcsillan, az egyedül a Színész érdeme.

 A közös beszélgetés alatt szóba kerül Gerhardt Themleitner a vérbeli vadász dédapa, aki után a művész a Gellért nevet kapta. Apai ágon orvosok lelkészek voltak a családban: Balatonhenyén egyik lelkész nagyapa, a kopasz hegyen zsoltárokat énekelve telepítette a szőlőt, majd néhány év múlva, parafinnal bélelt vagonokban
szállította Bécsbe a borait. "Ezen magyar nemes azon magyar nemes, aki nem vizet, hanem bort fakasztott Balaton szikláiból" - íratta a vagonokra.
Szigetváron a nagyapáról, a régi kórház alapítójáról nevezték el a közelmúltban azt a szociális gondozási központot, ahova a bécsi tanársegédségét "lecserélve" a színész édesapja is visszajött – szegények orvosának szegődve – az első  világháború után. A leszerelt ezredorvos Rimaszombatot, Kolozsvárt, Marosvásárhelyt, Sepsiszentgyörgyöt, Szabadkát tisztifőorvosként mind végigjárta, és ez későbbi életútját is meghatározta.

Bár bátyja 1947-ben bátyja nyugatra távozott, Raksányi Gellért, Kutyu: maradt.

Őt itt tartotta, az, hogy több tantárgyból igen rosszul állt a szénája, a nyelvekkel is bajban volt, és az idegenben érzelmileg sem tudott volna mit kezdeni magával.
 Sorolja a nagyokat, a legnagyobbakat, akik közül néhánynak "talán valóságérzet-hiányban szenvedve sikerült karriert befutnia", de lényegében a legnagyobbakat mind elpusztította a honvágy. Ez rettenetes következménye az ütköző-állam szerepünknek.

Szerepek, beugrások, elismertség?

- Általában a nexusok lényegesebben jobban minősítettek, mint a tettek. Ha az embernek "olyan" környezete volt, akkor bármit csinált; nem illett odanézni. Ha pedig pikkeltek rá, mert nem voltak nexusai, akkor a lélegzetvétele is rossz volt. A két döntő minősítési forma pedig, – a szereposztás és a gázsi – pontosan kimutatta azt, hogy "ki hogyan is áll":  Raksányi Gellért minden néven nevezendő területen dolgozott.

- Nem kell abbahagyni a játszást - véli, de nagyon kell tudni azt, hogy mit bír az ember, mondja, majd így folytatja:
- Mivel csodálatos módon maradt bennem egy parányi apostoli helytállás, egy minimális missziós lelkület – s ami a legveszélyesebb talán: magyar érzés –, ez a három egyszerűen elpusztít, mert a valóságérzet hiánya miatt állandóan saját csapataim pergőtüzébe kerülök. Kevesen maradtunk ilyenek, és a teherbíró képességünkkel embertelenül vissza is élnek, úgy hogy nem tudják, mit cselekszenek.

Hétről-hétre embertelenül sok felkérésnek kell eleget tennie a színművésznek, előadásokon, a közönség- találkozókon.

- Létezik-e olyan tévéjáték, televíziós amelyben szerepelhetnék? - szegezi a kérdést kérdezőinek Raksányi Gellért.

 A kérdésre nincs válasz, azaz van. Sajnos.

 - Ora et labora. A "labora" -t folytatjuk megállás nélkül, a másik tagját a tanácsnak, pedig elhagytuk: minden állam, közösség támaszának, talpkövének – a tiszta erkölcsnek – üzennek hadat, akik ezt teszik.

 Manapság a díszletek kockák, a jelmezek farmerek.

 - Azt szeretném, ha a magyar újságírás olyan lenne, hogy a rólam írottakat pár hónap múlva is el lehessen olvasni, és hogy azok hitelesek legyenek. Nemrégiben, születésnapomon, egy nagyon jó újságíró agyondicsért egy parányi szerepben. Azt éreztem akkor: sajnálom, hogy amit írt, az nem nekrológ, mert annyira szép. Egyetlen hibája volt: az, hogy én azt a szerepet nem játszottam el.

- Amikor valakinek nagyon való egy szerep, azt mi úgy hívjuk: pofon üti a szerep. Ilyenkor a színésznek szinte semmit nem kell csinálnia: el kell mondania a szöveget, mert az egyéniségéből kiáramló érzelmi fluidum a nézőt a bűvkörébe varázsolja. Vannak ilyen szerencsés esetek. És vannak olyanok, amelyeket rettenetesen meg kell oldani –.

És a megoldandó feladat: átadni az olvasónak a Nemzet Színészének Sopronba hozott üzenetét. Szerencsés pedig ebben is az, akit – Raksányi Gellérttel szólva – pofon ütött az üzenet; a – színészetről, versről, magyarságról, szolgálatról, alázatról – missziós lelkülettel hozott: a hallgatóságnak és az azt bármilyen formában
továbbadóknak – neveztessenek akár újságíróknak – egyaránt.

 T.É.