„Hazudni nem szabad” Deák Ferencz az anekdoták tükrében
www.mno.hu

Pósa Zoltán
Liska Dénes munkáját a könnyű szórakozásra vágyók is élvezettel forgathatják. Észre sem veszik közben, hogy sokkal inkább megragadnak bennünk még az adatok is egy anekdotáskötet olvasása közben, mint sok-sok „túdós” történelemkönyv biflázásakor. Ha végigolvassuk a művet, emberközelbe kerül mindőnkhöz Deák Ferenc, a haza bölcse, kinek idén ünnepeljük centenáriumát.

A Medicina Könyvkiadó Panoráma sorozatában jelent meg Liska Dénes könyve, sokat igérő fő- és alcímmel, archaizáló, tizenkielencedik századias bőrkötésben, a reformkor, a szabadságharc, az önkényuralom, a Bach korszak, a kiegyezés korát megidéző, korhű metszetek reprodukcióival.

A főcím – Deák Ferencz az anekdoták tükrében – azért ébreszt nyomban érdeklődést minden történelem- és irodalomkedvelő emberben, mert eszébe juttatja, hogy Deák Ferenc a huszonegyedik század művelt olvasója számára is afféle ismeretlen ismerős. Akiről mindent tudni vélünk, ám ha jobban belegondolunk, ráébredünk, hogy szinte csak az epitethon ornansát (eposzi állanó jelzőjét) ismerjük: a haza bölcse.

A középiskolai történelemtanulmányok nyomán minden érettségizett ember számára nyilvánvaló, hogy ezt a nevet nevet joggal vívta ki a XIX. század sorsfordulókban igencsak bővelkedő époszában. Deák Ferenc a kiegyezés eszmei szülőatyja, az elnyomó hatalommal, a Habsburg-dinasztiával folytatott tárgyalások és a kivitelezés kulcsembere volt, korának Kossuth és Széchenyi mellett harmadik legjelentősebb politikusa. Neki köszönhetjük a XIX. század végének millenniumi fölvirágzását. Arról ő tehet legkevésbé, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia prosperitását erőszakkal halasztotta hamvába az első világháború, a vörös puccs, majd a trianoni tragédia.

Viszont azt már jóval kevesebben tudják, hogy a „Hazudni nem szabad”, Liska Dénes könyvének alcíme nem csupán egy evidenciamagyarázó maxima, ambitusról, úri tajtékpipából előpöfögött bölcsesség. Deák Ferenc ezt a mondást kora újságíróihoz intézte, kijelentvén, hogy a zsurnaliszta számára a tehetségnél, a jólértesültségnél is fontosabb az igazmondás. Bizony, a haza bölcse abban a korban, amikor először a reformkor dicső alakjai, majd a márciusi ifjak, később a passzív rezisztenciába menekülő hazai gondolkodók, végül a kiegyezés létrejöttéért bábáskodók még a sajtószabadságért harcoltak, Deák Ferenc ráébredt, hogy a sajtószabadság korlátozásánál is nagyobb veszélyeket hordoz az, hogy az újsígírók jelentős része gyarló ember. Először sejtette, aztán meg is tapasztalta, hogy egyesek a hirtelen támadt szabadságot a szenzációhajhászás szolgálatába állítják, s mindennél fontosabbnak tartják az olvasótábor növelését. Nem kevésbé félt a haza bölcse attól, hogy a hazugság zamatát, a nyilvánosság hatalmát megízlelő sajtó alantas politikai csatározások eszközévé fajulhat. Deák Ferenc megérezhette, mi következik abban az évszázadban, a huszadikban (netántán a huszonegyedikben), hiszen a tizenkilencedik század legszemérmetlenebb sajtóbetyárjai is ártatlan, gimnazista leánykák egy mai bulvárújságíróhoz, vagy kereskedelmi televíziós médiasztárhoz képest.

Mindeme gondolatokat szellemesen tárja elénk a könyv írója, Liska Dénes, aki könyve legfőbb forrásaként a legendás Tóth Béla, az 1907-től 1957-ig élt jeles művelődéstörténész öt kötetes Magyar Anekdotakincs című könyvét jelölte meg, amelynek ritka, ötödik könyvét Szuhay Balázstól, a 2001-ben elhunyt jeles színművész-írótól kapta ajándékul. Az író kommentárjaiban jelzi, hogy az anekdoták segítenek megrajzolni egy rokonszenves történelmi személyiség különös arculatát, elmondják mindazt, ami a históriás könyvekből, a parlamenti jegyzőkönyvekből, a kiemelkedő személyiség emlékirataiból is hiányzik. Ugyanakkor arra is utal, hogy a jóízű történeteket nem szabad száz százalékig készpénznek venni. Deák Ferenc szavaival inti olvasóit szkepiticizmusra: „Sok anekdotát tulajdonítanak nekem – mondta egyszer Deák Ferencz –, csakhogy úgy vagyok velök, mint a budai keserűvízzel, amelyet Deák Ferencz víznek hívnak: se nem enyim, se nem élek vele.”

Az ízes és szellemes történetektől szinte hemzseg a kötet, s jellemző pillanatokban örökíti meg Deák Ferenc életének főszereplőit. Liska Dénes munkáját a könnyű szórakozásra vágyók is élvezettel forgathatják. Észre sem veszik közben, hogy sokkal inkább megragadnak bennünk még az adatok is egy anekdotáskötet olvasása közben, mint sok-sok „túdós” történelemkönyv biflázásakor. Ha végigolvassuk a művet, emberközelbe kerül mindőnkhöz Deák Ferenc, a haza bölcse, kinek idén ünnepeljük centenáriumát. És elénk tárul egy olyan korszak hangulata is, amelynek legtragikusabb pillanatai is biztatóbb kisugárzásúak, mint a huszadik század második felének palaszürke és vérvörös órái. (Medicina Könyvkiadó, Panoráma, Budapest 2003.)

A Magyar Állandó Értekezlet ma kezdődő ülésének egyik sarkalatos kérdése a trianoni határköltöztetés óta saját hazájukban haza nélkül élni kényszerülő magyar családok támogatása.
A jelekből ítélve oly módon változhat a határon túli magyarságról szóló kedvezménytörvény, hogy személytelenné válna a Kárpát-medencében a határokon kívül élő magyarságnak nyújtott támogatás.
Az elképzelés, miszerint ne a gyermeküket magyar iskolákban taníttató magyar családok, hanem azok az intézmények kapják az évi 20 ezer forintot kitevő támogatást, amelyben magyar gyermekek tanulnak, olyan intézményrendszerbe mosná bele a státustörvény eredeti szándékát, amelyben a magyar ember mint egyén a háttérbe szorul. Amennyiben a támogatást személyek helyett intézmények kapnák, igaz, hogy azok is részesülnének a segítségben, akik ugyan nem magyarok, de magyar iskolában tanulnak, de tompulna magának a kedvezménytörvénynek a lényege. Márpedig a bizonytalan magyar szülőket nem arról kell meggyőzni: azért vigyék magyar suliba gyermeküket, mert ott új padok vannak. Hanem abban kell segíteni nekik egyénileg, hogy legyen pénzük a távolabbi magyar iskolákba ingáztatni, vagy bentlakásba adni gyermeküket. Ezt érzi és érti például a dél-erdélyi szórványmagyarság nemzeti sanyarúságán sziszifuszi módon enyhíteni próbálkozó dévai Csaba atya.
Ha pedig a jelzések szerint változna a kedvezménytörvény, éppen az a szelleme szenvedne kárt, miszerint a támogatásunkra született jogszabály éppen a magyar nemzet együvé tartozásának erősítésére hivatott. Arra hogy személy szerint is érezzük: mi is a magyar nemzethez tartozunk, figyelnek ránk, és trianoni keresztünk cipelésén egyénileg, emberhez szólóan is segítenek. A jobboldali radikalizmussal éppenséggel nem vádolható szövetségi elnök, Markó Béla is ezt a személyre szóló támogatást szorgalmazta eleddig, és minden bizonnyal éppen abból a meggyőződésből helyezkedett a pártérdekek fölé, mert tudja és érzi, hogy a romániai magyarság körében mire van igény: arra, hogy a segedelem azokhoz a magyar családokhoz jusson el, akik vállalják ezt a keresztet.
Csaba atya és Markó is minden bizonnyal tudja, mert megéli, hogy a lemorzsolódás egyéni nyomorból válik közösségivé. Tehát olyan „apróságokra” is jó lenne odafigyelni, mint amelyekről Csaba atya beszél: a támogatás senkit nem ment meg a nyomortól, de legalább a keresztet cipelők érzik, hogy ők is fontosak. Most és mindörökké.

Benkő Levente

Hét végén jelet helyeztek el a Tordatúr községben 1944 szeptemberében elesett német katonák sírhelyénél — tájékoztatta lapunkat Wellmann Mária Magdolna. A nyugdíjas hölgy különbözô értesülések alapján kutatott a település határában elesett katonák sírhelye után. — Nem tudtuk pontosan, hol temették el ôket. Végül 2002 tavaszán sikerült ráakadnom a helyre. Azonnal értesítettem a Német Demokrata Fórumot, a kolozsvári Német Kulturális Központot, a bukaresti német nagykövetséget és a nagyszebeni fôkonzulátust. A német hatóságok a brassói Hellmann urat bízták meg azzal, hogy a helyszínen tájékozódjon, és intézkedjen ez ügyben — tette hozzá Wellmann Mária Magdolna.

Arról is beszámolt, hogy a hétvégi eseményen jelen volt Todea Vasile polgármester. Wellmann Mária sajnálatát fejezte ki, hogy Pataki Lôrinc, a település magyar alpolgármestere nem jött el a sír megjelölése alkalmából tartott rendezvényre. Megtudtuk: az 1944 ôszén Tordatúrban elesett német katonák emlékére Kádár István római katolikus plébános tartott gyászszertartást.

Wellmann Mária Magdolna nem zárta ki, hogy ezen a helyen temették el Fritz Schrödert, a jelenlegi német kancellár édesapját. — Nem kizárt, hogy a kancellár édesapja itt nyugszik. Az elkövetkezô idôszakban szakértôk vizsgálják majd a földi maradványokat annak érdekében, hogy megállapítsák ezek személyazonosságát, és értesítsék a németországi hozzátartozókat. Örvendek, hogy végre jel van azon a helyen, ahol a német katonák elestek — nyilatkozta Wellmann Mária Magdolna.

Az amerikai Gus Van Sant "Elephant" című filmje nyerte az 56. Cannes-i Filmfesztivál Aranypálma-díját a nagyfilmek kategóriájában. Az 50 éves alkotóművész kettős sikert aratott, neki ítélték a legjobb rendezőnek járó díjat is.
    A cannes-i Filmpalotában vasárnap este hirdették ki a világ egyik legrangosabb mozis versenyének végeredményét. A 12 napos rendezvénysorozaton 13 ország húsz nagyjátékfilmje vetélkedett az elismerésért.
    A díszünnepségen Monica Bellucci olasz színésznő, a fesztivál háziasszonya szólította a színpadra a díjakat átadó filmsztárokat.
    A győztes film alkotójának Isabelle Huppert francia színésznő nyújtotta át az Aranypálmát. Az Elephant egy átlagos amerikai középiskolában játszódik, ahol mindaddig semmi említésre méltó nem történik, amíg egy napon két diák, minden látható ok nélkül le nem mészárolja iskolatársait. A megrendítő történet szereplőinek többségét amatőrök alakítják.
    A legjobb rendezőnek járó kitüntetést Geraldine Chaplin kezéből vette át az amerikai rendező. Gus Van Sant látható megindultsággal fogadta a kivételes elismerést, s bár köszönőszavait saját nyelvén mondta el, a végén Vive La France! (Éljen Franciaország!) szavakkal fejezte ki háláját.
    A cannes-i Nagydíjat a török Nuri Bilge Ceylan Uzak című alkotásának ítélték, s e film két szereplője, Muzaffer Ozdemir és Mehmet Emin Toprak, megosztva kapták meg a legjobb férfi szereplő kitüntető címet. Toprak nem sokkal ezelőtt, autóbalesetben életét vesztette.
    A fesztivál benjáminja, a 23 éves Samira Makhmalbaf iráni rendezőnő a Zsűri díját kapta a tálibok utáni Afganisztánban játszódó "At Five in the Afternoon" (Délután ötkor) című filmjéért.
    A legjobb női alakítást a zsűri megítélése szerint a kanadai Marie-Josée Croze nyújtotta honfitársa, Denys Arcand rendező The Barbarian Invasion (Barbár invázió) című művében. Arcand ezért a moziért a legjobb forgatókönyv díját vitte el.
    A rövidfilmek kategóriájában az ausztráliai Glendyn Ivin "Cracker bag" című rendezése aratta le a pálmát. A zsűri különdíját a francia Juan Solanas "L'homme sans tete" (Fej nélküli ember) című filmjének ítélték.
    Az idei cannes-i verseny nagy meglepetése volt, hogy a legesélyesebbnek számító dán Lars von Trier (a 2000-es fesztivál győztese) "Dogville" című, minden szempontból formabontó filmje semmilyen kategóriában nem nyert. Általános vélemény szerint a film főhősnője, Nicole Kidman Oscar-díjas ausztrál filmcsillag egészen kivételes teljesítményt nyújtott az Amerikában játszódó, közel 3 órás játékfilmben.
    Az 56. Cannes-i Filmfesztivál hivatalos versenyprogramjában magyar film nem indult. A Kritikusok Hetében Politzer Péter Gránátok című kisfilmjét, a Rendezők Kéthete szekcióban Mundruczó Kornél A 78-as Szent Johannáját mutatták be.

Török győzelem született Rigában a 48. euróvíziós dalfesztiválon. A szoros versenyben a 39 éves Sertab Erener énelkesnő lett az első, aki rendkívül népszerű hazájában, és olyan kiemelkedő sztárokkal is énekelt már együtt, mint José Carreras vagy Ricky Martin. Eddig 4 millió példányban fogytak el albumai szerte a világon. A fesztiválon 26 ország vett részt. A második helyen egy belga, míg a harmadikon egy orosz együttes végzett.

Mint maga a rockzene, az első rockmúzeum ötlete is Angliában született meg, mégpedig Danny Friedmannak, a Hollies együttes technikusának agyában, a hatvanas évek végén. A lelkes technikus kezdetben csak mikrofonokat gyűjtött, aztán gondolt egyet és kiterjesztette tevékenységét a brit popzene nagyjaihoz kapcsolódó relikviákra is. A kitartó és szorgalmas munka hamarosan meghozta gyümölcsét, rövid időn belül magáénak mondhatta Buddy Holly gitárját, Jimi Hendrix első wah pedálját, a "lassú kezű" gitáros, Eric Clapton pengetőjét, Bob Dylan szájharmónikáját, Alice Cooper bőrdzsekijét, a Rolling Stones tagjainak fellépőruháit, valamint a Kinks együttes teljes színpadi technikáját.

A gyűjteményt Pop-rock kellékek címmel elsőként 1982-ben a liverpooli Cavern klubban mutatták be. Az érdeklődés akkora volt, hogy az eredetileg egy hetesre tervezett tárlat nyitvatartási idejét három hónapra hosszabbították meg. Friedman később vándorkiállítást szervezett hazájában, majd 1984-től 87-ig a londoni Royal Albert Hallban láthatta a közönség a kollekciót. A gyűjtő halála után a kiállítás anyagát széthordták, ám számos másik hasonló kezdeményezés született, például a clevelandi Rock Pantheon, a londoni Rock Cirkusz vagy a memphisi Elvis Presley Múzeum.

Bár hazánkban is lenne érdeklődés, és sokan gyűjtenek rock relikviákat, keveseknek jutott eszükbe, hogy szélesebb közönségnek is megmutassák féltve őrzött, pótolhatatlan kincseiket. Ennek köszönhetően mindeddig csupán néhány időszaki kiállítást sikerült tető alá hozni a honi könnyűzene legendás alakjairól. Ilyen volt néhány évvel ezelőtt az Illés-kiállítás vagy a kőbányai Pataki Művelődési Házban rendezett könnyűzenei tárlat. Bár inkább klubként, mint múzeumként üzemel, mindenképpen idesorolható a Zámbó testvérek alapította Jimmy-emlékhely is a Köztársaság téren.

Az első állandó magyar rockzenei kiállítás, a magyar Zenész Múzeum létrehozása az Old Man’s Pub vezetőjének, Jurca Ivánnak, valamint a kiállítás rendezőjének, Zoltán Jánosnak köszönhető. Az ötletgazda és a szervező az élő zene tisztelete jegyében kívánták összeállítani a tárlatot, így ide lényegében bárki bejuthatott korra, nemre és stílusirányzatra való tekintet nélkül, amennyiben playbacket nem használ, kizárólag élőben koncertezik.

Zoltán az Old Man'sben rendszeresen fellépő zenészek - például Török Ádám, Tátrai Tibor és Takáts Tamás - rekvizitumainak begyűjtésével kezdte, ezután következtek a többiek, akik mindannyian örömmel tettek eleget a felkérésnek. Legtöbben koncert- és sztárfotókkal, valamint olyasmivel járultak hozzá a kollekcióhoz, ami valamiképpen előadói tevékenységükhöz kötődik (Dolly közismert napszemüvegét, Horváth Attila néhány dalszövegének kéziratát, Laux József gravírozott dobverőjét, Fekete Jenő egyik gitárját, Vörös István és Zoltán Erika fellépő ruháját ajánlotta fel), de akadnak olyan holmik is (például Németh Lehel mobiltelefonja, Radics Béla öngyújtója, Tátrai Tibor halászhálója, Solti János billiárddákója vagy Zeffer András reggeliző bögréje), melyeket gazdájuk a magánéletben használt előszeretettel.
Sajnos a dicséretes, hiánypótló tárlatnak vannak gyermekbetegségei is: a kiállított tárgyak elrendezése teljesen esetleges, a látottak alapján igen keveset tudunk meg egy-egy előadóról, s a kollekció távolról sem ad teljes képet a magyar rock történetéről. A tárlatból kimaradt, könnyűzenei életünket meghatározó művészek, együttesek neveinek felsorolásához kevés lenne e hely, annyi viszont még idefér, hogy például a hazai újhullámot, az underground vonulatot vagy a punkot senkinek semmije nem képviseli.

Mint a szervezők elmondták, a kiállítás anyaga nem teljes, a gyűjteményt a jövőben folyamatosan bővíteni fogják, reméljük, az ilyen "apróbb hiányosságokat" is figyelembe véve. A későbbiekben pedig szükség lenne egy jóval nagyobb, teljesebb, súlyozottabb, tudományosabban összeállított magyar könnyűzenei múzeum berendezésére is.

- 30 -