CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2022. jĂşlius 2., szombat, Ottó napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Nyugati Kapu  

Alkalmanként húsz percig tartotta a pálmaágat

Ki emlékszik Gaál Erzsébetre?
Alkalmanként húsz percig tartotta a pálmaágat
 
 

A szoborról meg a múltról - így a századforduló után - eszembe jut egy régi beszélgetés a modellel, akit haláláig csak "a szobor"-ként emlegettek munkahelyén, a Soproni Állami Szanatóriumban. A városban szintén. Thuránszky Elemérnével (született Gaál Erzsébet) először 1984. június 5-én délután találkoztam az intézmény személyzeti részelgének kopott társalgójában.

Furcsa hely ez a szanatórium. Thuránszkyné körül titkolózás. A portás a telefonban letagadja, nem tudja, itthon van-e. Talán szégyellik. Valahogy nem természetes a jelenléte. A lepusztult személyzeti folyosón megyünk a liftesnénivel. Hatalmas nő jön elénk, tornyos konttyal. A konty egy sárga alapú, erősen mintás műanyag kendővel van körülcsavarva. A nadrágja is sárga, magában mintás. Furcsa mosollyal jön kifelé a szobájából, ahová nem enged be, mondván, nagy ott a rendetlenség. Sántít az egyik lábára.

- Most jöttem Balfról, négy hétig pihentem ott az új igazgató jóvoltából. Ő majd rendet csinál ebben az istállóban, amit szanatóriumnak hívnak.

A társalgóban ülünk. Sötét zug, ősrégi, barna huzatú fotelszékek, televízió...

Mint amikor a zsilipet fölhúzzák, árad a szó, a szidalom, az átkozódás a hatalmas teremtésből. Átkozottul magányos, mondja, a férje baleset áldozata lett. Fölment Pestre, itthagyta őket a lányával. Már az elvtársak sem segítik, nem is látogatják. Pedig ő egy új világ jelképe. Az a szovjet mellékalak is milyen kitüntetést kapott, ő, a jelkép pedig egy nagy semmit. Szitkozódik. Az a régi elvtárs, aki meghalt, rendes volt. A korábbi igazgató szeretett vele reprezentálni. A Katonával és a feleségével a szanatóriumban ismerkedett meg. Írt nekik. Szabadjegye van, a Pullai elvtárs adta neki. Katona Imre a levelére nem válaszolt, de intézkedett. Az Elnöki tanács ezer forint nyugdíjkiegészítést adott. Ez minden. Meg van a patkánylyuk.

- Hogy az életemről? Már megírták.

Zalaegerszegen dolgozott, az OTI-ban, mint képesített asszisztens. Volt ott egy erdei barakk-kórház, ragyogó Bayer-Werke műszerekkel. Még vérbajos orosz tisztet is kezelt. A falu népe "doktornőnek" hívta. Az orosz kétszer is megcsókolta a kezét.

- Hogy volt az a modellség?

- A Zsiga bácsi leszólított a Dózsa György út és a Thököly út sarkán. Már húsz méterről felismertem a nyers márványban a szobromat - mondta. Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Kisfaludí Strobl Zsigmond szobrászművész vagyok. Azt a nőt kell megformáznom, akinek a szebb életéért harcoltak a hősök.

("Senkiben nem éreztem úgy a tiszta lángolást, mint ebben a vidéki lányban" - nyilatkozta utóbb a művész.)

- Azután?

- Hat-nyolc napig voltam modell. Alkalmanként húsz percig tartottam a pálmaágat.

Pénzt nem kapott. Grátisz csinálta, honleányi áhítatból. A Zsiga bácsi - "nagyon skót volt" - beüvegeztette a lakása ablakát. És szenet vitetett neki. A szobra avatására nem hívták meg. Csak olvasott róla.

- Ezerkilencszázötvenegyben mentem férjhez, a szentgotthárdi szanatóriumban dolgoztam. A férjem osztályidegen volt, az apja főispán Borsodban, Thuránszky. A férjem agrármérnök, később a VITUKI-hoz ment. Külön éltünk. Meghalt, balesetben. Sopronban röntgenes voltam, 2800 forint lett a nyugdíjam, a Katona Imrétől kaptam még havi ezer forintot. A Czinege elvtársat szintén ismertem. Az oroszokat szeretem. Oroszul tanulok. A legszívesebben hazamennék a falumba. Ha meggyógyul a lábam. A Czinege elvtárs Líbiába készül. Írok neki.

A legszívesebben ledöntené azt a szobrot a Gellérthegyen. Vagy megdobálná záptojással. Egy lyukban él. Magányos. Anyagi gondjai vannak.

- Tudja, sok méltatlan embernek tartok én pálmaágat - mondja keserűen.

Minek most kiteregetni a régi beszélgetést egy szerencsétlen sorsú asszonnyal? Minek a fejemre vonni a lánya esetleges haragját? (Mindent úgy írtam, ahogy elhangzott. ) Egyrészt azért, mert akkor ez így meg nem jelenhetett, másrészt pedig - szerintem - Gaál Erzsébet életének kisiklásához ez az egész "szoborság" hozzájárult. Váltig átkozódott, fújt, hogy cserbenhagyták. Egy lyukban lakik, pedig ő a jelkép, ő a szobor, pálmaágat tartó alakja ott magasodik a hegy ormán. Nem tudta helyretenni, feldolgozni az ő "szoborságát". Tönkrement bele az élete. Mindezt megtudni másnak is joga lehet. Azt, hogy mit produkált az elmúlt századnak az a pár évtizede. A modell Gaál Erzsébet volt, a királynői termetű, szép magyar lány. Nyugodjék békében!

Borbély József



2000. január 13., csütörtök 00:00


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület