CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. február 22., csütörtök, Gerzson napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Hírek - események  

Erkölcs és vízgazdálkodás kérdései
- a Magyar Hidrológiai Társaság Soproni területi Szervezetének márciusi ülésén -

    Erkölcsi megfontolások a vízgazdálkodás szakkörében címmel a vízgazdálkodás morális kérdéseiről a Magyar Hidrológiai Társaság Soproni Területi Szervezete
márciusi előadóülésén Becker Károly mondta el vitaindító gondolatait.
    Becker Károly előadásának bevezetőjében a tárgykörben használatos fogalmakat és kifejezéseket definiálta, amelyek közül sok a köznapi szóhasználatban szereplő is van, de a szöveg-összefüggésektől függően változó értelmezésük is lehetséges. Az etika és erkölcs, az erkölcs és politika viszonyára való rávilágítást követően Becker Károly az Erkölcs és vízgazdálkodás kapcsolatáról szólt.

    Becker Károly vitaindító gondolatait a Víz Világnapja alkalmából is ajánljuk olvasóink figyelmébe.

    A továbbiakban - néhány példára korlátozva - vízgazdálkodás szakterületén (is) ismerős erkölcsi dilemmákat mutatok be. Ezeknél az ellentétes, és külön-külön “védhető" álláspontok ismeretében rend szerint nem szakmai vagy logikai, hanem erkölcsi megfontolások alapján kell eligazodnunk. A dilemmák feloldására nem vállalkozhatom, de rávilágíthatok a közreműködők erkölcsi érzékenységének az ebben játszott szerepére és jelentőségére.

- A legismertebb erkölcsi dilemma a környezetvédelemmel, ezen belül és elválaszthatatlanul a vízkincs védelmével kapcsolatos. Könyvtárnyi szakirodalom foglalkozott mar evvel a témával és tárta fel a környezetszennyezés veszélyeit, az egészségünket és az élővilágot fenyegető következményeit. A mindennapok gondjai között szerepel ma már az ólompajzs kilyukadása, az üvegházhatás, a felmelegedés, a klímaváltozás, egyes állatfajok kipusztulása, és még hosszasan sorolhatók azok a veszélyeket jelző tünetek, amelyek emberi tevékenység – és tegyük rögtön hozzá: nem kellő körültekintéssel végzett emberi tevékenység – eredményeképp jelentek meg.
Pedig törvények, rendeletek, szabályozások - helyi, nemzeti és nemzetközi szinten egyaránt - egész halmaza született azzal a céllal, hogy elkerülhetők legyenek azok következmények, amelyekkel most mégis szembesülnünk kell. Mit hibáztunk el? Persze nem a felelőst, hanem a hibához vezető okokat kell keresni, hogy a jövőre nézve okulhassunk. (Egy klasszikussá vált példa a régmúltból: ha a befogadó védelmében a kibocsátás töménységére határértéket írunk elő, akkor az érintett nem a természeti környezetbe kibocsátott szennyező mennyiségét, hanem a kibocsátás koncentrációját fogja csökkenteni.). A legfontosabb tanulság, hogy a törvényes szabályozások esetleges hibáinak (hiányosságainak) a korrigálása a döntéshozók erkölcsi kötelessége is. Ennek elmaradása vagy késedelme erkölcsileg okkal kifogásolható. De az érintettektől is elvárható bizonyos erkölcsi helytállás: a törvényeket nem csak szöveg szerint - és a szankciók elkerülése érdekében - kell betartani, hanem azok szellemében, a törvényhozók szándékát felismerve, kell alkalmazni is. Ennek figyelmen kívül hagyása nem szankcionálható, de érthetően sérti az erkölcsi érzékenységünket.

- Egy másik erkölcsi dilemma kapcsolódik a közművek privatizációjához. Ennek indokoltságát (feltételeit) ebben a kérdéskörben felkészült műszaki és gazdasági szakemberek évtizedek óta vitatják. Akárhogy is döntenek, bizonyára elegendő és meggyőző érvet tudnak felsorakoztatni a mindenkori döntésük helyességének az alátámasztására. Felelősségük azonban itt nem ér véget. Erkölcsileg csak akkor igazolható a döntésük helyessége, ha az érvekben. előzöleg megfogalmazott műszaki-gazdasági előnyök bizonyítottan válósággá válnak. Az utólagos bizonyítás (igazolás) a közmű-szolgáltatásban szereplő csoportok közös érdeke lenne, mégis rend szerint elmarad.

Melyek ezek csoportok és mi az érdekük?

  • Az egyik a helyi önkormányzat, a közművagyon tulajdonosa: felelős a lakosság vízellátásának a megszervezéséért (megvalósításáért) és az ezzel kapcsolatos döntések helyességéért. Újraválasztásának egyik feltételeként érdeke a közmegelégedés elnyerése (rövid időtávlatú érdekérvényesítés).

  •  
  • A másik maga a “vízmű", a közművagyon üzemeltetője: a rendelkezésére álló eszközökkel megvalósítja- a szolgáltatást és felelős a hatékony (a lehetséges legkisebb költséggel és a lehetséges legmagasabb színvonalon megvalósított) szolgáltatásért. Hosszú időtávlatú érdeke a tartós és tisztes nyereség (a profit), aminek egyik előfeltétele, .hogy a vízmű tevékenysége iránti bizalmat elnyerje és fenntartsa.

  •  
  • A harmadik a fogyasztóközönség: felelős a fogyasztás mennyiségével arányos vízdíj megfizetéséért (ezzel fedezi a vízszolgáltatás összes költségét) és érdeke, hogy a pénzéért a lehető legjobb szolgáltatásban részesüljön.

  •  

     
     
     

    Nyilvánvaló, hogy piacgazdasági körülmények között ezeknek a szereplőknek az érdekei eltérőek, sőt ellentétesek lehetnek. A szolgáltató a tartósan elérhető legnagyobb haszon érdekében cselekszik, és ha nem tudja az árat emelni, akkor költségeket vagy a minőséget csökkenti. A fogyasztó pedig a mindenkori vízdíj fejében a legmagasabb szintű szolgáltatást várja el. A piaci verseny szabályozó funkciójának az érvényesülése mellett számíthatnánk az érdekek összehangolódására. A vízszolgáltatás azonban monopol-helyzetet élvez. A fogyasztók elfogadhatóbb feltételek reményében nem fordulhatnak másik, alternatív szolgáltatóhoz (vö. kényszer-klientúra), a vízművek pedig a piaci verseny szorításából kibújva aligha fog önmérsékletet tanúsítani. A kényes helyzetet tovább bonyolítja az önkormányzat sajátos helyzete. A közművagyon tulajdonosaként - és egyébként is - a piac szereplője, és mint ilyen, haszonorientált. A fogyasztók érdekeinek hivatott - és egyedüli (!) - képviselőjeként pedig nem hagyhatja figyelmen kívül a lakosság fizetőképességét, terhelhetőségét, azaz fel kell lépnie a monopolhelyzetben rejlő profitmaximálási törekvésekkel szemben. Meg is teszi, de nincs olyan “független" fórum, amelyik eldönthetné, hogy ez a fellépés szakmai és erkölcsi szempontból egyaránt megfelelő-e, elegendő-e és mindenki számára elfogadható-e. Ilyen ellentmondásos helyzetben a hatályos törvényi szabályozások nem mindig kínálnak megnyugtató eligazítást, és a döntéshozóknak az erkölcsi megítélésükre kell hagyatkozniuk.

    - Ehhez hasonló bizonytalanságot, zavarodottságot tapasztalunk a közbeszerzési eljárások megítélésénél. A törvényi szabályozás célja világos és egyértelmű: a közpénzek lehető leghatékonyabb felhasználása. A megvalósításra benyújtott ajánlatok értékelése már nézőpont kérdése. Elvárt minőség a legkisebb ráfordítással vagy a legjobb minőség adott ráfordítással egyformán hatékony felhasználást feltételez, és e két szélsőség között még sokféle hatékony megoldás adódhat. Az összességében hatékony megoldások mindegyike valamilyen szempontból előnyösebb, mint a többieknek legalább egy része, amelyek viszont más szempontból lehetnek ennél előnyösebbek. Az egyes szempontoknak tulajdonított fontosság alapján születnek a döntések, és ugyanezen az alapon, de másképp értékelve a fontosságot, fogalmazódnak meg a döntésekkel szembeni bírálatok is. Mindkettőt szakmailag hibátlan érvekkel támaszthatják alá, mégis egymásnak ellentmondó végkövetkeztetésekhez jutnak. Ilyenkor óhatatlanul felmerül a gyanú, hogy az érvek ügyes használata mögött egyéni- vagy csoport-érdekek érvényesítésére irányuló törekvések húzódnak meg, és az elégedetlenek korrupciót sejtenek. Néha éppen a gyanú elkerülésére irányuló igyekezet az, ami a legjobb megoldás kiválasztását meghiúsítja. A felderített korrupció törvényi szankcionálása lehet alkalmas elrettentő eszköz, a korrupció látszatának elkerülését szavatolhatják törvényi feltételek, de magának a korrupciónak a háttérbe szorulása vagy eltűnése csak az erkölcsi tartás “társadalmasításá"-val valósulhat meg.

    - Végül egy újabb kori példát említek. A rendszerváltást követően áttértünk a piacgazdaságra, ami az egész nemzetgazdaság gyökeres átalakulását hozta magával. Ennek egyik sajátos következményeként a Főváros ivóvíz-igénye nagymértékben lecsökkent. A termelő, szállító és tároló kapacitások - hatalmas ráfordításokkal - a korábban várt csúcsfogyasztásra épültek ki, így ezek egy része most fölösleges és gazdaságtalan tartalékként szerepel a tárgyi eszközök listáján. Mi ilyenkor a teendő?

    Megszabadulni nem lehet tőlük. A fölösleges kapacitások nem értékesíthetők (nincs piaci értékük, nem különíthetők el). Használaton kívül tartva a nagy értékű berendezések lassan tönkre mennek, de addig folyamatosan és haszontalanul terhelik a vízmű ún. állandó költségeit (és a víz önköltségét). A tovább üzemeltetésük gazdaságtalan és egyes esetekben még hátrányos is (pl. a hálózati víz tartózkodási idejének a fölösleges hosszabbodása miatt).

    Együtt kell élni a fölösleges kapacitásokkal, de hogyan? Az üzemgazdász úgy gondolhatja, hogy a lakosságot minél nagyobb fogyasztásra kell ösztönözni, hogy a kapacitás jobb kihasználásával csökkenjen az önköltség és javuljon a jövedelmezőség. De szembe találja magát környezetvédővel, aki joggal tiltakozik az egyre féltettebb ivóvízkincs öncélú elpocsékolása ellen. És a fogyasztókat sem lehet becsapni avval, hogy így csökkenthető a vízdíj, mert pontosan annyival csökkenthető, amennyivel többet fogyasztanak.

    Az erkölcsileg helyes döntések gyakran gyötrelmes megalkuvásra kényszerítenek, és áldozatok hozatalát követelik. A társadalom erkölcsi színvonala (műveltsége) mutatkozik meg abban, ahogy az ilyen döntésekkel rájuk hárított terheket - a legtágabban értelmezett “közjó" szolgálatát az egyéni- vagy csoport-érdekek fölé rendelve - megértik és elfogadják.

    Az erkölcsi érzékenység elmélyítése és társadalmasítása
    Erkölcsi megítélésünk tehát nem. mindig és nem mindenben fog egyezni másokéval, mert
    - az erkölcs jogokon túli szabályokat, követelményeket és elvárásokat fogalmaz meg,
    - az erkölcsi alapelvek sokféleségéből adódóan azonos tárgykörben hozott eltérő döntések erkölcsi megítélése is különböző lehet;
    - ebből származó erkölcsi dilemmák (nézetütközések) rendezésére nincs döntőbíróság,

    Mindezek veszélyeztethetik a társadalmi békét. A történelmi tapasztalatok azonban biztatóak. Feltételezhetjük, hogy a harmonikus társadalmi együttélés reményében megfogalmazhatók olyan egyetemes érvényű erkölcsi alapelvek, szabályok és követelmények, amelyek a mértékadó többség számára egyöntetűen elfogadhatók, azaz alkalmasak arra, hogy beépüljenek a társadalmi tudatba.

    Erre irányuló törekvések története a régmúltban kezdődött és napjainkban is folytatódik (vö. mémök-etika, orvosi etika, stb.). Az erkölcsi elvek és elvárások a természetüknél fogva és a társadalmi viszonyok alakulását követve változnak, átalakulnak. A korábban elfogadottnak hitt erkölcsi minimum a jelenkor megdöbbentő kihívásainak (üvegházhatás, klónozás, nukleáris fenyegetettség, stb. stb.) kezeléséhez már nem adhat támpontot, kiegészítésre szorul. Újra kell tehát fogalmazni az erkölcsi kódexek tartalmát és az “erkölcsi minimumnak" azokat az alapelveit, amelyek a mértékadó többség egyetértésére és elvállalására számíthatnak.

    Mi a teendőnk (nekünk, mindnyájunknak)? Mivel segíthetjük az erkölcsi megújulást?
    Úgy vélem, a nagy nyilvánosság előtt zajló, pezsdítő vitákra van szükség. Ezek lehetnének a közösen elfogadható erkölcsi minimum megfogalmazásának a fórumai, ha a viták hangnemét az őszinte véleménycsere, egymás álláspontjának a megismerése és kölcsönös megértése, az érvek jóindulatú és türelmes ütköztetése vezérli. Az alapelvek között első talán az lehetne: a másképp vélekedők nem “ellenségek", hanem társak egy tisztább, emberibb, elégedettebb társadalmi közérzet megteremtésében.

    (A fotók illusztrációk)



    2003. március 25., kedd 01:32


    címlap zóna archívum




    © 1999-2007, Internet Sopron Egyesület