Alkalmanként húsz percig tartotta a pálmaágat

A szoborról meg a múltról - így a századforduló után - eszembe jut egy régi beszélgetés a modellel, akit haláláig csak "a szobor"-ként emlegettek munkahelyén, a Soproni Állami Szanatóriumban. A városban szintén. Thuránszky Elemérnével (született Gaál Erzsébet) először 1984. június 5-én délután találkoztam az intézmény személyzeti részelgének kopott társalgójában.

- Most jöttem Balfról, négy hétig pihentem ott az új igazgató jóvoltából. Ő majd rendet csinál ebben az istállóban, amit szanatóriumnak hívnak.

A társalgóban ülünk. Sötét zug, ősrégi, barna huzatú fotelszékek, televízió...

Mint amikor a zsilipet fölhúzzák, árad a szó, a szidalom, az átkozódás a hatalmas teremtésből. Átkozottul magányos, mondja, a férje baleset áldozata lett. Fölment Pestre, itthagyta őket a lányával. Már az elvtársak sem segítik, nem is látogatják. Pedig ő egy új világ jelképe. Az a szovjet mellékalak is milyen kitüntetést kapott, ő, a jelkép pedig egy nagy semmit. Szitkozódik. Az a régi elvtárs, aki meghalt, rendes volt. A korábbi igazgató szeretett vele reprezentálni. A Katonával és a feleségével a szanatóriumban ismerkedett meg. Írt nekik. Szabadjegye van, a Pullai elvtárs adta neki. Katona Imre a levelére nem válaszolt, de intézkedett. Az Elnöki tanács ezer forint nyugdíjkiegészítést adott. Ez minden. Meg van a patkánylyuk.

- Hogy az életemről? Már megírták.

Zalaegerszegen dolgozott, az OTI-ban, mint képesített asszisztens. Volt ott egy erdei barakk-kórház, ragyogó Bayer-Werke műszerekkel. Még vérbajos orosz tisztet is kezelt. A falu népe "doktornőnek" hívta. Az orosz kétszer is megcsókolta a kezét.

- Hogy volt az a modellség?

- A Zsiga bácsi leszólított a Dózsa György út és a Thököly út sarkán. Már húsz méterről felismertem a nyers márványban a szobromat - mondta. Bocsásson meg, még be sem mutatkoztam, Kisfaludí Strobl Zsigmond szobrászművész vagyok. Azt a nőt kell megformáznom, akinek a szebb életéért harcoltak a hősök.

("Senkiben nem éreztem úgy a tiszta lángolást, mint ebben a vidéki lányban" - nyilatkozta utóbb a művész.)

- Azután?

- Hat-nyolc napig voltam modell. Alkalmanként húsz percig tartottam a pálmaágat.

Pénzt nem kapott. Grátisz csinálta, honleányi áhítatból. A Zsiga bácsi - "nagyon skót volt" - beüvegeztette a lakása ablakát. És szenet vitetett neki. A szobra avatására nem hívták meg. Csak olvasott róla.

- Ezerkilencszázötvenegyben mentem férjhez, a szentgotthárdi szanatóriumban dolgoztam. A férjem osztályidegen volt, az apja főispán Borsodban, Thuránszky. A férjem agrármérnök, később a VITUKI-hoz ment. Külön éltünk. Meghalt, balesetben. Sopronban röntgenes voltam, 2800 forint lett a nyugdíjam, a Katona Imrétől kaptam még havi ezer forintot. A Czinege elvtársat szintén ismertem. Az oroszokat szeretem. Oroszul tanulok. A legszívesebben hazamennék a falumba. Ha meggyógyul a lábam. A Czinege elvtárs Líbiába készül. Írok neki.

A legszívesebben ledöntené azt a szobrot a Gellérthegyen. Vagy megdobálná záptojással. Egy lyukban él. Magányos. Anyagi gondjai vannak.

- Tudja, sok méltatlan embernek tartok én pálmaágat - mondja keserűen.

Minek most kiteregetni a régi beszélgetést egy szerencsétlen sorsú asszonnyal? Minek a fejemre vonni a lánya esetleges haragját? (Mindent úgy írtam, ahogy elhangzott. ) Egyrészt azért, mert akkor ez így meg nem jelenhetett, másrészt pedig - szerintem - Gaál Erzsébet életének kisiklásához ez az egész "szoborság" hozzájárult. Váltig átkozódott, fújt, hogy cserbenhagyták. Egy lyukban lakik, pedig ő a jelkép, ő a szobor, pálmaágat tartó alakja ott magasodik a hegy ormán. Nem tudta helyretenni, feldolgozni az ő "szoborságát". Tönkrement bele az élete. Mindezt megtudni másnak is joga lehet. Azt, hogy mit produkált az elmúlt századnak az a pár évtizede. A modell Gaál Erzsébet volt, a királynői termetű, szép magyar lány. Nyugodjék békében!

Borbély József