CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. április 15., hĂ©tfĹ‘, Anasztázia, Tas napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lapszemle  

Hol vagy, István király…?
http://www.3szek.ro/

Egy néptől-nemzettől nem lehet végleg és visszavonhatatlanul elvenni ünnepeit. Esetleg kisajátítani lehet, tartalmait meghamisítani, igazi jelentését úgy fedezni el, hogy ráaggatván a kor és a rendszer ideológiai sallangjait, önmaga paródiájává váljék. Ezt próbálták tenni a mi igazi ünnepeinkkel is: március idusát a mindenkori uralgó politikai kurzus próbálta saját eszmei arzenáljába építeni, s így lett hol túlontúl díszmagyaros, frázissziporkás hivalkodás, hol olyan ,,internacionalista” díszszemle, melyből így is, úgy is éppen a gondolati lényeg hiányzott: egyszer a polgári haladás forradalmas eszméje, máskor meg a nemzeti függetlenség és önállás ideája, mintha lehetett volna Petőfiék, Kossuthék szellemét félfeudális külsőségekkel megidézni, mintha lehetett volna szabad országot orosz megszállás alatt ünnepelni. Sem egyiket, sem másikat nem lehetett, mert mindkét fesztivizmusból az értelem hiányzott: szabadság, egyenlőség, testvériség…
A hatalomnak még nehezebb dolga volt a magyarság másik nagy ünnepével, Szent István királyunk napjával, s azt keresztény és nemzeti tartalmai miatt legszívesebben elfelejtették volna, de nem lehetett, mert túl mélyen gyökerezett a magyar nép tudatában, ám vállalni sem tudták és akarták igazi üzenetét, így lett hát a kommunista fogantatású alkotmány ünnepe és az új kenyéré, mintha ezer esztendőn át nem vetettek, arattak volna a magyar földművesek…
Ideológiák, öröknek hirdetett politikai rendszerek jönnek és mennek, ünnepeink megmaradnak a múló időben, s ha szerencsésebb csillagzat alá kerülhet a magyarság, talán igazi jelentésüket és tartalmaikat is visszanyerhetik. Ez kétszeresen is igaz Szent István királyunk ünnepére, mely a századok során egyszerre volt keresztény, nemzeti és népi ünnepnapunk. S hogyne lenne most, bő ezer esztendőkkel az államalapítás után, amikor újra felcsillan-felvillan reménye annak, hogy szabad, egyenlő és önbecsülő nemzetként csatlakozhatunk Európához, beteljesítvén végre a Szent István-i álmot, melyben egy szuverén, sorsa felett rendelkező, de elszakíthatatlan szálakkal a keresztény Nyugathoz kötődő Magyarország és magyarság képe képződött meg.
Szerencsésebb históriával régen teljesedésbe mehetett volna ez az álom, ám éppen a történelmi szerencséből jutott a legkevesebb minékünk.
István király ünnepe mégsem balsorsunk siratásának alkalma, hanem a nemzeti újjáépülés, újjáépítés, újraegyesítés eszméjét föllobogtató ünnepi momentum, a hit hamvadó lángját újra föllobogtatható pillanat, mert érezzük, hogy eljött az ideje fogyó seregünk felelős megszámláltatásának, soraink rendezésének, ,,nyájaink” egybeterelésének.
A maradék Magyarországon is nagy tett volt Szent István ünnepének visszahódítása, de kétszeresen az elszakadt nemzetrészeink kebelében. Ahol búvópatakként élt és munkált a nemzeti emlékezet, tiltották, hamisították, eltagadták a Szent István-i örökséget, de igazán soha nem tudták kitörölni a magyarok kollektív memóriájából. Még a moldvai csángómagyarokéból sem, pedig ott szent királyaink, képmásaink ,,szeme láttára”, idegenek parancsára, janicsár papok segédletével űzetett ki a magyar szó templomainkból, s ami még szégyenletesebb: megvonatott csángó testvéreink joga saját identitásukhoz is. Ám az idők változnak, s a ,,fene fátumok” kora is elmúlhat egyszer, s ahol ma csak szívükbe rejtve őrzik egy régi himnusz ódon csengésű szavait — ,,Hol vagy, István király…?” —, holnap talán szabadon elmondhatják, kinek a népei is volnának ők.
A magyarság ma az egész világon ünnepel. Önazonossága újjáteremtésének szép parancsára és önként vállalt kényszerével. Soha szebb kényszert!
Magyari Lajos



 Szent István napja
http://www.3szek.ro/

Augusztus 20. minden magyar hagyomány szerint Szent István napja. 1083-tól, I. István szentté avatásának dátumától ünnepeljük, ez így jelenik meg az egyháztörténetben, a történelem- és tankönyvekben, és ami a legfontosabb, így rögzült a köztudatban. Mindezt azért emeljük ki, mert az utóbbi fél évszázad magyar kormányzatai — a jelenlegit is beleértve — saját politikai szájízük és kormányzati törekvéseik szerint Szent István napjának napfelkeltét más színekkel árnyalták, és volt, amikor megpróbálták teljes egészében átfesteni. (Az alkotmány ünnepe, az új kenyér ünnepe, és így tovább.)
Az idei Szent István-ünnepeknek Magyarországon az európai uniós csatlakozás a csattanójuk, augusztus 20-át a Kárpát-medencében létrehozott európai állam születésnapjaként emlegetik. Ez Szent István nevéhez kapcsoltan igaz ugyan, de nem egyetlen évhez vagy naphoz, hanem uralkodásának egész időszakához köthető. A magyar államalapítás és Szent István nevének egybekapcsolása evidencia az európai államok történetében. Nem ,,elszámolás” vagy ,,elírás” tehát az sem, ha ezt egyetlen naphoz vagy évhez kötik, hisz a magyar honfoglalás sem egyetlen napon vagy évben (896) ,,esett meg”. Akkor cselekszünk viszont helyesen, ha tudjuk: Szent István napját idén — tekintettel Magyarország soron lévő uniós csatlakozására — járulékos elemként, ennek hangsúlyozott kiemelésével ünnepeljük.
A Szent István-nap igazi ,,töltetének” hangsúlyozására, ,,történelmi bélésének” az egyházi életben és a néphagyományban is rögzült megőrzésére azért is szükség van, hogy Szent Királyunk szerepének, robusztus, az európai mérce történelmi magasába emelkedő személyisége bármiféle halványítási, átmosási kísérletének elejét vegyük, mert voltak/vannak imposztorok, akik a magyar szent koronát például ,,lemicisapkázták”, a szent jobbot meggyalázva ,,tetemcafatnak” titulálták.
Szent István emberi-államfői nagyságát az önálló és keresztény magyar állam megteremtésével lehet és kell megméretni. A többnyire pogány, de egyes feltételezések szerint már keresztény elemeket is magukkal hozó honfoglaló törzsek egy erős akaratú, karizmatikus személyiség vezetésével a magyar megmaradás egyedüli lehetséges útját választották: a keresztény államalapítást. Krisztus hitének felvétele egyben Szent István államának önállóságát és függetlenségét is biztosította. Nem királyoktól és császároktól kért koronát, hanem a pápa őszentségétől, aki Magyarország önállóságát is garantálta.
Az államalapító rendkívüli alkotása, az ország kormányozhatóságának és megmaradásának az alapja az általa létrehozott megyerendszer, amely ezer év múltán is a maradék állam tartópillére, s ha módosítva is, de az utódállamok területi adminisztrációjának is alapjai. Életében negyven királyi vármegyét hozott létre. Mi külön hangsúllyal szólhatunk arról, hogy 1003 Erdély magyar királysághoz csatolásának éve, amely a későbbiekben meghatározta ennek történetét és sorsát.
István király az egyházi és világi kormányzási rendszer létrehozásában erőskezű uralkodó volt, közeli rokonait is, ha azok a trónt veszélyeztették, megvakíttatta, Koppányt felnégyeltette. Hatalma megszilárdításában az idegenek — nyugatiak — szolgálatait is igénybe vette, kormányzása idején viszont nem következhetett be az, ami Orseolo Péter utóda idejében, aki — a Képes Krónika feljegyzése szerint — ,,fittyet hányt Hungária nemeseire, s a föld javait a vadállat módjára üvöltő teutonokkal, meg csacsogó fecske módjára fecsegő latinokkal” népesítette be.
Aki pedig Szent István napján feltétlen mai történelmi párhuzamokat keres, gondoljon arra, hogy első szent királyunk képes volt a Kárpát-medence minden népelemének az együtt tartására egy keresztény állami keretben. A ma lépten-nyomon ,,európázók” közül egyesek viszont arra sem mutatnak hajlandóságot, hogy a múlt századi békediktátumok révén szétmarcangolt ország maradék magyarjait a kettős állampolgárság révén kapcsolják a Szent István-i eszmékhez és az egykori ország központi magjához.
Sylvester Lajos



Legenda és valóság
http://www.3szek.ro/

— a Szent István-kép változásai —
Ma, ezer év kilátójából úgy látjuk, Szent István az emberi történelem legnagyobbjaihoz hasonló, hatalmas fejedelmi egyéniség, aki választott Kelet és Nyugat között, s a kereszténység felvételével és a királyság erőskezű irányításával sikerrel hajtotta végre történelmi küldetését.
Az elmúlt ezer esztendőben ez nem tűnt mindig ennyire világosnak. A középkori legendairodalom hatására a keménykezű első magyar királyból holmi égi látomásokkal foglalkozó, szüntelenül elmélkedő, imádkozó, öregkorában mások által vezetett és kijátszott, kesergő fejedelem lett. A legendák által felerősített szimbólumok századokon át homályosították el Szent István történelmi szerepét, küldetését, emberi, uralkodói egyéniségét. Ehhez hozzájárult aztán a tizenkilencedik században egy másik, nem kevésbé igaztalan István-kép kialakulása. A kor uralgó és búsmagyar álmodozóinak tevékeny képzeletében szétfoszlott ugyan a legendás alak, de helyette egy, a régi magyar intézményeket leromboló, az idegeneket minden rendelkezésére álló eszközzel támogató és az igaz magyarokat elnyomó, idegen szívű fejedelem alakja bontakozott ki. A harmincas években a náci birodalom és a Szovjetunió kettős szorításában tértek vissza végre a történészek a reális István-képhez, s tudatosították a közvéleményben első királyunk hatalmas történelmi szerepét. A Rákosi-rendszer, a létező szocializmus felhőkakukkváraiban István alakja megint elhomályosult és elvértelenedett, s tulajdonképpen csak a rendszerváltozás után tértek vissza történészek és politikusok kompország első királyának reális cselekedeteihez, s alakították ki a mai István-képet, amelyet korunk szkizofrén távirati stílusában úgy közelíthetünk meg a legjobban, hogy a legendák és félreértelmezések ködéből kibontjuk a választó és választását élő, a törzsi tagoltság és a keleti törzsszövetség helyett a monarchikus uralom alapjait megteremtő nagy király alakját!…
Aki ránk néz ezer esztendő távolából, kérlelhetetlenül és megvesztegethetetlenül…
Bogdán László 



 
Szent István királyhoz
 
Ah, hol vagy magyarok
Tündöklő csillaga?
Ki voltál valaha
Országunk istápja!

Hol vagy, István király?
Téged magyar kíván,
Gyászos öltözetben
Teelőtted sírván…
Reménységünk vagyon
Benned s Máriában,
Mint magyar hazánknak
Hív királynéjában.

Még éltedben minket
Ennek ajánlottál,
És szent koronáddal
Együtt feláldoztál.


 A magyar állam az Európai Unióban
Gombár Csaba: Ne sirassuk azt, ami sohasem létezett!
 Szerző: Hovanyecz László
Népszabadság
www.nol.hu
 
(kép: Népszabadság – Domaniczky Tivadar)
Nevezetes dátum az idei augusztus 20. Nemcsak azért, mert hagyományosan államalapításunk évfordulójára emlékezünk. Hanem azért is, mert talán utoljára emlékezünk erre az évfordulóra úgy, mint eddig. Az Európai Unió tagjaként ugyanis a magyar államiság, de egyáltalán, mindaz, amit államiságnak nevezünk, megváltozik. Hogy mi módon, egyebek között erről beszélgettünk Gombár Csaba politológussal, aki számos munkát írt államiságunkról, nemzeti szuverenitásunkról.
 
Amióta kezdett bizonyossá válni, hogy végre bejuthatunk az Európai Unióba, a felvételünkkel kapcsolatos korábbi eufória alábbhagyott, és inkább olyan kérdések kerültek előtérbe, amelyek azt firtatták, hogy milyen hátrányai lesznek csatlakozásunknak. Például, hogy mennyiben csorbul majd nemzeti szuverenitásunk, és e csorbulás milyen károkat fog okozni az országnak. Az aggodalmak tulajdonképpen érthetőek, hiszen az ismeretlentől általában félni szoktak az emberek. Ugyanakkor bizonyos tényeket a feledés homálya takar. Például azt, hogy nem ez az első eset, amikor a magyar társadalom, a magyar politika önként mond le az államiság, a szuverenitás fontos területeiről. Nem is olyan régen történt: az 1867-es kiegyezés keretében Magyarország lemondott az önálló hadügyről, külügyről és pénzügyről.

 Székesfehérvár szimbolizálta először a magyar államiságot (kép: Népszabadság – Teknős Miklós)
Az 1867-es példát azért szerencsés szóba hozni most, mert, mint ismeretes, az Osztrák–Magyar Monarchia létrejötte, a kiegyezés nyomán a magyar történelemben szinte példátlan gazdasági fejlődés következett be. Abban az időben a hadügy, a pénzügy és a külügy Ausztria és Magyarország közös ügyének számított, és ez a legkevésbé sem akadályozott bennünket a gyarapodásban. Az Osztrák–Magyar Monarchia és az Európai Unió közötti egyik legfontosabb különbség azonban éppen az lesz, hogy az utóbbiban egyelőre sem a hadügy, sem a pénzügy, sem a külügy nem lesz közös. A pénzügy majd akkor lesz közös, ha Magyarországon is az euró lesz a fizetőeszköz. Ez azonban egyelőre még eléggé távol van. A másik két területen pedig még rosszabb a helyzet. Az Európai Uniónak ugyanis sajnálatos módon semmiféle közös katonai és külpolitikája nincsen.

A vesztfáliai békétől 09/11-ig
Ezzel együtt számot kell vetnünk azzal, hogy az unióhoz való csatlakozásunkkal az állami önállóság és függetlenség – amelyet együttesen szuverenitásnak neveznek – legalábbis formálisan változni fog. Ámde nekem az a véleményem, hogy a mai világhelyzetet tekintve kár a szuverenitást siratni. Amikor 1990-ben Magyarországnak az ölébe pottyant az önállóság, akkorra annak nemcsak a mi számunkra, hanem – mondhatnám – egyetemes méretekben is csökkent az értéke. Kialakult az államoknak egy olyan rendkívüli, egymástól való függése, amely a szuverenitásnak azt az eszményét és gyakorlatát, amely az európai nagyhatalmak számára valaha valóság volt, zárójelbe tette.

Gondoljuk csak végig nagy vonalakban, hogy mi minden történt itt. Mint ismeretes, az 1648-ban véget ért harmincéves háborút lezárta a vesztfáliai béke, amely kialakított egy európai rendet. Ebben nagyhatalomnak számított Franciaország és Svédország, a német fejedelemségek pedig a Német-római Birodalomban a császár ellenében megszilárdították hatalmukat. A napóleoni háborúkat az 1815-ös bécsi kongresszussal zárták le, amely megerősítette Ausztria, Oroszország és Poroszország pozícióit, rögzítette Nagy-Britannia gyarmati hódításait, ugyanakkor nem sértette Franciaország nagyhatalmi helyzetét. Az első világháború nyomán szétesett az Osztrák–Magyar Monarchia és a német császárság. Igazi világhatalommá lett az Egyesült Államok, de nagyhatalomként viselkedett Nagy-Britannia, Franciaország, Japán, sőt Olaszország is. A második világháború eredményeképp aztán kiderült, hogy valójában két szuperhatalom van: az Egyesült Államok és a Szovjetunió. Ez a helyzet szűnt meg az 1980-as évek végére. Amint mondani szokás, létrejött az egypólusú világ, amelyben egyetlen szuperhatalom van: az Egyesült Államok. Ugyanakkor a kölcsönös érdekek és sok-sok szuverenitás fokozatos feladása alapján létrejött az Európai Unió. És ehhez azonnal hozzáteszem, hogy olyanfajta szuverenitással, mint a volt európai nagyhatalmaké, Magyarország talán soha nem rendelkezett. Éppen ezért hiba volna, ha most hirtelen elkezdenénk siratni valami olyasmit, ami semmikor nem létezett.

Ezeréves magyar államiság, európai integráció. Ezek olyan kifejezések, amelyek egy jóval nagyobb egységben helyezendők el és értelmezendők. A globalizáció fogalmában, illetve folyamatában.

Ha az a folyamat, amit globalizációnak szokás nevezni, teljesen simán menne végbe, akkor is rengeteg problémát okozna. De szó sincs róla, hogy itt egy harmonikus fejlődésre lehetne számítani. Szó sincs róla, hogy valamiféle demokratikus világintegráció felé haladnánk. Hál’ istennek, az Európai Unió egy többé-kevésbé demokratikusnak minősíthető keretintézményt testesít meg. A globalizáció azonban, amely kíméletlenül gázol át minden ország határán, birodalmias tendenciákat mutat. Az Egyesült Államok, a globalizáció mozdonya, éppenséggel nem viselkedik demokratikusan. Ez tulajdonképpen érthető is. Mivel minden tekintetben világelső, valójában az egyetlen szuverén hatalom ma a világon. Ezzel, és egyúttal a hatalmon lévő neokonzervatívok törekvéseivel magyarázható, hogy miért vonakodik valamiféle demokratikus világegyesülés megvalósításától.

Innen nézve akár logikusnak is tűnhet, hogy az a republikánus konzervativizmus, amely most hatalmon van Amerikában, noha mindig heves harcot folytat az állammal, mindig kevesebb államot akar és ígér, azonnal keményen etatistává válik, amint teheti.

Jól mutatja ezt, hogy 2001. szeptember 11-e után azonnal drasztikusan növelte az állam szerepét, az ezzel kapcsolatos kiadásokat. Ugyancsak jellemzőnek tekinthető az, ami ezután következett: a terrorizmus elleni küzdelem címén az iraki háborúra való felkészülés, illetve maga a háború. Egyébként is tévhit az, hogy a globalizációs folyamatokban csökken az állam szerepe. Legfeljebb a hatása csökken. Nem képes például úgy lezárni a határokat, ahogyan ötven vagy száz esztendővel ezelőtt. Ugyanakkor a globalizáció egész folyamata állami döntések nyomán halad előre, az állami apparátusok vezénylik ezt a folyamatot. Áltatnánk magunkat, ha nem volnánk vele tisztában, hogy az európai integráció is a legnagyobb mértékben állami segédlettel folyik.

Amit most mond, annál is fontosabb, mivel a szabadpiac hívei egyebet sem követelnek, mint azt, hogy az állam minél több funkcióját adja le. Ugyanakkor az Európai Unió fejlődése mutatja a legvilágosabban, hogy az állam nélkül nehéz volna az egyről a kettőre haladni.

A szabadpiac hívei sok mindent ígértek. És valószínű, hogy a piac rengeteg dolgot jobban meg tud oldani, mint az állam. Egyetlen dolgot azonban soha nem ígértek a szabadpiac nevében. Politikai biztonságot. Ez a szabadpiac legmegrögzöttebb hívei szerint is az állam feladata. A politikai stabilitást minden szabadpiaci szereplő az államtól várja el. Ennél mi sem bizonyítja jobban azt, hogy az állam beláthatatlan ideig nélkülözhetetlen marad. És ide még feltétlenül kívánkozik valami. Az nevezetesen, hogy az emberek általában kedvelik a demokráciát. Aztán, ha megkapják, hamar bírálni kezdik gyöngeségeit, és gyakran joggal. Ám arról alig ejtenek szót, hogy annak az egész demokratikus intézményrendszernek, amelyet a modern kori Európában a felvilágosodás folyamatában kiizzadtak magukból a társadalmak, alapvetően az állam volt az alapja. Jelenleg nagy erőfeszítéseket láthatunk arra nézve, hogy az államok feletti nagy, integratív képződményekhez hozzá lehessen illeszteni a mostanra kialakult demokratikus intézményeket. Ennek megvalósításában azonban komoly nehézségek mutatkoznak. És mégis azt látjuk, hogy az Európai Unió minden tökéletlensége ellenére jelent egy bizonyos védelmet azon birodalmias globalizációs folyamatok ellenében, amelyek határokat, szuverenitásokat nem tisztelve száguldanak keresztül a földgolyón. Magyarán: itt az államiságnak egy kettősségét figyelhetjük meg. Egyfelől a nemzeti államok funkcionálását, azon túl pedig egy virtuális uniós állam működését, amely nagy szerepet játszik a globalizációs folyamatok negatív hatásaitól való védelemben. Már csak ezért is érdemes a nem kis mértékben látszólagos nemzeti-állami függetlenségből és szuverenitásból valamennyit feláldozni.

István honalapító volt
Mit kell azon értenünk, hogy az Európai Unió védelmet jelenthet a globalizáció nemkívánatos hatásaival szemben?

Rengeteg mindent. Legfőképpen azonban azt, hogy a gazdasági mozgások ellenőrizetlenek. Kérdezzünk csak rá, jól van-e ez így? Gondoljunk csak arra, hogy mi a különbség aközött, hogy egy 10 vagy egy 450 milliós piac versenyez olyan óriásokkal, mint Amerika, Japán vagy Kína. De másról is szó van. Gondoljunk csupán arra, hogy egy világkulturális versenyben egy szál magunkban vagy Európa részeként veszünk-e részt.

Jó, tehát benn vagyunk Európában, amely sok egyéb előnyön túl bizonyos védelmet is nyújt a birodalmias globalizáció számos káros hatása ellen. Ámde ismeretes, hogy a magyar társadalom nem jelentéktelen csoportjaiban mélyek a gyökerei a paternalizmusnak, annak, hogy az államtól várják a problémák megoldását. Másfelől az is ismeretes, hogy meglehetősen nagy a hajlam nem is kisebb csoportokban, hogy szembeszegüljenek az állami normákkal. Várható-e módosulás e magatartásokban?

Ha majd fontos kérdésekben nem Budapesten döntenek – ami Magyarországon nem szokatlan dolog, hiszen évszázadokon át például Bécsben döntöttek –, akkor könnyen helyreállhat a jól beidegződött sérelmi magatartás. Most majd egyszerre lehet szidni Budapestet és Brüsszelt. Azonban jelezném, hogy az államot illetően az egyik legnagyobb emberi találmány éppen az, hogy van helye a számonkérésnek. Hogy van egy hely, amelyen az emberi közösség számon kéri a közjót. Mindazonáltal azt mondom, hogy minden bizonnyal továbbra is elsősorban Budapestet fogjuk szidni még a Brüsszelben hozott döntésekért is. Ugyanis, ami az Európai Unióban történik, az a mi államunk beleegyezésével, a mi állami apparátusunk fejbólintásával, együttműködésével történik. Jó ideig nem kell félnünk tőle, hogy az integráció, a föderáció olyan gyorsan halad előre, hogy a minket érintő sérelmekért ne elsősorban a mindenkori budapesti kormánynak tehessünk szemrehányást.

Az 1980-as, 1990-es évek fordulóján igen nagyok voltak a várakozások, mind a demokráciát, mind az életkörülmények javulását illetően. E várakozások sok tekintetben illuzórikusaknak bizonyultak. Nem ismétlődhet-e meg a csalódás az Európai Unióhoz való csatlakozásunkkal?

Csalódások mindig voltak és lesznek. Én azonban Bibó Istvánra hivatkoznék, aki azt mondta: történelmünkre az volt a jellemző, hogy nyugatias vágyainkkal mindig kelet-európai konstrukciókba szorultunk. Úgy tűnik, hogy most végre más lehetőségek állnak előttünk. Magyarország persze földrajzilag ugyanott marad, ahol volt, nevezzük bár régiónkat Kelet- vagy Közép-Európának. Ámde az Európai Unióval való egyesülésünk a nyugatias vágyak megvalósulásának lehetőségét jelenti. Persze semmiféle garancia nincsen arra nézve, hogy ebből kizárólag egy sikertörténet bontakozhat ki. De az, hogy a világnak az egyik legfejlettebb régiójához tartozunk intézményesen, nagyon ígéretes lehet.

Augusztus 20-án a magyar történelemben nagyon sok mindenre emlékeztünk már. A rendszerváltás óta az államalapításra és az államalapítóra, Szent István királyunkra emlékezünk. Bizonyos, hogy jövőre, meg az azután következő években ebben nem lesz semmi változás. Azzal, hogy tagjai leszünk az Európai Uniónak, az ezeresztendős magyar államiság semmit nem veszít az értékéből, még ha a nemzeti szuverenitás fogalma idővel más értelmet nyer is. Hogyan látja ön, milyen jövő vár államiságunk hagyományaira, tágabb értelemben pedig nemzeti hagyományainkra az Európai Unióban?

Mondjuk inkább úgy, hogy István királyunk nem volt államalapító. Elődeivel együtt hon- és országalapító volt. Szent István keresztény regnumot – tehát királyságot – csinált. Ez a szó, hogy állam, nem létezett még az ő korában. A status – állam – szó jóval Szent István után jelenik majd meg a megfelelő iratokban. Ezt azért nagyon fontos kiemelni, mert azzal, hogy első királyunk keresztény királyságot hozott létre, egy olyan intézményt teremtett, amelynek az égvilágon semmi köze nem volt az újkor territoriális államaihoz. Arról van szó, hogy egy személyi függésű barbár politikai szerkezet korszerűbb formát öltött a keresztény Európába való betagolódással. Még pontosabban: egy igen nagy egység, a Krisztus testében egyesült Európa része lett a Kárpát-medencében letelepedett magyarság. Ugyancsak fontos hangsúlyozni: Szent István nem volt szuverén. Szuverén a Rómában székelő pápa volt, aki, ha úgy akarta volna, ki is átkozhatta volna Istvánt.

Amiket mond, meglepően hasonlítanak ahhoz, ami az Európai Unióban történik.

Bármilyen furcsának tűnik, ez a helyzet. Mert persze hiába mutatnak mást a tények, mégiscsak érthető, hogy Istvánt tartjuk államalapítónak. Méghozzá azért, mert Magyarországnak az Európába való beilleszkedése az ő döntésével szimbólummá vált. Ugyanakkor magától adódik a következtetés: mivel a magyarság európai jelenléte nem az államalapítással, egyszóval nem az állammal kezdődött, nem is a maihoz hasonló territoriális, politikai határokkal övezett államban teljesedik majd ki. Hanem valami másban, amit ma még nem ismerünk. Valószínűleg egy nagyobb politikai egységben, amelynek a jelenlegi megtestesítője az Európai Unió.

A felvirágzó kultúrák
Ami pedig az államon túl a nemzeti hagyományainkat, nemzeti értékeinket, nemzeti kultúránkat, nemzeti nyelvünket illeti, nos, én azokért a legkisebb mértékben sem aggódom. Mert ezek olyan erős hagyományok, mert ez egy olyan fejlett kultúra és nyelv, hogy ha volnának is rá szándékok, nem sikerülne őket megsemmisíteni. De rögtön megjegyzem: az égvilágon senki nem is akarja őket bántani. Épp azt látjuk, hogy a magyarnál sokkal kisebb kultúrák is felvirágoznak az Európai Unióban. Ami érthető, mert egy integrált Európában ez nem politikai probléma.

Ugyanakkor azt is látni, hogy az unión belüli nemzetek közötti érdekkülönbségek nem fognak majd könnyen eltűnni. Lesznek nagyok és kicsik, agrárországok és nem agrárországok, egykori uralkodó és egykori alávetett nemzetek, lesznek évszázadokra visszamenő ellenszenvek.

Közismert, hogy az Európai Unió majd fél évszázados története a huzakodások, torzsalkodások históriája. Van, aki még emlékszik rá, hogy a szocialista propaganda minden egyes közös piaci konfliktus alkalmával a Közösség végét jósolta. Ámde e konfliktusok minden alkalommal megegyezéssel végződtek. Az az újabb keletű jelenség pedig, hogy az Európai Unió a globalizáció veszélyeivel szemben védőernyőül szolgálhat, még inkább azzal a reménnyel kell hogy eltöltsön bennünket, hogy az óhatatlanul adódó nézeteltérések megoldhatóak lesznek.



2003. augusztus 20., szerda 18:38


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület