Lapszemle |
Hűséges falvak jubileumi ünnepsége Szentpéterfán
Nyolcvan éve tért vissza a legutolsó elcsatolt falu
www.mno.hu
Gazsó Rita
Az első világháborút követően Sopron mellett - a hazánk területét megcsonkító
trianoni egyezmény következtében elcsatolt tíz győr-mosoni és vasi falu
is úgy döntött, hogy nyilvánosan is vállalja: Magyarországhoz kíván tartozni.
Éppen nyolcvan éve került vissza az utolsó község, amire vasárnap emlékeznek
a leghűségesebb falunak kikiáltott Szentpéterfán a települések lakói.
Az első világháborút lezáró békemegállapodások részeként 1920 nyarán
a győztes hatalmak megegyezést írtak alá Trianonban, melyben az egyik vesztes,
vagyis hazánk területének pontosan kétharmadát kaphatták meg a környező
- a háborút nyertesek lezárók oldalán álló - országok. Ám nem csak volt
ellenségeink kértek maguknak a magyar nemzettestből: a szintén vesztes
Ausztria már korábban bejelentette igényét az észak-nyugati országrész
bizonyos darabjára.
Az osztrák delegáció már az 1919-es Saint Germain-i béketárgyalásokon
az összes történelmi, társadalmi, etnikai, gazdasági és politikai érvet
felvonultatta, amely kérésére feljogosíthatta. Érveket találni pedig igazán
nem volt nehéz. A ma Burgenlandnak nevezett terület etnikai összetétele
önmagáért beszélt, és azt sem volt nehéz kimutatni, hogy többé-kevésbé
az osztrák főváros gazdasági vonzáskörébe tartozik. A delegáció számára
fogalmazott instrukció nem csinált titkot belőle, hogy a javaslat legfőbb
célja végeredményben az volt, hogy Ausztria ellenszolgáltatáshoz jusson
a Dél-Tirolban Olaszország javára elszenvedett veszteségért.
Márpedig erre egyedül ebben az övezetben volt remény - hangsúlyozta
az irat - az etnikai feltételeken kívül elsősorban azért, mert Magyarország
Ausztriához hasonlóan a vesztes államok közé tartozott. A győztes hatalmak
így népszavazás nélkül Ausztriának ítélték azt a mintegy 300 000 fő lakosú
területet, amelyet utóbb Burgenlandnak kereszteltek el az érintett megyék
német nevében szereplő Burg szónak a felhasználásával (Wieselburg-Moson,
Ödenburg-Sopron, Eisenburg-Vas megye).
Már 1920 augusztusában fegyveres felkelések robbantak ki az országrészt
birtokba venni szándékozó osztrákok ellen, emellett a terület lakosságának
nagy része követelte, hogy kinyilatkoztathassák szándékukat, mely szerint
vissza szeretnének térni a magyar fennhatóság alá. A helyzet súlyos és
folyamatos diplomáciai problémákat okozott, amelynek megoldása egyre sűrgetőbbé
vált.
A Nagykövetek Tanácsának 1921. október 6-i határozata értelmében a magyar
és az osztrák kormány képviselői Bethlen miniszterelnök, illetve Schober
kancellár vezetésével október 11-én találkoztak Velencében, ahol egy kétnapos
maratoni tanácskozáson végül megállapodtak abban: népszavazás dönt a határ
korigálásáról.
A békeszerződést lezárását elősegítő, eladdig példa nélkül álló népszavazást
az érintett terület, Sopron és környékének hovatartozásáról Sopronban rendezték
meg 1921. december 14-én. Míg Sopron jövője tikos szavazással dőlt el,
a tíz környéki település - Felsé- és Alsócsatár, Olmód, Magyar- és Németkeresztes,
Kis- és Nagynárda, Szentpéterfa, Pornóapáti és Horvátlövő - lakóinak nyilvános
meghallhatáson kellett vállalniuk hovatartozásukat a velencei konferencia
döntésének értelmében.
A szavazás követően a falvak visszakerültek hazánkhoz, a Magyar Nemzeti
Szövetség, a Magyarok Világszövetségének elődje pedig úgy döntött: mivel
a legnagyobb küzdelmet Szentpéterfa vívta, ezért neki a leghűségesebb falu
címet adományozták. A történet külön érdekessége, hogy a Magyarországhoz
tartozásárt küzdő községek lakónak jó része - mintegy nyolcvan százaléka
- saját bevallása szerint sem magyar ajkú. Zsiga Tibor történész - aki
tíz évvel ezelőtt kötetet jelentetett meg a települések egykori kálváriájáról
- egy legendával magyarázza a jelenséget.
Azt állítja: a helyiek ragaszkodásának oka 450 évvel ezelőttre vezethető
vissza. A törökökök által a balkánról elűzött horvátokat ugyanis befogadta
a korabeli Magyarország - azóta élnek sorsközösségben velünk magyarokkal
- amit szerinte ezzel a késői gesztussal honoráltak.
Ötven évig, az elmúlt rendszerben gondolni sem lehetett a húszas évek
eleji eseményre - mesélte István Lajos professzor, a Vas megyei Honismereti
Egyesület elnöke, aki megnyitja majd a vasárnapi emlékünnepséget. Tíz éve
tarthatták meg az első megemlékezést a „hűséges falvak”, akik a Vas megyéért
Egyesület és a Vasi Honismereti Egyesület szervezésében idén ünneplik visszatérésük
nyolcvanadik évfordulóját Szentpéterfán. A tíz órakor kezdődő rendezvény
a Szent István kápolnában celebrált szent misével kezdődik, amit egész
napos ünnepi műsor követ.
Nehéz helyzetben Győr-Moson-Sopron megye nagyvárosai
www.mno.hu
MNO
Szigorú takarékossági intézkedések mellett is hitel felvételére kényszerülnek
Győr-Moson-Sopron megye nagyvárosai. A megyeszékhely önkormányzata idén
mintegy 30 milliárd forintból gazdálkodik, amelynek 80 százalékát az intézményhálózat
működtetésére kell, hogy fordítsák.
Az átszervezések révén összesen hat bölcsődét, óvodát, általános- és
középiskolát zárnak be. Bár folytatódnak a már korábban elkezdett felújítások,
beruházások, ám a költségvetésben betervezett 2,8 milliárd forintos hitelből
600 millió forintot működésre szán a városvezetés.
Nagyon rossz anyagi helyzetben van Sopron. Bár a megszorító intézkedéseknek
köszönhetően a csaknem 17 milliárd forintból gazdálkodó településen idén
mindössze 500 millió forint hitelt terveztek, ezt azonban fejlesztés mellett
működésre is szánja a közgyűlés. Ugyanakkor jelentős összegekkel csökkentették
az intézmények költségeit, a beruházásokat pedig, a stadion-rekonstrukció
kivételével, szinte teljesen leállították. A megye kisebb települései közül
sokan már évek óta hiánnyal küszködnek.
Csorna például már öt éve önhibáján kívül hátrányos helyzetűnek számít.
Idén is csaknem 150 millió forint hiánnyal számol a városvezetés. Bár a
korábbi évek átszervezései miatt intézménybezárásra nem kerül sor, nem
kizárt, hogy óvodai csoportokat vonnak össze – olvasható az uno.hu-n.
Március 8., a nemzetközi nônap
http://www.hhrf.org/biharinaplo/
A nemzetközi nőnap az egyszerű, de mégis történelmet alakító nők története.
A nők évszázadok óta tartó küzdelmében gyökerezik, melynek célja, hogy
a férfiakkal egyenlő feltételek mellett vállalhassanak részt a társadalomból.
A nőnap gondolata először a múlt századfordulón merült fel.
Az ókori Görögországban Lüzisztrata a nemi élet megtagadását kezdeményezte
a férfiakkal szemben, hogy a háborúnak véget vethessenek; a francia forradalom
idején a nôk a "szabadság, egyenlőség, testvériség" kiáltásával vonultak
Versailles elé, hogy a nők választójogát követeljék. A nemzetközi nőnap
hagyománya 1857. március 8-án indult útjára amerikai nők demonstrációival,
akik a rossz munkakörülmények, és az alacsony fizetések ellen tiltakoztak.
A nônap gondolata elôször a múlt századfordulón merült fel. 1866-ban fogadta
el a nemzetközi munkásszövetség a nők hivatásszerű munkavégzésérôl szóló
határozatot. 1909. február 28-án az Amerikai Szocialista Párt határozata
szerint szerte az Egyesült Államokban megtartották az első nemzetközi nőnapot.
1913-ig február utolsó vasárnapján ünnepelték a nôket. 1910-ben a Szocialista
Internacionálé résztvevôi alapították meg a nônapot mint nemzetközi ünnepet,
tiszteletadásként a nôk jogaiért küzdô mozgalom elôtt és segítségként az
egyetemes nôi választójog kivívásához. A megemlékezés dátumaként pontos
időpontot nem jelöltek ki. E döntés alapján a következő évben, 1911. március
19-én elsô alkalommal ünnepelték a nemzetközi nőnapot Ausztriában, Dániában,
Németországban és Svájcban. A gyűléseken részt vevô férfiak és nôk a szavazati
jog és a tisztségvállalás joga mellett a munkavállalás, szakmai továbbképzés
jogát is követelték, valamint azt, hogy szűnjön meg a munkahelyi megkülönböztetés.
1914-ben, miután kétmillió orosz katona esett el a fronton, az orosz nők
ismét február utolsó vasárnapját választották, hogy kenyérért és békéért
tüntessenek. Négy nappal később a cár lemondásra kényszerült, és az ideiglenes
kormány megadta a nőknek a szavazati jogot. Ez a történelmi vasárnap az
Oroszorszában akkor használt Julianus-naptár szerint február 23-ra esett,
ami az általánosan használt Gergely-naptár szerint március 8-nak felel
meg.
Átlagosan még mindig kevesebbet keresnek a nők
www.magyarhirlap.hu
Egyre idősebben házasodunk - ez főleg a nőkre igaz, ugyanakkor a házasságok
száma mára fele a 60 évvel ezelőttinek - derül ki a statisztikai zsebkönyv
2002-ből.
Félmillióval több a nő
A férfiaknál csaknem félmillióval több nő élt 2001-ben Magyarországon
és a születéskor várható élettartam is nyolc évnyi előnyt mutatott a nők
javára. A Nők és férfiak Magyarországon címmel harmadik alkalommal megjelent
statisztikai zsebkönyv 2002. évi kötetéből ugyanakkor kiderül: a kezdet
a férfiakra nézve bíztatóbb, hiszen száz élve szülött lányra legalább száznégy
fiú jutott.
A Foglalkoztatáspolitikai és Munkaügyi Minisztérium, valamint a Központi
Statisztikai Hivatal gondozásában megjelent könyv szerint Magyarországon
a házasságkötések száma hatvan esztendő alatt megfeleződött. A frigyre
lépők kora ugyanakkor folyamatosan emelkedett: a nőké gyorsabban, mint
a férfiaké. 1941-ben a hajadonok fejét 24 éves korban kötötték be, míg
2001-ben az arák átlagéletkora 28 évet tett ki.
28 évesen szülő nők
A házasságra lépő nők az első gyermeküket 2001-ben átlagosan 28 éves
korukban szülték meg, míg az 1970-es években a kismamák az első szüléskor
még 23 évesnél fiatalabbak voltak.
Az időfelhasználást vizsgáló felmérések szerint a nők két és félszer
annyi időt töltöttek gyermekük ellátására, mint a férfiak. A nők az oktatásból
és nevelésből is kiveszik a részüket: 2001-ben ők adták az általános iskolai
pedagógusok 90 ezres számának 86,6 százalékát.
Minél magasabb oktatási szint, annál kevesebb női oktató
Az oktatási szinteken felfelé haladva arányuk ugyanakkor egyre csökken:
a szakiskolákban minden második oktató volt nő, a 36 ezernyi középiskolai
tanár között arányuk 66,2 százalék, míg az egyetemek, főiskolák 16 ezres
oktatói karán belül képviseletük csupán 37,7 százalék volt. Hasonló - 33
százalékos - részesedés tapasztalható a kutatók, fejlesztők 28 ezres gárdáján
belül.
A nők még mindig kevesebbet keresnek
A nemek szerinti elkülönülés hasonlóan kimutatható a foglalkozási szerkezetben,
amelynek hatása megmutatkozik a bérarányokban is: 2002-ben a nők bruttó
átlagkeresete a férfiak bruttó keresetének 80 százalékát érte csak el.
A kiadvány szerint a társadalomban stabil a hagyományos gondolkodásmód
a nők szerepéről, de bizonyos területeken kimutathatóak a nemek közötti
esélyegyenlőség irányába történő elmozdulások.
Nők az unióban
A könyvből kiderül az is, hogy a nők aránya az össznépességen belül
az Európai Unió minden tagállamában meghaladja az ötven százalékot. Az
EU statisztikai hivatala 2002-ben készített jelentése szerint a nők egyre
később kötöttek házasságot: míg az unió tagállamaiban 1980-ban a nők 23
esztendősen mentek férjhez, addig 1999-ben az átlagos életkor 28 évre emelkedett.
Ezzel párhuzamosan ugyanebben az időszakban a nők átlagos életkora
az első szüléskor 25-ről 28 évre emelkedett. A gyermekgondozás az unió
tagállamaiban szintén a nők "kiváltsága". A négy mediterrán országban,
valamint Írországban és Ausztriában a gyermekek otthoni gondozásában érintett
nők száma kétszerese-négyszerese volt a férfiakénak, és átlagosan másfélszer
annyi idejüket vette igénybe, mint a férfiaknak.
Az általános iskolai tanításban uniószerte erős a nők jelenléte: hat
tagállamban a női pedagógusok aránya meghaladja a nyolcvan százalékot,
Olaszországban pedig a kilencvenet. A teljes munkaidőben foglalkoztatottak
nemek közti bruttó kereseti viszonyainak mutatója Németországban a legkedvezőtlenebb,
ott a nők a férfiak keresetének nyolcvan százalékát sem kapják meg. Kilencven
százalékos, vagy azt meghaladó arányt csupán Spanyolországban, Belgiumban,
Portugáliában és Dániában regisztráltak.
MTI/MHO
Friderikusz kiszorítja A Hetet?
NSZ • 2003. március 7. • Szerző: H. Z.
Hétfő estére kerülhet át az MTV-n évtizedek óta vasárnap este sugárzott
A Hét című hírmagazin, hogy helyet adjon Friderikusz Sándor közéleti talkshow-jának.
A műsorvezető régi szándéka szerint „a komoly arcát” megmutató műsorról
előrehaladott állapotban vannak az egyeztetések.
A vasárnapi a legvalószínűbb időpont, a szerződést azonban még
nem írtak alá. Az azonban már bizonyos, hogy a showman – akit a köztévé
elnöki posztjára kiírt pályázaton az MSZP támogatott – producerként két
vetélkedőt is szállít a köztévének. A Vitray Tamás által vezetett játék
hetente háromszor, a másik egyszer lesz látható a Híradó előtt.
Szintén külső gyártásban készül az MTV vasárnapi művészeti magazinja,
a Galéria is. Mint lapunk megtudta, a produkciót a kulturális miniszter
jogi tanácsadója, Szentestóth Györgyi hozzátartozói készítik. A Virtual
Media Kft.-nek tulajdonosa a jogásznő édesapja. A műsor körüli tényleges
teendőket a jogásznő férje, a miniszterrel jó viszonyt ápoló Herendi János
végzi, aki szeptemberig maga is a kft. tagja volt. Ekkor volt napirenden
egy kulturális híradó indítása az MTV-n, amelynek producere Herendi lett
volna.
A kulturális tárca 50 millió forinttal támogatta volna a műsort, ám
a tervtől az elképzelés nyilvánosságra kerülése után elállt a köztévé.
A minisztérium nyilatkozata szerint a Herendi személyének szóló ötvenmillió
végül nem érkezett meg a tévébe. A Galériára szóló szerződést a kulturális
híradó kútba esése után kötötték meg. A műsor adásonként hárommillió forintba
kerül, úgy, hogy az MTV még átvállal a járulékos költségekből is.
Meghalt Mádi Szabó Gábor
NOL • 2003. március 7. 21:03
www.nol.hu
Életének 81. évében elhunyt Mádi Szabó Gábor színművész; a Kossuth-
és Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művészt hosszan tartó betegség
után csütörtökön érte a halál. Mádi Szabó Gábort a Vígszínház saját halottjának
tekinti.
Színészi pályáját a Madách Színházban kezdte 1942-ben. 1946-tól a Nemzeti
Színházban, 1950-től a debreceni Csokonai, 1952-től az Ifjúsági, majd 1957-től
a Petőfi Színházban játszott. 1959-től a Vígszínház, 1963-tól a szolnoki
Szigligeti, 1964-től a József Attila Színház tagja volt.
1970-ben Pécsre szerződött, majd 1972-től a Vígszínház, 1986-tól 1989-ig
a Katona József Színház tagja volt, a betegség parancsolta le a pályáról.
Színházi alakításai mellett számos filmben is játszott, köztük a Rákóczi
hadnagya (1953), a Szent Péter esernyője (1958), a Szegény gazdagok (1959)
és a Valahol Magyarországon (1987) című produkcióban.
– Volt módom számtalan szerepet eljátszani, Szophoklésztól Harold Pinterig
változatos a szerzők sora. Sok jó szerep megtalált, bár néhány, sajnálatomra
elkerült – mondta az MTI Pressnek tavaly adott nyilatkozatában.
Egyik emlékezetes szerepeként említette Shakespeare Lear királyát, Berényi
Gábor rendezésében. Legutoljára a József Attila Színház Aluljáró Színpadán,
Harold Pinter: Hazatérés című darabjában szerepelt, amely 1997-től két
éven át volt műsoron.
A szinkrontól az Öreg halász (Anthony Quinn) magyar hangjaként, a televíziótól
Marosi Antal Szórádházában köszönt el. A Kossuth-díjat félévszázados művészi
pályája elismeréseként 1998-ban vehette át.
(MTI)
Tetoválás újraélesztés ellen
London, 2003. március 7. (MTI-Panoráma) Újjáélesztés ellen tetováltatta
magát egy 85 éves brit özvegyasszony.
Az őszhajú Frances Pollack 25 fontot - 8600 forintot
- fizetett azért, hogy a mellkasára tetováltatta: "Ne élesszenek újra!",
mellé pedig egy áthúzott szívet.
Az özvegy azért idegenkedik ennyire az újraélesztéstől,
mert - mint mondta - nem akar kétszer meghalni. Nyugdíjas évei előtt ápolónőként
dolgozott, és nagyon sok olyan ember újraélesztését látta, akit - szerinte
- hagyni kellett volna meghalni.
"Tetoválásommal nem divatot akarok teremteni, hanem
vitát kezdeményezni" - idézte a Reuters.
Boldogságnak nevezem
NSZ • 2003. március 8. • Szerző: Radnóti Sándor
www.nol.hu
/Nádas Péter (kép: Népszabadság – Sopronyi Gyula) /
Nádas Péter 1942-ben született Budapesten, s ahogyan Emlékiratok könyve
című nagyregényében olvasható, életét és írásműveit mindig is a halálnak
rendelte alá. Még inkább így van ez azóta, hogy 1993-ban egy budapesti
kórházban három és fél percre találkozott a halállal, miután a nyílt utcán
szívinfarktust kapott. Saját halál című beszámolója kiemelkedő irodalmi
dokumentum egy boldogító utazásról a fény felé, „a dolgok lényegéhez” –
és vissza. Nádas Péter, aki képzett fotós, egy éven át mindennap akár többször
is lefényképezett egy vadkörtefát a kertjében. A fáról készített, több
száz képből álló képsorozata és a haldoklás jegyzőkönyve összetartozik.
–Kilenc évvel azután, hogy néhány percre megállt a szívverése,
ön Németországban közreadott egy könyvet Saját halál címmel. Miért ez a
könyv címe?
–Mert így tényszerű. Saját halál volt, amit senki kétségbe nem vonhat
és senki el nem vehet tőlem.
–De hiszen ön él.
–A tudósok persze nem halálról, hanem halál közeli élményről beszélnek,
az orvosok pedig még ennél is körültekintőbbek. Számos más szakkifejezésük
van rá, hogy mit csinál éppen a szív, vagy mit nem csinál egy ilyen esetben.
Én azonban tudtam, hogy meghalok. Az orvosok ilyen pillanatokban úgy foglalatoskodnak
az eszközeikkel az ember körül, mint a kisgyerekek a játékszerekkel. Végső
soron nem tudják, mit tesznek amikor az életbe visszakényszerítenek. Akit
visszahoznak, kétségtelenül többet tud náluk a halálról.
–Mit tud?
–Az orvosok a halált valami olyasminek képzelik, ami befejezi az emberi
életet. Valójában azonban éppen elkezdődik valami nagyszerű. A túlvilágról
alkotott zsidó és keresztény elképzelések helyénvalók.
–Hogyan kell ht elképzelnünk a túlvilágot?
–A test nehézkedése eltűnik, és a tudat tartalmai mind egyszerre vannak
jelen. Olyan teret hoznak létre, amelyet öröknek és végtelennek nevezhetünk.
Ám mindez csupán egy nyelviséget nélkülöző élmény rossz fordítása.
–Friedrich Schiller egy helyütt így sóhajt föl: Mert ha a szív szava
szól, már nem a szív szava szól. [Nyelv. Eörsi István fordítása.] Lehet,
hogy a világirodalom és a tudomány sok nagy hatású megfogalmazása ellenére
még mindig nincs szavunk a döntően fontos dolgokra?
–A lélek nem tárgya a tudományos kutatásnak. Működését olykor érzékeljük
a szerelemben vagy a vallási elragadtatottság pillanataiban. A halál küszöbén
felettébb elvonttá válik a gondolkodás, nincs többé hozzákötve a nyelvhez,
ugyanakkor az érzékelés szintjén többet felfog az ember, mint amennyit
nyelvileg valaha ki tudna fejezni, vagy akár utólagosan fel tudna dolgozni.
–Nem ezen a nyelven, a lélek, sőt talán a halál nyelvén próbál beszélni
csillagóráiban az irodalom?
–Az irodalom vagy a művészet drámaisága valóban innen származik, ebből
a végtelen és időtlen térből, amely a nyelv előtt vagy a nyelven túl található.
–Vannak képek ebben a világban?
–Nekem vannak képeim. Mindenesetre képaláírások nélkül.
–A költészetben abszolút metaforákról beszélnek, vagyis olyan képekről,
amelyeknek csak a verssel összefüggésben van jelentésük, és nem állnak
kapcsolatban a valósággal. Ilyen abszolút metaforák a halálképek?
–Igen, én azonban inkább tudattartalmakról beszélek, amelyek különböző
tudatszintekhez kapcsolódnak. Ezeknek a tartalmaknak lehet ugyan hatásuk
egy másik tudatszintre, de önálló jelentést ott nem kapnak. Mindaz együtt
áll, amit az életem során tudatosan vagy tudattalanul befogadtam, feldolgoztam
vagy éppen nem dolgoztam fel.
–Ami azt jelentené, hogy mindvégig be vagyunk zárva a jól ismert dolgok
börtönébe? De hiszen ön azt mondja a könyvében, hogy a fényt, amely a halál
közelében tűnt fel, nem ismerte.
–Vannak prenatális, azaz születés előtti élmények, amelyekre a tudatnak
nyilvánvalóan nincs szava, de vannak rá képi fordításai. A mai napig érzem
és látom magam előtt a billenést, amivel az anyaméhből belefordultam a
szülőcsatornába, mert a halál pillanatában átéltem. Az egyik helyről átrendeltek
a másik helyre. Mindez teljesen ismeretlen. Hívhatjuk, aminek akarjuk,
de maga a fordulat, aztán a teljesen ismeretlen fény a barlang végén, ezek
konkrétumok.
–A kereszténységben mély szimbolikája van a fénynek a karácsonyfán
kigyulladó gyertyáktól a misztikusok eksztatikus megvilágosodásáig. Krisztus
azt mondja: Én vagyok a világ világossága. Ön a megváltás fényét látta,
vagy az csak a szülőszoba fénye volt?
–Talán inkább a szülőszoba fényét, ahol születés és halál mintegy kölcsönösen
érintkezik. Ez egy olyan fény, amelyben egy másik dimenzióba lépek át,
vagy amelyben végleg feloldódok. Erről már semmit nem tudok mondani, hiszen
elektromos ütésekkel visszahoztak.
–Hol volt, amikor ez történt?
–Az univerzumban, bár a szó megint csak rossz hasonlat. Ebben a világegyetemben
mindenesetre oly nagy biztonságban éreztem magam, mint azelőtt soha, még
a szerelmeim oldalán sem. Vagy talán még leginkább a szerelmeim mellett.
A szerelemben azonban még mindig úgy érzi az ember, hogy el akar valamit
érni, amit sosem fog elérni. Én végre megérkeztem oda, ahol ez a szerelmi
kívánság is beteljesült, az anyaméhbe.
–Végre megvan a boldogság, amit egy életen át keres az ember?
–Boldogságnak nevezem, mert nem tudok jobb szót rá. Egy kereszténység
előtti vagy fogalmak előtti állapot, amelyben visszaemlékeztem persze a
fogalmakra, és azt mondtam magamnak, micsoda boldogság, hogy most aztán
mindentől megszabadultál.
–Milyen volt ebből az üdvözítő állapotból visszatérni az életbe?
–Szörnyű. Öt évig tartott, s akár egy kisgyereknek, újra meg kellett
tanulnom, hogy miként kell egy felnőtt embernek rendesen viselkednie, a
magatartásmintákat, jól érezni magam. Semmit nem felejtettem el, de mindent
újra össze kellett raknom.
–A könyvében már csak árnyékvilágnak nevezi világunkat.
–Mindig is platonista voltam, de most tudásom van arról, mire gondolt
Platón, mire gondolnak a nagy vallások, mire gondol a tibeti Halottak Könyve.
–Mit jelent ez a tudás az irodalom számára?
–Ez egy nagy irodalmi és filozófiai kérdés. Miként értelmezzem az életemet
a világegyetemben, a társadalomban, hogyan kapcsoljam magam bele mindezekbe?
Egy regényíró számára alapvető kérdések. Úgy képzeljem-e el az életet,
hogy van eleje és vége van, vagy nincs ilyen neki? Vagy eleje van, de nincs
vége? Zárt egység-e az egyén élete, amely a semmiből jön, és a semmibe
tart? Most már tudom, hogy a kezdetről és a végről szóló beszéd csupán
kulturális toposz.
–Ezek szerint a keresztény hit is csak egy kulturális toposz?
–A kereszténység és a zsidóság egyetlen trükköt alkalmaz. Azt mondják,
Isten a maga képére teremtette az embert. A kezdet kauzalitása hamisítás,
s minden, amit ebből vezetnek le, ennek megfelelően hamis. Ezt a hamisságot
valamennyien érezzük, az irodalom nem is foglalkozik mással, mint ezzel
a hamisítással.
–Ön a halálról szóló beszámolójában azt írja, hogy Isten sajnos egy
kínos tévedés. Mégis teremtő erőről beszél, amely a haldoklót magába fogadja?
–Igen, ez nagyon veszélyes. Arról a teremtő erőről beszélni, amely
nem rajtam kívül vagy nem fölöttem van, hanem bennem. S összekapcsolni
azzal a nagyon konkrét születési élménnyel, amelyet meghalás közben élek
át.
–Bizonyára tudja, hogy az orvostudomány mindezt ostobaságnak tekinti?
–Ugyan miért ne fordítaná le az elme a születés élményét képekre, ha
egyszer az élményeket álomképekre fordítja. Az ember világra jön, és elvakítja
a fény. A halál küszöbén olyasvalamit ismerek fel, amit korábban is tudtam.
Hiszen egyszer már megszülettem. Ezt a fogalmak előtti élményt egy életen
át hurcoltam magammal.
–A tudomány az effajta élményeket az agyban lejátszódó fiziológiai
folyamatokkal magyarázza. A haldoklás közben támadt látomásokat hallucinációnak
tartja, amelyet endorfinok és más anyagok váltanak ki.
–Az egyik napon van a mechanikus gondolkodás, a másik napon van az
organikus gondolkodás, aztán a harmadikon a transzcendentális. Pedig hát
az a kérdés, hogy milyen viszonyban állnak ezek egymással. A racionális
magyarázatok csupán azt tárhatják fel, hogy miért voltam én ráutalva bizonyos
tudattartalmakra.
–Jó, de mégis miről van szó? A test mélyebb titkairól vagy a szellem
részvételéről az univerzumban?
–Ez egy nagyon nagy és izgalmas kérdés. Bárki válaszolhat rá, mihelyt
megmondja, mi történik két ember között, amikor éppen megértik egymást.
Vajon szín-e, forma-e vagy mozgás? Netán egy kis lélek is közreműködik,
ahogy arról a maguk kissé elcsépelt módján a régi irodalmak szóltak. Van-e
átmenet az anyagból valamibe, ami nem anyag, mint például a fény? A test
csupán közvetítő. Csupán lehetővé teszi, hogy kóstolót vegyünk a transzcendenciából.
–A halál közeli élménynek hatalmas és részben igen értékes irodalma
van, kezdve az említett tibeti Halottak Könyvétől Raymond A. Moody esettanulmányain
keresztül David Lorimer, Carol Zaleski, Hubert Knoblauch és mások műveiig.
A legmeglepőbb, hogy ezekben mindig ugyanazok a motívumok térnek vissza:
az idő megszűnése, az alagút, a fény az alagút végén.
–Nyilván vannak olyan fázisok, amelyeket ebben az állapotban szinte
mindenki átél, függetlenül attól, hogy író-e, vagy sem. Az előadásmód,
ahogyan erről én magam is beszámolok, persze kulturálisan és szociálisan
át van színezve.
–Van valami üzenet, amelyet magával hozott?
–Nincs üzenet. Egy tapasztalatról beszélek. A személyes történet fontos,
de nem a személyes történeten keresztül vagyunk belefűzve az univerzumba.
Mégsem vagyunk felmentve a felelősség alól, amivel ezért az életért és
más emberekért tartozunk. Ellenkezőleg, valamennyien hordozzuk a személyesség
előtti tudatszintünket, ami összeköt bennünket, és mindnyájunkat belekapcsol
a világegyetembe. Erről a tapasztalatról beszélek. Nevezhetjük Istennek,
léleknek vagy kollektív tudattalannak. Mindenesetre saját kis személyünkhöz
és saját kis élettörténetünkhöz mindennek nincs köze. A meghalás folyamatában
láthatóvá válnak a valódi arányok.
–Ennek a személyesség előtti tudatrétegnek a meghatározására a filozófiában
rengeteg nagyszabású fogalom áll rendelkezésünkre az ős egytől a létalapon
át a semmiző semmiig és a nem azonosig.
–Heidegger és Hegel valami olyasmiről beszélnek, ami kiválaszt és felemel.
Én olyasvalamiről beszélek, ami kétszeresen megköt, megköt a személyes
fogalmin és a személyesség előtti nem fogalmin keresztül.
–És, mint írja, ennek a valaminek a közeliségét kéne keresni. Nemcsak
a halál óráján? Tekintsük ezt felhívásnak?
–Tartózkodó felhívásnak. A közeliség ugyanis nem véletlenszerűen jön
létre. Nem kellene lemondani róla. A költészet, a zene és a szerelem azért
küzd, hogy ne veszítsük el ezt a közeliséget.
–A halálnak ebben a személytelen fényében egyáltalán fontos-e az egyén
számára, hogy átalakul vagy feloldódik-e?
–Teljesen érdektelen. Csak az a biztos, hogy van rendezés. Viszont
nagy kérdés, hogy ki a rendező.
–Ön hívő?
–A küszöbélmény előtt valamelyest hívő ember voltam. Ma ellenben tudom,
hogy a hit valami olyasminek a kulturálisan helyes, de tényszerűen téves
fordítása, amiről igen keveset tudunk. A vallás nem házifeladat, a vallás
nem túlvilág, nem az esti órákra szánt kultúra. Olyan szenvedély, amelyet
nem lehet az eredményekkel igazolni. A transzcendenciába vetett hit elvette
a szabadságomat. Most már tudom, hogy a transzcendencia belénk van kötve,
és nem neveletlen gyermekként kell felnéznünk rá. Összekapcsol valamennyiünket,
a gerinces állatokkal is összekapcsol bennünket, sőt akár a falevelekkel
összekapcsolja az embert, ha akarja.
–Ön egy éven keresztül mindennap lefényképezett egy fát a kertjében.
–Egy éven át nem tágítottam ettől a fától. Aztán abban a tudatban írtam
meg a szöveget, hogy miként kell képnek és szövegnek összetartoznia és
egymáshoz illeszkednie.
–A fa az egyik oldalon virágzik, mialatt ön a másikon meghal.
–Tőlem függetlenül.
–Fél a következő haláltól?
–Nem, egyáltalán nem félek. Megküzdök a halállal, ami azt jelenti,
hogy a fizikumom küzd ellene, engem viszont nem érint meg sem a harc, sem
az elmúlás. Utána jó, végül is tényleg minden jóra fordul.
Glavina Zsuzsa fordítás
2003. március 09., vasárnap 15:35
|
|
|