A magyarban nem használatos ( a szövegszerkesztőben létező, bár általam ezidáig fel nem lelt) írásjellel kezdődő, úgymond, nehezen kimondható és leírható című könyv, a parttalan kószálásnak, néhol a fülledt melegben lusta nézelődésnek és ücsörgésnek tűnő, el-eltévelyedő gondolatsorok és -társítások, időnként "felrémlő" legendák, népek, nyelvek történetek sora, amelyeknek alig lehetne közük egymáshoz.
    Pedig van.

Száraz Miklós György beszélgetőtársával Bircher Erzsébettel

    A Cédrus Art Klub vendégeként Száraz Miklós György, az ünnepi könyvhétre megjelent legújabb kötete elkészültének több részletéről és kulisszatitkairól mesélt Sopronban.
    Mindazzal együtt, amit a bemutatón elmondott (köztük a beszélgetést vezető Bircher Erzsébettel közös főiskolai emlékeit) a könyv továbbra is az érdeklődés középpontjában maradt, sőt a rendezvénnyel éppen egy időben (a bejárat előtt teljes fúvószenekari létszámmal) zajló ünnepi heti nyitórendezvény koncertjét is sikerült hangerővel győznie, mi több, a sors (?) az éppen koncertező együttes előadásában, mintegy megfelelő időpontban érkező végszóra egyszer csak Granadát idéző muzsikával szolgálta meg az író és közönsége kitartó türelmét (avagy irodalom-, esetleg fúvószene-szeretetét).

    Az úti jegyzetet a történeti esszé műfajával elegyítő mű – írója szerint - szerelmi vallomás Granadának. Ez líraian hangzik, és kissé fennkölten is ahhoz képest, hogy az olvasmányos mű mennyire szerteágazó  ismeretanyagra, továbbá alapos tárgyi tudásra épül.
    A szemlélődéses, semmittevésesnek tűnő granadai fülledt napokon az 1898-as Vasárnapi Újság andalúziai tudósításainak ízelgetése közben megelevenedő legendák, és a történelemmé nemesülő valóság egy kifinomult nyelvezetű írásmű születését eredményezték.
    A József Attila-díjas szerző szépírói kalandozása időben az ókortól napjainkig, térben Granadától a Kaszpi-tengerig tart. A korszak granadai és magyarországi történéseinek, történelmi személyekhez (is) kötött kapcsolatrendszerének szokatlan és egyben hiteles együttlátása. Mi célból? - kérdezhetné a könyvheti (csúnya szóval: "kavalkádban") elfáradt olvasó.

    Száraz Miklós György előző könyvei – az Emléklapok a régi Magyarországról, Az Ezüst Macska, a Lovak ködben, a Menyasszonyfátyol, és a Magyarország csodái – után hatodik kötetében az egymásra épülő, vagy éppen az egymással szembenálló részletekből, a sorskérdésekből és az azokra adott, elfogadható, vagy elutasítható, – de a szerző gondolatait (ki)ismerőknek mindenképpen felajánlott – válaszokból áll össze a válasz. Mindaz, amit észre kell venni, fel kell fedezni, át kell gondolni, amire illene figyelni, amiért az olvasónak is – bizonyos értelemben – meg kell dolgozni.

    1490-ben hal meg Mátyás király, azidőtájt, amikor a Katolikus Királyok visszahódítják Granadát, és amikor "Mehetnek a hajók. Induljon Don Cristobal! - hangzik el az India kincseiért áhítozó királynő szájából, aki az Alhambra vörös bástyáin még az iszlám zöld lobogóit láthatta.
    A gránátalma városáról  (egyébként gránátalmát nem látott ott az író), a római, zsidó, arab, cigány, vagy spanyol Granadáról – a kertek, vizek, szökőkutak, virágok városáról – a déli Andalúziában nem sokaknak jut eszébe időnként az Alföld, mint ahogyan az, hogy Berthold Altaner hogyan zúzta össze – képletesen szólva – a jóságos Domonkos képét szintén az Iglesia de Santo Domingo közelségében jut eszébe, annak, aki ezzel valaha is szembesül(t).
    A Plaza de San Domingon ücsörögve szeretné megfejteni az író, hogy mi köze van Santo Domingonak a lepantói csatához; ez valamivel később sikerül is Száraz György Miklósnak, akit Vácott, a Domonkosok templomának kriptájába 1766 február 13-án eltemetett Dona Ana Teresa Martínez de Texadillos ihlet az !Ó, Santo Domingo! című könyv megírásához, de az elkészült mű végül is – "természetesen" –  nem a "dońa"-ról szól, és annak elkészültében pedig több tényező (amelyek között a kötbérfizetés fennálló veszélye; lásd támogatók) is közrejátszott.

    "Kerek Európának három igazgyöngye van: Velence a vízen, Buda a hegyen, Firenze a síkon" - tartja a Száraz által is idézett XV. századi mondás", az ˇ !O, Santo Domingo! pedig sokkal kevésbé parttalan, mint amilyennek maga a szerző is tartja, bár ez utóbbit, hogy miért teszi: ő maga tudja...
T.É.