Forman rendezi a Márai-mű filmes adaptációját

MNO
Milos Forman rendezésében októberben kezdik forgatni Márai Sándor A gyertyák csonkig égnek című regényének filmes adaptációját - írja az origo.hu. Az alkotás főszerepeit - két egykori barátot, akik 41 év után találkoznak újra - Sean Connery és Klaus Maria Brandauer alakítja majd, közös szerelmüket, Krisztinát pedig Winona Ryder kelti életre. (FigyelőNet, origo.hu)

Itthon az Audi-tulajdonosok félthetik legjobban az autójukat - ismertette az ORFK legfrissebb statisztikáját a Napi Online.

Magyarországon a forgalomban lévő mennyiséghez képest arányaiban az Audikból lopják el a legtöbbet, minden 59-iket, a 43 ezer autóból. Második a Mercedes lett, a harmadik hely a Volkswageneké, közülük minden 108-adikat vitték el illetéktelenek. Lopják a volt szocialista ipar büszkeségeit is, a listán a nyolcadik helyen a Trabantok, a kilencediken pedig a Ladák állnak - derül ki az ORFK közleményéből.

Csak a lopások számát tekintve ugyanakkor továbbra is a Volkswagen a listavezető, majd az Opel és a Suzuki következik. A negyedik helyen a Renault-k állnak, az ötödiken pedig az Audik.

Idén július 8-ig az országban 4109 feljelentést tettek gépjármű-eltulajdonítással kapcsolatban, ebből 3370 eset a fővárosban történt.
Forrás: Napi Online

Szervátiusz Jenő születésének 100. évfordulóján az alkotóhoz méltó megemlékezést rendezett Kolozsvár Római Katolikus Szent Mihály Egyháza. Dr. Czirják Árpád érseki helynöknek, prelátusnak köszönhetően évekkel ezelőtt létrejött a Szervátiusz Múzeum, melyben Szervátiusz Jenőnek és Tibornak – apának és fiúnak – a szobrai méltó keretben állandó kiállításon megtekinthetők. Megépült a Római Katolikus Nőszövetség székháza is, amely a XXI. századi legkényesebb igényeknek is messzemenően megfelel. A csodálatos terem, a tökéletes hangosítás, a légkondicionáló biztosította kellemes hőmérséklet hozzájárult ahhoz, hogy a megemlékezésen jelenlevő nagyszámú közönség a legjobb feltételek között emlékezzen a város nagy szülöttjére, Szervátiusz Jenőre, aki kitörülhetetlenül beírta nevét nemcsak a magyar képzőművészetbe, de a világ jelentős képzőművészeinek aranykönyvébe is.

Czirják Árpád ünnepi beszédében elmondta, hogy a szobrász ereklyekészítő. Csak a legnagyobb mesterek tudták megoldani a szobrászat dilemmáját, művészet és mesterség magas szintű találkozását. Az együttélés elemi szabálya egymás értékeinek megbecsülése, s kegyelettel adózni a múlt nagyjainak. Az Isten csodálatosan szép világot alkotott, s az embertől függ, hogy lerombolja avagy megdicsőíti. A művészek azok, akik megdicsőítik Isten teremtett világát, s az erdélyiek büszkék lehetnek arra, hogy ez a két Szervátiusz életművére is érvényes.

Az ünnepi beszéd után Barabás Kásler Magda egy ősi egyházi éneket adott elő, majd Csoóri Sándor Kossuth-díjas költő elmondta: el kell ismernünk, hogy volt olyan két évtizednyi időszak, amikor megnyomorító évtizedek után Szervátiusz Jenő is kitörhetett a rákényszeríttet politikai, kisebbségi és művészeti illegalitásból, megmutatta magát, szobrait, a fia, Szervátiusz Tibor világával együtt. Erdélyben, természetesen, addig is ismerték őket, de művészetük ott csak véka alá rejtett gyertyaként világíthatott. Az anyaország ocsúdása, döbbenete, rácsodálkozása, sőt akarata kellett hozzá, hogy a lefojtottság csöndjében épülő két életmű megelevenedjen, és rangjához méltó helyet kaphasson a magyar művészet világában. Kezdetben sok hazai képzőművész ferde szemmel figyelte mindkét Szervátiusz sikerét, térhódítását. Népszerűségüket mindenféle nemzeti mítosszal s az Erdélyben föltámadó történelmi romantikával magyarázták.

Mítosz és romantika? Bárcsak ezek emelték volna őket! A romantikusnak és magyarkodásnak gondolt képzetek mögött nem bearanyozott történetek izzottak, hanem a trianoni és a párizsi béke utáni Erdély valóságosnál is valóságosabb tragédiája. A magyartalanítás magabiztos eszméje.

Az Apa és Fiú testükben hordozták ezt a tragédiát. A tartásukban, a mozgásban, az öltözetükben. És abban is, ahogyan fölnéztek a Hargitára, a Kelemen-havasokra, a Nagyhagymásra, ahogyan megnéztek egy szekéren ülő csíki embert, egy temetőt, egy földre döntött daliás fát. Műtermük volt Erdély, a helyszíneivel és a sorsával együtt.

Többen mondtak méltató beszédet: dr. Demeter Ervin országgyűlési képviselő a hajdani költő barátot, a marosvásárhelyi Székely Jánost idézte, aki az egykori fogolytársnak, Szervátiusz Jenőnek írt versében mondja: “Teszi a dolgát / Alkotó ember". Megemlékezett róla Hunyadi Sándor, Kós Károly, László Gyula, Lyka Károly, Entz Géza. Szóba került a Püski Sándor által kiadott emlékalbum is, mely Szervátiusz Jenő csodálatos munkásságát mutatja be. Alkotásai az erdélyi szellemiséget hordozzák magukban; szellemi erejüket mindnyájan érezhetjük, ha megtekintjük a Szervátiusz Múzeumot. Az erdélyi magyar sors tudatos vállalását, az erdélyi népi életet fejezik ki. A művész felhasználta a magyar népi díszítő és ábrázoló hagyományra épülő formákat a modern művészi formanyelv kialakításához. Új hang volt ez a magyar szobrászatban, ami népi, történelmi tudatunk mélyrétegeit jutatta kifejezésre. Visszanyúlt a tiszta forráshoz, és ennek a csillapító erejével kívánt hatni a kultúrától elzárt népi tömegekre, az egyszerű székely vagy kalotaszegi parasztokra és a proletár sorsba taszított városi emberekre. Olyan kifejezési formára törekedett, amely közérthető művészi megnyilatkozás, ugyanakkor sajátosan magyar is. Megteremtette a XX. századi erdélyi magyar szobrászat legrangosabb alkotásait. Alakjai erőteljes karakterűek, s a műveiből kisugárzó erő, mely közérthetővé teszi jelképrendszerét, egyaránt fogva tartja az egyszerű erdélyi székelyt, és a városi értelmiségit is. Témája az örök emberi sors: születés, munka, halál, ez valamennyi alkotásában sajátosan, összetéveszthetetlenül jelen van.

Ezután a Flauto Dolce együttes régizenei előadása következett, majd Szervátiusz Klára felolvasta a Magyar Örökség-díjas dr. Feledy Balázs életrajzi adatokkal megtűzdelt kisesszéjét, miután néhány keresetlen szóban megosztotta gondolatait a jelenlevőkkel: az anyaország szeretetét hozta el hozzánk és azt a figyelmeztetést, hogy július van, és az idő, ha lassan is, de nekünk dolgozik. A megmaradásra biztató szavait a tömeg hálás tapssal köszönte meg. Kulcsár Edit a Budapesti Vármegye Galéria igazgatója átadta Czirják Árpád érseki helynöknek, prelátusnak a Magyar Örökség-díj oklevelének másolatát.

Ezután a Római Katolikus Nőszövetség kórusa következett – Magyary Zita vezénylésével, Szervátiusz Klára szavalata pedig lenyűgözte a hallgatóságot.

Az ünnepség a Szervátiusz Múzeumban folytatódott, ahol Kallós Zoltán Kossuth-díjas néprajzkutató és Kusztos Endre képzőművész elevenítették fel a Jenő bácsival kapcsolatos emlékeiket. A Concordia Vonósnégyes színvonalas előadása, valamint Magyary Zita kíséretében Borsos Edit népdalai zárták az ünnepséget.

CSOMAFÁY FERENC

A Nívódíjhoz méltóan – mondja a hirdetésben a vastag betűs sor, és tulajdonképpen miért is ne vehetnénk komolyan. A Nap-kelte komoly műsor, miniszterek és színésznők, futballbírák és képviselők adják egymás kezébe a kilincset, hogy a reggeli órákban kiöltözve, de táskás szemmel ott lehessenek.
Nyilván, a nézettség az egyik vonzerő, az ötven százalék körüli érdeklődés a lakosság részéről, bár a reklám megint ravasz, azt nem mondja meg, hogy minek az ötven százalékáról van szó, vagyis ez a szép arány összesen mégis hány tévénézőt jelent. Vélhetőleg kiábrándító lenne a végösszeg.
Ennek ellenére valahányan mégis nézik a Nap-keltét, pedig a reggeli műsorok lendülete helyett itt középkorú, izzadt arcok társalognak a politikáról, minden adás nyilvánvalóan televízióellenes, “semmit a szemnek" alapon készül. A magyarázat valószínűleg a profizmus. Csakhogy ma már azt is illik megmondani, hogy a profi miben profi. Egy hetet, gyönyörű reggeleinket áldoztuk arra, hogy kiderítsük: ha nem a televíziózásban, akkor vajon miben profi a Nap-kelte nívódíjas stábja.

Hétfő
Bánó András igazi képernyős hivatalnok. Lelkiismeretes és precíz aktatologató, akit balszerencséjére viszonylag sokan figyelhetnek meg munkavégzés közben.
Kedélyes és szorgalmas. A szerkesztők által rámért végtelenített interjúkat meggyőző felkészültséggel bonyolítja le, de sajnos, ez még nem garancia arra, hogy ébren is tudja tartani nézői figyelmét. Bánó András hamisítatlan civil. Tud kérdezni, figyelni is képes interjúalanyára, csak ahhoz nem ért, hogy miképpen váljon sokrétű, erőteljes képernyőssé. Összességében óvatos ember benyomását kelti, aki szerénységből vagy egyéb megfontolásból jobbnak látja szürkének maradni. Hétről hétre leül a kamerák elé, de mintha ebből a tényből ő semmit sem érzékelne. Egyszerűen nem jött rá arra, hogy milyen módon kell átfordítani a személyes érdeklődést, a magánemberi jelenlétet televízióra. Így aztán nincsenek hangsúlyai, nem tudja irányítani nézői figyelmét, amitől minden mindennel összeolvad. Bánó András persze ettől még jól érezheti magát. Ez legalább látható. Bele-belekérdez egy-egy őt érdeklő részletbe, mórikál, mosolyog, mélázik. Olyan, mintha magában beszélne. Mintha anyagot gyűjtene saját használatra. Bármilyen ártatlan képet is sugalmaz magáról Bánó András, ez azért nem elegáns dolog. Kihagyni a nézőket a műsorból súlyos szerződésszegés. A néző azonban visszafizet: gyorsan és nyom nélkül elfelejti Bánó műsorait. Harag nélkül, különösebb indulatok nélkül, kissé lelassulva és elszürkülve kezdjük meg napunkat.

Kedd
Betlen János a civil elemet játssza, hamiskásan mosolyogva érdeklődik, hogy akkor most hogyan is van ez? Azt olvastam az újságban, hogy rossz a turisztikai mérleg. Igazán? Az ember azt várja, hogy készülnek a csapdák, mert van az egész jelenségben valami hamiskás, mást mond a száj, és mást mosolyog, de lehet, hogy Betlen tanult a múltból. Végül is neki volt egy káprázatos éjszakája a választások napján, amikor két óra alatt a biztos Fidesz-győzelem bejelentéséből kellett úgy átigazítania az arcát, hogy szinte tapsikolt, amikor kiderült, hogy az SZDSZ is bent lesz a parlamentben. Hatalmas munka volt, de nem lehet az ilyesmit gyakran megismételni. Marad tehát a naivitás és a mindenkinek tetszeni vágyás. Az egész időnként túlzottnak tűnik, amikor Betlen Répássy Róberttel beszélgetve képtelen fölfogni, hogy miért baj, ha egy miniszter a minisztériummal szerződő cég pénzén utazik Amerikába, hiszen ez lehet egyszerű takarékosság is, és anyagi hátrány senkit nem ért, akkor alighanem a sulyok kissé el van vetve. Cserébe – de ez sem nagy ajándék – Deutsch Tamást meglehetősen szabadjára engedi, hosszú, monoton és fojtott hangú monológot kell végighallgatni a metrótervekről, és a végén a volt miniszter kap egy barátságos hátbeveregetést, mert tetszik a műsorvezetőnek, hogy Deutsch elismeri a korábbi kormányzat hibáját metróügyben. Nem rossz a szerep, amit Betlen János játszik, ha nem viszi túlzásba. De Csapody Miklóssal az urambátyám beszélgetés odáig fajul, hogy egyszerűen képtelenség megérteni, hogy ezek ketten miről társalognak egyáltalán. Valami táskavivőket emlegetnek, meg a hozzávaló táskákat, meg egy tévés kollégát, aki már nem kolléga, így Betlent semmiféle etikai meggondolás nem köti... Kiről beszélnek? És kinek? Mindegy, legalább ők jól érzik magukat.

Szerda
Aczél Endre klasszikus antiriporter. Vagy ha úgy tetszik, klasszikus publicistaalkat. Egyszerűen túlságosan határozott véleménye van a dolgokról ahhoz, hogy kíváncsi legyen a másokéra is. Tudja, milyen végkövetkeztetésig akar eljutni, leplezetlenül elfogult, a kérdései többnyire költőiek, és csak azért teszi föl őket, hogy az előre sejtett válasz is elhangozhasson. Ami egyébként a pozitív oldalon azt jelenti, hogy általában fölkészült, már jó előre beszerezte az információkat, de ilyen körülmények között Aczél Endre számára a riport készítése fárasztó formaság, nem vár tőle semmit. Többnyire nem is kap. Míg a másik beszél, ő nem nagyon figyel oda, emelgeti a lábfejét, mintha közben zenét hallgatna, időnként belenéz a papírokba, hogy azért a kérdés-felelet folyamatossága megmaradjon. A kész véleménnyel járó biztonságban azonban benne maradnak a hibalehetőségek, Magyar Bálint olyan könnyedséggel húzza ki a fejét a hurokból, olyan kényelmesen tud saját hibái és felelőssége helyett a Fidesz aljasságáról és a tárgyalt esettel semmilyen összefüggésben nem álló, bár sokkal súlyosabb vétkeiről beszélni, hogy az szinte már gyanús. Pedig az is lehet, hogy Magyar Bálint egyszerűen csak megtalálta a közös nevezőt abban az egyébként nem menthető gondolatban, hogy ők még rosszabbak voltak. De az interjú így sem interjú.

Csütörtök
A rossz tanuló felel – ezt játssza Forró Tamás. Idegesen viselkedik, rángatja a fejét, fölnéz beszéd közben az égre, az egész riporteri jelenléte időnként megdöbbentő ellentétben van a riportalanyok nyugalmával, holott általában éppen fordítva szokott lenni. Hosszú-hosszú kérdéseket tesz föl, mint aki állandóan attól retteg, hogy baj lesz, nem pereg le a riportalanyra szánt negyedóra, és ő ott marad kukán, kérdések nélkül. Beszélni kell, mert különben jön az egyes. Álljon itt egy derék példa a Polt Péterrel való beszélgetésből. Forró Tamás kérdése, szó szerint: “Az elmúlt egy évben jó néhány alkalommal beszélgettünk itt a Nap-kelte műsorában, és különösen a kezdeti időkben többször szóba került ez közöttünk, hogy mivel vádolja önt a, vagy mit sugall a jelenlegi kormányzati politika, mennyire megalapozottak ezek az állítások, majd egy idő után már én magam mondtam, hogy ígérem, most már ez többé nem kerül szóba. Most meg nem tehetek mást, mint újra és ismét erről kell hogy beszéljünk, merthogy túl a leszavazáson és az elmarasztaláson azért meglehetősen súlyos politikai kijelentések elhangzottak, koncepciós eljárás Polt Péter ellen, aztán az Országgyűlés szégyene, ami történt a parlamentben, a másik oldal, tehát a kormányoldal pedig azt mondja, hogy szó nincs politikai boszorkányüldözésről, tehát nyilvánvalóan oka kell hogy legyen annak, hogy célkeresztben van immár egy éve." Mire a megkérdezett így válaszol: “Valóban így van, de hát ezt nem tőlem kellene megkérdezni."
A nehezen követhető értelmen túl sehogy sem lehet meglelni az összefüggést a megkérdezett válasza és a riporter kérdése között. Mondhatnak akármit, Forró csak tétován fecseg. Még arról sincs szó, hogy a riporter egy előre lefuttatott forgatókönyv szerint tenné föl a kérdéseit. Egyszerűen csak nem gondol semmit, a hosszú körmondatokat azért futtatja végig, mert reméli, hogy mire a végükre ér, neki is eszébe jut valami érdemi. Többnyire nem ez történik. Gyakorlatilag nézhetetlen a műsor, azok is unják, akik vendégségbe jöttek. Viszont Forró Tamás javára kell írni, hogy nem tesz különbséget ellenzéki és kormánypárti vendégek között. Mindenkivel szemben egyformán készületlen.

Péntek
Pallagi Ferenc többszörös hátránnyal indul, de ezek közül a legfontosabb, hogy nem önálló médiaszemélyiség, az arca nem máshonnét ismerős, csak a Nap-keltéből. Neki tehát itt kell megcsinálnia magát, ami azzal jár, hogy a többieknél fölkészültebbnek tűnik, csak a műsor végén, a speciális olimpiáról szóló beszélgetésnél érződik, hogy itt már hadova folyik, muszáj-anyag, közügy, amely sajnos a riporter érdeklődését nem tudta lekötni. Egyébként Pallagi csípősen kérdez. Az persze nem mindegy, hogy kit, mert a miniszter kabinetfőnökét lemondásra szólítani föl mégsem egészen az, mint a minisztert vonni felelősségre, így a néző nem tudja pontosan, hogy vajon nem csupán a játszmát nézi, Magyar Bálint mosdatásának újabb szintjét, de hát az újságíró csak azt szoríthatja sarokba, aki ott van. A miniszter úr egyébként is már a szerdai műsorban megmondta, hogy ez egy műbalhé, csuda érti, hogy akkor miért mondnak le annyian körülötte. Furcsa, hogy a riportok mindig hirtelen érnek véget, mintha valaki odamutatná az órát, hogy “Ferikém, azonnal hagyd abba", szinte modortalanul kurtán vágja el a műsorvezető a szót, még akkor is, ha utána nincs mit mutatni, csak a szépséges Nap-kelte feliratot. A felkészültség viszont Pallagi Ferencnél azzal a hátránnyal jár, hogy nem tudja, a nézők nincsenek annyira otthon például a monetáris politikában, mint ő, így elég nehéz követni a forint sáveltolásáról folytatott eszmecserét. Persze untatásnak ez még mindig viszonylag nívós.

Szombat
Legnagyobb sajnálatunkra Verebes István, a megszokott szombati műsorvezető még hétfőn, egy szellemesnek gondolt, végtelenül önhitt öninterjúban bejelentette, hogy hetekre szabadságra vonul. Mondott még sok egyebet, de mindenből csak az derült ki, hogy Verebes úr elhasználta minden szellemi tartalékát. Üressége és felszínes okoskodása tarthatatlanná vált. Önmagát legalább ismeri – tudta, mikor kell szabadságra mennie. Így aztán Aczél Endrének jutott ez a bulvárosabb nap. Ő szombaton is éppen olyan lezser és bújtatottan agresszív, mint hétköznap. Súlyos prekoncepciókkal ül le beszélgetni egy-egy interjúalannyal. Hollós Jánossal, a Magyar Rádió alelnökével például olyan türelmetlen és figyelmetlen volt, hogy igazán könnyen történhetett meg, hogy az egyébként nem éppen bizalomkeltő Hollós jóval rokonszenvesebbnek tűnt a műsorvezetőnél. (...)

Vasárnap
Lakat T. Károly riportalanyai arcán az első percekben mindig döbbenet ül. Aztán ki-ki vérmérséklete szerint vált: elkerekedő tekintetek, megengedő mosolyok vagy éppen enyhe sértődöttség látszik beszélgetőtársain. Mi tagadás, Lakat T. Károly nem mindennapi teljesítményt nyújt a kamerák előtt. Ő elszerepli a tévériportert. Saját értelmezésében egy lendületes, harsány és izgatott figurát alakít. Csakhogy játéka annyira túlzó és annyira erőltetett, hogy már-már alig elviselhető. Lakat T. túlhajszoltsága erős kezű rendezőért kiált, aki megmondaná neki, hogy ezt így lehetetlen csinálni. Nemcsak azért, mert végtelenül komikus, és számára nagyon előnytelen, hanem azért is, mert lejátssza a beszélgetések témáit. Ha ő beszélget, akkor gyakorlatilag lehetetlenség másra figyelni, mint az ő elragadtatottságára. Ami viszont olyan tömény és olyan hiteltelen, hogy az ember inkább feladja, és nem néz televíziót. Lakat T. rajongó. Egyszerűen le van nyűgözve mindenkitől, akit elévezetnek. Csurkától, a Való világ Anikójától és a stúdióból dühkitörések közepette kirohanó Kornis Mihálytól. Lakat T. mindenkit keblére ölelne, nyomna egy puszit a buksijára, és elbabusgatná egy ideig. Talán még szeretni is lehetne egy ilyen gyanútlanul kedves embert, csakhogy ebben a szeretetáradatban nincs egyéb, mint éretlenség és megbocsáthatatlan infantilizmus. (...)

Gyárfás
A sport tematikájú interjúk erejéig be-beülő producer nem tudja a stúdió ajtaján kívül hagyni posztjához tartozó eszközrendszert. Gyárfás Tamás értelmezésében legalábbis a producer magas lóról beszél, türelmetlen, és előszeretettel használ fenyegető hangsúlyokat. Ezzel a súlyos félreértéssel foglalja el helyét időnként a riporteri székben, hogy felkorbácsolja mind riportalanyai, mind nézői indulatait. Gyárfás azt az idejétmúlt és meglehetősen egyszerű szellemiségű riporteri magatartást szereti, amikor a kérdező rövid és agresszív kérdéseivel, a válaszra nem is figyelve sarokba szorítja riportalanyát. Gyárfás egyszerre gőgös és pikírt, ami nemcsak azért baj, mert így nagyon könnyű elveszteni a nézők rokonszenvét, de azért is, mert szétforgácsolják az interjúkat. A raplis primadonnára figyelünk, ahelyett, hogy a történetet és az előadás egészét követnénk. Gyárfás interjúiban van valami sértő és sértődött. Mindenesetre elég mérgezett a levegő ahhoz, hogy az ember alig várja, legyen már vége a beszélgetésnek. És nem azért, mert a sportvilág igazságainak felderítése olyan drámai fájdalmakat okozna a nézőnek, hanem azért, mert Gyárfás toporzékolása és alig palástolt hisztérikussága megviseli az idegeket. Egy magába záródó, sok méreganyagot termelő ember látványa nemcsak nem vonzó, de a nézőben bizalmatlanságot is kelt. Nem tudni, hogy személyesen vesz-e revansot valami általunk ismeretlen ügyért, vagy valóban az igazságot akarja tudni. Amint az ember őt nézi, nyilvánvalóvá válik, hogy az első verziónak összehasonlíthatatlanul nagyobb az esélye.

*
Az ember hiába nézi órákon keresztül, álló héten át, fáradságot nem kímélve akár hónapokig a Nap-keltét, mégsem lehet megszeretni. Nem lehet, mert hemzseg a hibáktól, és ráadásul az egész műsorelképzelésen valami riasztó konvencionalitás és gyámoltalanság ül. A Nap-kelte a Magyar Televízió eminens tanulója, akit az osztályfőnöknő imád, mert kezes és kiszámítható, de az osztály halálosan utál, mert pipogya és törleszkedő. A Nap-kelte ráadásul a közszolgálati televízió egyik legrondább műsora. Maga az észvesztő időutazás. A bútorok, a grafikai megoldások, a rovatkezdő képsorok, a hátterek, a műsorvezetők ruhái, az időjárást előadó Pártai Lucia megbízhatóan divatjamúlt kompléi letaglózzák az embert. Egy kispolgári miliő kispolgári nyakbehúzással. Erre közszolgálati műsort alapozni csak egy ilyen öntudatlan országban lehet, mint a miénk az utóbbi időkben. A Nap-kelte olyan rovatokkal büszkélkedhet, mint a kulturális ajánló Rivalda, melynek narrátora magabiztosan ejti ki Diderot nevének minden betűjét, ezzel is bizonyítva, hogy semmi köze ahhoz, amiről megpróbál beszélni. Valamint itt látható reggelenként az a belföldi turisztikai magazin, amit egy nagyközségi önkormányzat falutévéje sértődötten visszadobna a műsorvezető leányka alkalmatlansága és az anyagok sutasága okán. A Nap-kelte éppen olyan, mintha bekameráznák egy virágzó kisvállalkozás irodáit. A titkárnő bepipiskedik az élő adásba egy kávéval, erre a drága elnök úrnak szólított Csurka István és Lakat T. házigazda uracsos göcögéssel hálálkodni kezd, mire a kisasszony zavartan kiszalad a képből. Jó emberek egy kis televízióban szépen elvannak. Nekik legyen mondva.

FÁY MIKLÓS, KRAUSZ BARNABÁS

Elvis Presley rajongói elkéstek azzal, hogy megérintsék a rock and roll királyát a maga testi valóságában, de az igazi híveknek még mindig juthat belőle egy-egy darabka: például egy fog, vagy egy hajtincs.

A csillogó fehér fogat, amely állítólag valóban Elvisé volt, a hajfürtöt, továbbá Elvis híres búgós- szerelmes dalának, a Love Me Tendernek aranyozott lemezpéldányát az eBay internetes aukciós cég bocsátotta árverésre, 100 ezer dolláros kikiáltási áron.

Az ereklyék a Florida állambeli Fort Lauderdale-i Yellow Strawberry nevű fodrászszalonban voltak 1992-től ezidáig kiállítva. A tulajdonos azért adja el őket, mert - szóvivője szerint - túlságosan sokba kerül az Elvis-emlékek biztosítása. A fog amúgy korábban Linda Thompson, Elvis egykori barátnőjének tulajdonában volt és már egyszer elárverezték. A hajfürtöt, amit akkor vágtak le, amikor a Király bevonult a hadseregbe, az énekes maga adta ajándékba Joe Franklinnek, egy talk-show házigazdájának.

Az eBay szóvivője ugyan azt mondta, hogy a web-oldal általában tiltja emberi testrészek árusítását, de a kivételes kínálatot nem indokolta meg.
A fog és a hajtincs eredetiségét az Elvis Presley hagyaték gondozói sem zárják ki, de nem is állítanak ki róluk, mint valódi Elvis-ereklyékről, bizonyítványt, és nem kívánnak harcba szállni megszerzésükért.

A jelenlegi tulajdonosról viszont kiderült, hogy már elutasította egy meg nem nevezett európai cég ajánlatát, amely DNS-t akart kivonni a fogból klónozási célokra. "Számára csak egyetlen Elvis létezik" - mondta a Reutersnek képviselője.
(MTI nyomán)

Egy világváros, ahol a helybéliek is otthon vannak - DNP-interjú Bécs polgármesterével, Helmut Zilkkel
Haas György DNP - Bécs
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

DNP: Kedves Főpolgármester úr, Ön 10 esztendeig állt az osztrák főváros élén, amely fontos világvárossá fejlődött. Ezt megelőzően egy évig Ausztria kultuszminisztereként irányította az alpesi köztársaság kulturális életét. Ezen túlmenően is a művészekkel mindig jó kapcsolatban állt. Azt hiszem, nem csak azért, mert felesége, Dagmar Koller nem csak Ausztriában, hanem az egész német nyelvterületen ismert operetténekes. Elmondaná-e, hogyan vált Bécs ilyen jelentős várossá, és mennyiben járult Ön ehhez a sikerhez?

ZILK: Ez talán túlzás, hogy Bécs az én tevékenységem alatt emelkedett volna ilyen rangra, ugyanis már az elődeim is sokat dolgoztak azon, hogy Bécs nemzetközi rangot kapjon. Talán azzal kezdődött, hogy a második köztársaság idején, a második világháború után, igyekeztünk azokat a negatívumokat levetkőzni, amelyek a két világháború közötti időből maradtak ránk. Bécsnek annyiból is szerencséje volt, hogy Ausztria volt az egyetlen ország, ahonnét az oroszok 1955-ben maguktól kimentek. Ebből következett, hogy a vasfüggönytől innen mi voltunk az utolsó nyugati támaszpont, amely magával hozta, hogy keletről és nyugatról jöttek hozzánk diplomaták, üzletemberek, turisták - vagyis a két világrendszer találkozási pontjává váltunk.

Közben mindent megtettünk, hogy a fővárost elsősorban az itt élők számára tegyük otthonossá, amivel együtt járt egy sajátos bécsi öntudat kialakulása. Így tulajdonképpen a külföldiek sem érezték magukat idegennek, mert mindenki talált a maga igényeinek megfelelő kulturális vagy szórakozási lehetőséget. Lényeges szerepet játszott, hogy sok gondot fordítottunk a környezetvédelemre, így ma Bécs a milliós lakosságszámmal rendelkező városok között a negyedik helyet foglalja el a levegő tisztasága szempontjából. Világviszonylatban szinte a legjobbnak mondható. 700 km hosszú villamos-, metró- és gyorsvasút-hálózatunk szintén az elsők között van.
A várostervezés olyan atmoszféra kialakítására törekedett, hogy Bécsben mindenki otthon érezze magát. Vigyáztunk arra, hogy az első kerület, a belváros, teljes mértékben megőrizze történelmi hangulatát. Ez azt jelenti, hogy az öreg épületeket folyamatosan felújítjuk, ugyanakkor máshol, a külső kerületekben, modernebb tendenciát hagyunk érvényesülni. De itt is kerültük a hideg, rideg stílusú sokemeletes házak építését. A városban a lakbér mellett bizonyos renoválási költséget is fizetnek a lakók, így bizonyos időszakonként minden ház felújítása biztosítva van.

Polgármesterségem idején rendkívül sokat tett Bécsért Dr. Kurt Waldheim, amikor az ENSZ főtitkára volt. Tudjuk, hogy kétszer választották meg erre a magas posztra, és rendkívüli propagandatevékenységet fejtett ki, hogy a néhai császárváros elnyerje mai rangját. Sajnos igazságtalanul megrágalmazták az Egyesült Államokból, jóllehet kevés olyan politikus állt a világszervezet élén, aki annyit tett a békéért, mint Kurt Waldheim. Tevékenységének köszönhető például, hogy Bécs ma a világ hangverseny-fővárosának számít, az Operaházban gyakran több japánt lehet látni, mint osztrákot. Érdekes módon 1990-ben, amikor a vasfüggöny lehullott, több, addig Bécsbe telepedett vállalat, képviselet tette át a székhelyét Prágába, nagyrészt amerikai tanácsra. De Bécs vonzerejét mutatja, hogy ez nem tartott sokáig, néhány esztendő múlva szépen lassan visszatértek hozzánk, mert ezt az atmoszférát, a heurigerek vagy kávéházak sajátos, régi polgárvilágot idéző hangulatát csak itt, ebben a városban tudták megtalálni.

Ami Bécs kulturális életét és a magyarokat illeti, nem új jelenségről van szó, hiszen Lehártól Kálmán Imréig sok műnek a bemutatóját tűzte műsorára ez a város. A magyar zsidóságnak ma is jelentős szerepe van a zenei kultúránkban. Most is, de néhány évtizeddel előbb is, nem egy képviselőjük került az Opera élére.

Én magam mindig kapcsolatban voltam magyar művészekkel. Aki élt ebben a városban, úgy mint én is, az nem is tudta magát kivonni - Pozsony és Budapest közelsége miatt - ennek a közép-európai világnak a sajátos hangulatából. Sokan állítják, hogy az operett műfaj a monarchia terméke, és valóban, ha Európa ezen részéről elmegyünk, akkor tapasztaljuk, mennyi igazság van ebben a megállapításban. Remélem, hogy ezek a városok a jövőben még közelebb fognak egymáshoz kerülni. Én még jól emlékszem, amikor - ha egyáltalán - át lehetett jutni a vasfüggönyön, akkor Bécs és Budapest között 6 óráig tartott az út, ami ma már két és fél órára csökkent. És talán megépül a tervezett új vasúti pálya, amikor akár egy óra alatt Budapestre vonatozhatunk. Ha az ember a belvárosban sétál, főleg vasárnap nagyon sok cseh, szlovák vagy magyar turistával találkozik, éppen úgy, mint ahogy ez a régi időkben, a szögesdrót előtti időkben volt jellemző.

- 30 -