CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. április 13., szombat, Ida napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lapszemle  

Rács mögött a Szabadság - Az aradi műalkotás viszontagságos története
Népszabadság • Szerző: Tibori Szabó Zoltán
 
Ünnepi látogatók a szoborcsoportnál (kép: Népszabadság – Szabó Barnabás)
Erdélyben mindenki arra készült, hogy idén október 5-én Aradon leleplezik a helyreállított Szabadság-szoborcsoportot. Ezt a reményt azonban a román nacionalizmus szinte az utolsó pillanatban ismét szertefoszlatta.
 
Murádin Jenő kolozsvári művészettörténészt arra kértem, hogy elevenítse fel a remekműnek a történetét, amellyel az 1848-as forradalom és szabadságharc 13 vértanúja kivégzésének a helyét jelölték meg.

Már a kiegyezést követő évben, 1868-ban megalakult a szoborbizottság, amely már egy évvel később fel akarta volna avatni az emlékművet. Zala György – aki végül újraalkotta, s elkészítette a Huszár Adolf által elkezdett szoborkompozíciót – a Ferenc József-i kor legjelentősebb köztéri szobrásza, aki Fadrusz Jánossal és Stróbl Alajossal együtt a magyar historizmus nagy alkotóhármasához tartozott.

Zala teljesen magyar szobrot alkotott. A fő alak, Hungária sokkal monumentálisabb, de a mellékalakok sem úgy néznek ki, mint a Huszár makettjén. Az aradi szoborra a pénzt Magyarország lakossága adta össze, mégpedig nem is csak a magyarok. A megmaradt gyűjtőívekből kiderül, hogy az adományozók között szép számmal akadtak románok, szerbek, svábok és zsidók is.

Bedeszkázzák, elviszik
A Szabadság-szobrot 1890-ben leplezték le Arad egyik központi terén. Ott állt a szobor 1919-ig, amikor meggyalázták. Bedeszkázták, majd 1925 júliusában eltávolították helyéről. 1954-ben a román kormány azt kérte Magyarországtól, hogy a második világháborúban a magyar területen elesett román katonák sírjait gondozza, s azokat emlékművekkel jelölje meg. Ezt a magyar fél teljesítette. Ennek pedig az lett volna az ellentétele, hogy Aradon visszaállítják a Szabadság-szobrot. Nem így történt.

Az 1989. decemberi események után Bukarestbe mentek az RMDSZ helyi vezetői, akiket egyik helyről a másikra küldözgették. Végül Dávid Ibolya magyar igazságügyi miniszter vette rá román kollégáját, Valeriu Stoicát, s rajta keresztül Radu Vasile kormányfőt, hogy a szobrot adják ki a várból. Így kerültek a szobor alakjai 1999. október 1-jén az aradi minorita rendház udvarára.

1999: elvi egyetértés
Az emlékmű köztéri felállításába azonban a román vezetés továbbra sem óhajtott beleegyezni. A legfőbb ellenérv a központi alakon szereplő „Hungaria” felirat, amely nacionalista román történészek szerint Nagy-Magyarországra utal. (A kezében kardot tartó Hungaria alakját egyébként Zala György a New York-i Szabadság-szobor hatására készítette el, amelyet ő még Franciaországban látott.) A „román-magyar megbékélési park létesítéséről” és a benne „kiemelt helyre kerülő” Zala-emlékmű felállításáról az 1999. július 23-i marosvásárhelyi miniszterelnöki találkozón született elvi egyetértés Orbán Viktor és Adrian Nastase között. 2001-ben a baloldali román kormánypárt és az őt a parlamentben támogató Romániai Magyar Demokrata Szövetség megállapodott a szobor újraállításában. Ez 2001-ben és 2002-ben egyaránt szerepelt a magyar–román tárgyalási jegyzőkönyvekben, 2002-ben a két fél már helyi szinten is megegyezett a szobor helyreállításában. Tavaly novemberben a román többségű aradi tanács elhatározta, hogy a szoborcsoportot a Tűzoltók terén, a város református temploma és magyar gimnáziuma szomszédságában állítják fel. A folyamatban lévő munkálatok ellenére, Adrian Nastase román miniszterelnök többször is arról beszélt az elmúlt év során, hogy a szobor szimbólumrendszere a románságot sérti, semmi keresnivalója köztéren, át kell adni Magyarországnak. Az RMDSZ és a magyar kormány erőfeszítései hiábavalónak bizonyultak, a 2004-ben esedékes helyhatósági és parlamenti választások szempontjai többet nyomtak a latba Bukarestben. Medgyessy Péter magyar kormányfő a hatalmi beavatkozást követően, 2003. szeptember 23.-án Bukarestben kijelentette: Európában az ígéreteket teljesíteni szokás, s Magyarország azt várja, hogy Románia a korábbi ígéreteit, az egyezséget váltsa valóra. Legújabb román ígéret szerint december végéig dolgozza majd ki a román kormánypárt és az RMDSZ azt „megbékélési park-tervet”, amely mindkét fél számára elfogadható megoldást kínál.

Sajgó, nyílt seb
Murádin Jenő szerint a kudarc ellenére fontos lépések történtek az idén: több millió forintos költséggel megtörtént a szobor restaurálása, szilárdítása, a szoborról letört darabokat pótolták, az alakokat patinázták. Úgy véli, a szobor eddig csupán belső seb volt, amely valahol mélyen sajgott. Most azonban már nyílt seb, turisták sokasága keresi fel a ma rácsokkal elzárt térségben látható alkotást, a Szabadság-szobrot – rácsok mögött!

Kolozsvár, 2003. október


A melanzstól a kapucínerig - Bécsi kávéházi séta
Dr. Reviczky Katalin  /Fotó: corbis.com /
www.dnp.hu DNP - Bécs

- Főúr, hányszor kell még szólítani?
- Hányszor próbálta már, Uram?
- Négyszer!
- Az elég is lesz! Parancsol, Doktor Úr?
- Mondták már Magának, mennyire hasonlít Hans Moserre?
- Na ja, pincér és színész között nagy a hasonlóság. Az egyik poénokat szervíroz...
- ...a másik kávét. És mindkettőt ínycsiklandóan kell tálalni.
- Azért a színésznek mégiscsak könnyebb a dolga. Ha leesik egy poén, senki sem veszi észre, ha viszont kiömlik a kávé...

Honnan e kis jelenet? Nem is lehetne máshonnan, mint egy bécsi kávéházból és egy anekdotából a felejthetetlen Hans Moser és a közelmúlt legnépszerűbb színésze és kávéház-szerelmese, Heinz Conrads között. Néhány évvel ezelőtt egy neves bécsi esszéíró, Hans Weigel a kávéházi kultúra és a kávéházi irodalom tudora udvariasan figyelmeztette olvasóit és a Bécsbe látogató turistákat, ha kávét kívánnak inni, úgy a KAFFÉE szó első szótagját hangsúlyozzák. Ha ugyanis a szó második tagját nyomják meg, akkor CAFÉ-ról, azaz KÁVÉHÁZRÓL beszélnek, ami pedig Bécsben nem jelent mást, mint egy sajátságos életformát.

Ne bonyolódjunk bele, honnan is kapta ez a lehangolóan fekete, mégis izgatóan nagyszerű ital a nevét. Neves etimológusok sem jöttek rá mind a mai napig igazán a nyitjára. Egyesek szerint Egyiptomból, mások szerint a török "kahve" szóból. Azt se firtassuk, vajon a bécsi kávéházak-e a legrégibbek, egy azonban bizonyos, hogy hagyományaikban és az őket körülvevő legendákban minden bizonnyal a leggazdagabbak. Írás és legenda szerint az első bécsi kávéházat egy örmény kereskedő, Franz Kolschitzky nyitotta meg "Kék üveghez" címzett fogadójában, míg egy másik örmény kereskedő, név szerint Johannes Diodato 1683-ban alapított kávémérést. Állítólag a szolgálataiért kapott jutalomból - mert miként a fáma szól, katonai kémkedésének köszönhetően menekült meg anno Bécs és lakossága a töröktől. 1714-ben már 11 kávéfőzde működött a császárvárosban. A 18. század közepére pedig lényegében már mindennel rendelkezett a bécsi kávéház, ami jellegét ma is fémjelzi: plüssülés, meghitt zegzugok, a kávé kisérőjeként az ingyen pohár víz, újságok és biliárdasztal. Hogy került egyáltalán a kávén kívül például szék és asztal a kávéházba? Hogy is volt a jozefinizmus korában, amikor a híres "Taroni" elsőként kapta meg vendégei leültetésének koncesszióját, a belvárosi Kohlmarkton pedig a nem kevésbé neves "Milani" lett a híres emberek találkozóhelye?

A "táncoló" Bécsi Kongresszus idején, melyen Sándor cár is akkorát mulatott, hogy még bele is betegedett, még inkább divatba jött a kávé. Ekkoriban született meg a "Konzertcafé" elnevezés is, azaz első ízben szólalhatott meg muzsika a kávéházakban. Hogy milyen? Magától értetődően keringő és polka, hiszen Lanner, Ziehrer és a Straußok korát élte Bécs. A "klasszikusok" cseppet sem voltak kevésbe kedveltek. Maga Mozart, Schubert, de még a nagybeteg Beethoven is szívesen tért be a kávéházba (kedvence a práterbeli "Lustschloss" volt), hogy közelről lássa-hallja, mennyire szeretik az emberek melódiáit. A vendégek elüldögéltek, elviccelődtek, élvezték a zenét és a különféle süteményeket. 1873-ban, a világkiállítás évében - bár a börzén maximális rosszkedvre okot adó hangulat uralkodott - mit sem törődve a holnappal, mégis mindenki a kávéházról beszélt. Mi volt benne a sajátságosan vonzó? Az a bizonyos, utánozhatatlan, csak itt tapasztalható levegő: a kávé és sütemény illatával keveredő cigarettafüst, amelyhez hozzáadódott a gulyás és az ülőgarnitúra plüssének jellegzetes szaga. Mindezt újságpapír meghitt zizegése kísérte, no meg a főúr megszokott mozdulatai! - Szinte magától értetődő, hogy a "kávé" és a "ház" bonyolult etimológiai kapcsolatában a "ház"-nak sokkal egyértelműbb volt a jelentősége, mint magának a kávénak.

No persze a kávé is jóval több volt holmi derűlátásra okot szolgáltató pezsdítő folyadéknál! A nép lelkének szerves része lett, akárcsak a sör Bajorországban, a whisky Skóciában vagy a bor a Rajna vidékén. A kávéház nem csak az élvezetek színhelye lett, hanem a társadalmi élet katalizátora is: mindenki merített belőle, és mindenki hozzáadta a magáét. Minden fontos információ innen indult ki, mi több, még a forradalmak is! Egy anekdota szerint az osztrák Külügyminisztérium magas rangú tisztviselője izgatottan jelentette miniszterének:
- "Excellenciás Uram, Oroszországban kitört a forradalom!"
- (A miniszter hitetlenül mosolygott, majd így szólt):
- "Ugyan kérem, ki csinálna Oroszországban forradalmat? Talán Trockij úr a Centrálból?!"

Számtalan anekdota, szatíra és humoreszk, szkeccs örökíti meg a bécsi kávéházak lelkét és jellegét, melyeket csak itt és csak annak idején lehetett hallani. A háború utáni osztrák irodalom nevezetes személyisége, Karl Kraus például így ír "Hódprémbunda" című krokijában: "Éltem az író ember csendes életét, senkinek sem ártottam, annál többet dolgoztam, mégis névtelen maradtam. Egyetlen vagyonom egy bunda volt. Mit ad Isten, egyszer csak ellopták, és még hozzá éppen egy kávéházban. Fájt a dolog, de még érzékenyebben érintett, hogy ezzel szabadságom is odaveszett. Egyszerre középpont lettem, a nyilvánosság figyelmének központja. Én lettem az "író, akinek ellopták a bundáját!" Mivel azonban Karl Kraus tipikus bécsi volt, nem élhetett kávéház nélkül, társaságra volt szüksége, hogy egyedül lehessen, tehát kávéházba ment! Törzshelye az "Imperial" vagy a "Parsifal" volt. Itt olvasta órákon át az újságokat, melyeket gyűlölt!

A kávéházban az ember nincs ugyan otthon, de a friss levegőn sincs! (Mely nevetséges paradoxon, vagy csak egy bölcs bécsies-népies felismerés?) Molnár Ferenc barátja és fordítója, Alfred Polgár egyszer baráti körben arról panaszkodott, hogy unja már a klubokat és egyesületeket, a parkban sincs kedve sétálni, mert vagy kötelezettségeket rónak rá, vagy esőnek, szélnek van kitéve. Mennyivel jobb a kávéházban, ahol bár "mindent csinálhatsz, de semmit sem kötelező tenned, egyszerűen elég, ha létezel!". A kávéház tehát életforma is egyben!

Azt tartják az osztrákok, Bécs és a kávéház szimbiózisa nem más, mint maga a földi mennyország! A kávé nem a lélek tápláléka, de az agy fűszere, eszmék ébresztője, a tárgyilagosság útjának egyengetője! (Ugyan kérem, látott már valaki tárgyilagos osztrákot? Az nem is ismeri a "Wiener Schmäh"-t!)

A bécsi polgár valamikor kínosan ügyelt arra, hogy mikor milyen kávet igyon. Nem minden napszakban illett inni mindenféle kávét, és különben is: van nagy barna és kis barna, hosszú kávé, bécsi melanzs, einspänner (egyfogatú), kapucíner, nem beszélve a történelmi kávéféleségekről, mint a Mária Teréziáról elnevezett kevert italról, és nem szólva arról, hogy csak a melanzsnak legalább nyolc fajtája létezik. Mit is mondott az idős de Gaulle tábornok? "Nem könnyű egy olyan országot kormányozni, melyben egyedül csak a sajtféleségek száma több, mint az év napjainak a száma!" Nos, így van ez valahogy a bécsi kávéféleségekkel is! Mit szól ehhez a "kávéházi irodalom"?

Peter Altenberg, Anton Kuh és Molnár Ferenc egyszer a « Griensteidl » egyik sarkában tarokkozva, szivarozva üldögélt. Jött a főúr, feladták a rendelést:
- Herr Ferdinand, hozzon nekem egy melanzst“
- Nekem egy hosszú lére eresztett feketét legyen szíves! - így Kuh.
- Én ma is a kedvenc einspännernél maradok, Ferdinand. - szólt Molnár.
- Ahogy az író urak parancsolják. - készségeskedett az öreg Ferdinand, majd kiment a konyhába és továbbította a rendelést:
- Marie, három kávét az író uraknak!

Ahány kávéház, annyiféle arculat! Ezt a látható jegyet törzsvendégeiktől kapták a kávéházak, és azonnal tovább is adták azt a még avatatlan új belépőnek. Volt tiszta és piszkos kávéház, diákoknak és nyugdíjasoknak való, egyneműeknek (vigyázat: itt portás volt, és gyakran belépőt kellett fizetni!) és koedukált publikumnak szóló, ahol tarokkozni, kártyázni lehetett, vagy ahol minden égtájról és minden nyelven újságok álltak rendelkezésre. Mindenkinek egyénileg és a foglalkozásfajtáknak külön is kialakult a törzskávéháza. A Josefstädter Theaterhez közeli Café Eilesben üldögéltek a Hörbigerek és Wesselyk, Max Reinhardt és barátai, kedvenc színészei, többek között Molnár Ferenc és Darvas Lili is és persze a szerelmi háromszög harmadik tagja, a fess Hans Jaray. A Café “Bräunerhof"-ban találkoztak egymással a kis “ seftelők" hónuk alatt az újságpapírba csomagolt áruval. A Josef Roth által oly költőien megírt Taborstrasse kávéházaiban naponta többször ki-beszaladtak a zsidó kiskereskedők, és egy-egy fekete mellett állva bonyolították üzleteiket. Az “Ezüst Kávéház" - Ferdinand Raimund törzshelye - onnan kapta nevét, hogy minden italt ezüstből szervíroztak pincérei. (Manapság ez biztosan lehetetlen lenne!) Az éhenkórász poéták azért ragaszkodtak e kávéházhoz, mert itt kényeztették Pegazust a legjobban, és a teríték sokkal értékesebb volt, mint ami egyikük-másikuk zsebében érmében egész évben megfordulhatott.

A kávéház valamikor az irodalom szülőatyja volt. Többnyire félreismert zseniket hozott világra! Fiatal művészek névtelen csoportjáról azt mesélték a rossz nyelvek, hogy oly szorosan ülnek egymás mellett, hogy egymást akadályozzák a szellemi kibontakozásban. Füstkarikák eregetése, külföldi folyóiratok lapozgatása és fizetetlen cechek még nem föltétlenül emelték őket abba a magasba, ahova Hofmannsthal, Franz Werfel, Max Brod és felfedezettje, Franz Kafka tartozott. Peter Altenberg így fogalmazta meg, mi is az a “törzsasztal“: "...olyan asztal, amely mellett esténként mérhetetlen áradatban özönlik a neveletlenség, a szemtelenség és az egoizmus az egy asztalnál ülő emberekből. Nem más ez, mint az egész nap felgyülemlett és elfojtott irritáció öblítővize.“

Kávéház, mily sokszínű a karakterisztikád! Akárcsak köteteket kitöltő hagyományos pikolóidnak, főuraidnak jellemzője. Herr Ferdinand vagy Herr Franz, aki mindenkiről mindent tud, de diszkréten hozza össze a kapcsolatokat, halkan osztja tanácsait, ma éppen mi a legízletesebb az étlapon, és ha beléptedkor úgy üdvözöl: "Gnädige Frau, a szokásost?“ - átjár a büszkeség érzése, hogy felismertek, mi több, nyilvántartanak, sőt még ennél is több, törzsvendég lettél! E nagy elismeréshez ugyanis a minősítést kizárólag Herr Ferdinand vagy Herr Franz hivatott adni - ők, akik csalhatatlan érzékkel ismerik fel, ki az igazán finom vendég, és az bizony nem mindig ugyanaz, mint aki a legnagyobb borravalót adja!

Friedrich Torberg, kinek tollából Molnár Ferenc munkásságáról és emberi mivoltjáról oly találó sorokat olvashatunk, már az 50-es években megállapította, hogy a bécsi kávéházi élet - egy letűnt életstílus szellemi tere - nincs többé. A kávéházak kora ugyan korántsem múlt el, de társadalmi átrétegeződésnek estek áldozatul, mely a Habsburg Birodalom letűnésének is következménye. Szegényebb lett a rá oly jellemző zsidó polgársággal és művészvilággal, amely Bécsben, Prágában, Budapesten egyformán jellemezte a kávéházi kultúrát, és a bécsi polgár hagyományos szokásaival is. Hol van már az a polgári világ, mennyire felhígult! Mert mi van ma? Határozott léptekkel tartunk a Starbuck Café stílustalan berendezése, gyorstalpaló atmoszféraja es íztelen kávét nyújtó csészéi felé, ahol a gyors kiszolgálás nem kevésbé szenvtelen, gyors fogyasztást vár el. Konzum mindenek fölött! Hol van már a kor, amikor Krúdy állíthatta, hogy a "kávéház a legdemokratikusabb intézmény", ahol órakig is elüldögélhetsz egyetlen pohár víz mellett! Egy darabka közép-európai kultúra - adieu!
- 30 -



Moldovát kirúgta az orvosa
www.kisalfold.hu

Koloszár Tamás
Márciusban lesz hetvenéves a hetvenes-nyolcvanas évek legolvasottabb magyar írója, Moldova György, aki lapunknak elárulta,
A tékozló koldus című könyvének megjelenése kapcsán az egészségügyre tett kijelentései miatt kirúgta a szívgyógyásza.

 – Hogy van, Mester?
 – Nem valami jól. A nagy melók után általában eltűnik a feladat, s az erő, ami lendületben tartotta a mozdonyt, a szerelvény ellen fordul. Emiatt szép kis depresszióm van és a vacak pollen is kínoz. Ehhez jön még, hogy a mentősökről írt könyvem miatt kemény harcba keveredtem. Ma mondott fel az orvosom, az egyik kijelentésem miatt nem foglalkozik     velem többet.

 – A háziorvosa nem kezeli többet?
 – Nem a háziorvosom, hanem egy szívgyógyász-specialista.

 – Folytassuk vidámabb dolgokkal. A nyolcvanas években masszívan tartotta magát az a nézet, hogy Moldova a Jókai Pesten. Még mindig önt olvassák a legtöbben?
– Most egy hónapja biztosan így van. Lehet persze olyat csinálni, hogy más van a toplista első helyén, akit nem azért szeretünk, mert el is olvasunk. De hát ez már az üzletpolitika     része.

– Maradjunk még mindig az iróniánál. Ugyancsak a rendszerváltás előtt mondogatták, hogy olvasó nép a magyar: pénzolvasó. Az újdonsült kapitalizmus korában mintha erősödni látszana e tendencia.
– Ugyan már? Nem sokat olvas pénzt a magyar, hacsak nem egyforintosokat. Egyáltalán nem él jól az ország, ez a mai gazdasági tündöklés nem igaz. Ha bizonyos környezetből kitesszük a lábunkat, nagyon nagy nyomorral találkozhatunk. Nagy a nélkülözés, és a dolog egyre reménytelenebb.

– Még egy utolsó utalás a nyolcvanas évekre, amikor az ön köteteihez a könyvhéten csak protekcióval lehetett hozzájutni. Visszasírja az akkori időket?
– Dehogy sírom vissza, semmilyen időt nem sírok vissza. Az új idők új dalai is elég érdekesek, s nekem nincs okom panaszra. A mostani könyvemet is mindenféle támogatás nélkül adtuk ki a kiadómmal. Nem kaptunk sehonnan egy fillért sem, a harmadik oldalon sincs felsorolva egyetlen támogató. Úgy tudunk pénzt keresni, hogy eljárunk dedikálni, s egy-egy alkalommal eladunk százötven darabot. Ezek a könyvek húsz évvel ezelőtt harminc forintba kerültek, most pedig kétezerbe, így ez nagyon szép teljesítmény.

 – Képletesen szólva most a Big Brother-sorozatokért áll sorba a nép a tévé előtt. Mit szól ehhez?
– Semmit, mit tudnék szólni? A népfelség elve akkor is tisztelendő, ha öngyilkosságra határozták el magukat. Joguk van hozzá, legyen szó politikáról, szaporodásról vagy ízlésről. Ha így gondolják, tegyék. Én nem mondhatom, hogy nincs igazuk, ez nagyképűség lenne részemről.

– Az imént már említette, hogy új könyvével ismét belenyúlt abba a bizonyosba.
– Igen, belenyúltam abba a bizonyosba, de ilyen értelemben itt minden bizonyos. Győrben utoljára 2002-ben voltam hosszabb időre, amikor a hágai szerződés aláírásának negyedik évfordulója volt. Gondoltam, csak lejövök, megnézem, mi történt, s találkozhatom a régi haverokkal. Fél hatkor indultam Győrbe, éjjel fél kettőkor pedig a vízügyesek csónakházából szívrohammal kórházba vittek. Ez is bizonyos, mint ahogy az is, amit Kilitinél lát az ember. Darukat, meg azt, hogy    vaddisznókra lehet vadászni a régi víztározónál.

    – Amikor mentőskönyvéről nyilatkozott legutóbb a tévében, az SMS-ben hozzászólók sorozatban ajánlották fel a szakmájukat, hogy írjon leleplező riportot róluk. Ekkora a baj az országban?
  – Nincs ember, aki csinálja ezt a fajta munkát. Bolgár úr a Klubrádióban azt kérdezte a maga kenetteljes jóságával, mikor  megkaptam az engedélyt a mentősök meglátogatására és Csehák Judit aláírta, hogy nem gondolom-e, hogy fiatalabb ember kellene ehhez. Azt válaszoltam, de, majd hozzátettem, legyen szíves olyan valakit küldeni, aki ért hozzá, elmegy éjszaka és szenteste a mentősökkel. Egyébként téma ezernyi lenne. Az azonban egyáltalán nem biztos, hogy valaha is írok még riportot.
Egyetlen téma azonban nagyon vonz, ez pedig Ózd. Ami volt és ami nincs, az mind ott van. Magyarország felemelkedésének nagy terve, a magyar Ruhr-vidék, szénbányászattal, vegyiparral, kohászattal. Minden ott van, csak éppen romokban, tönkre- és szarrá menve, kóbor cigányokkal és csavargókkal. Ha én nem, akkor ki megy el Ózdra? Nekem annyival könnyebb, hogy ha én megjelenek valahol, akkor azt mondják, végre.

– Végiggondolva kiváló szociográfiáit a vasutasokról, a textiliparról, az az érzésem, csak az idő szaladt, a problémák
    maradtak.
– Nem egészen. A vasútnál akkor az volt a kérdés, hogyan legyen több vasutas, most meg az, hogyan legyen kevesebb. A textilipart sikeresen szétverték, a rendőrség szétesett.

 – Maga nyilatkozta közel húsz éve a Kisalföldnek, hogy a legsötétebb alagút végén is van egy szentjánosbogár, aminek pislákoló fénye reménysugárként világít. Ma mi lehet a szentjánosbogár?
– Mi lehetne? A szentjánosbogarakat gondosan levadászták. A minap meghívtak a tévébe a Riporter kerestetik!-re. Elképesztő volt, négy gyerek tanulta rajtam a nyíllövést. A színvonal minden alatti volt. A riporterkedés egyre inkább olyan, mint a krumpli, a java a föld alatt van. Olyanok, mint Végh Tóni, aki nem kapott semmilyen elismerést életében. De említhetném Galgóczi Erzsit, Mocsár Gabit. Ilyenek ma már nincsenek. Azt pedig ne feltételezzük, hogy egyik generáció  tehetségesebb a másiknál. Csak éppen nem nyilvánulhat meg, nincs társadalmi igény a munkájára.

 – Hét hónap múlva büszke EU-polgárok leszünk...
– Ez a maguk dolga, én többször kijelenttem, hogy nem akarok az lenni.

 – A kérdés arra vonatkozott volna, hogy manapság mindenki azt mérlegeli, kik lesznek a csatlakozás győztesei és vesztesei. A  magyar írók és a magyar irodalom hova tartozik majd?
– Engem ez nem érdekel. Soha nem csatlakoztam senkihez, magammal dolgoztam, mindig olyat vállaltam, amit mások nem. Sok sikert, sok szerencsét kívánok a magyar íróknak és irodalomnak, de semmi közöm nincs hozzájuk.

– Az EU ellen szavazott?
– Nem szavaztam ellene, el sem mentem. Én nem megyek az EU-ba, én itt maradok. Ha az EU idejön, az az ő dolga. Nincs mit várni tőle.

 – Elképzelhetőnek tartja, hogy a csatlakozás után pár évvel egy igazi, moldovás riportkönyv születik majd, amelyben körbejárja, mi volt illúzió és a mi lett a valóság?
– Tudja, hány éves vagyok? Hetven leszek márciusban. Ha még egyszer riportot írok, az Ózd lesz, nem az EU.

 – A múlt héten szülőhelyén, Kőbányán magas kitüntetésre javasolták, de visszautasította. Ennyire utálja a politikusokat?
– Igen, ennyire. Nemcsak a kőbányai, hanem a budapesti kitüntetést is visszautasítottam. Én kipróbált, hűséges baloldali vagyok, akinek a szegények és nyomorultak sorsa szent. Aki ezt elárulja, az aljas, szemét és mocsok, ha a szegények nevében lépett fel. Ezt megtette az MSZP. Az SZDSZ-szel soha egyetlen közös gondolatom nem volt, a jobboldalhoz pedig nem lehet közöm. Akkor mi maradt? A Munkáspárt, amelyre szavaztam.

 – Nem vesztett emiatt olvasókat?
 – Nem érdekel. Örülök minden kedves olvasómnak, de ahogy ők sem kérdezik tőlem, úgy én sem tőlük, kire szavaztak. Nem titkolom, hogy a Kádár-évfordulókon mindig ott vagyok, s bepanaszolok mindent és bemószerolok mindenkit az öregnél, aki biztosan rázkódik a sírjában.

– Nem tart attól, hogy akik ezt a beszélgetést végigolvassák, azt mondják majd, hogy Moldova György egy kicsit kiábrándult a világból, netán megöregedett?
– Öreg voltam már húszéves koromban is. Kiábrándulni pedig nem volt miből, mivel a baloldaliságomból következően a szolgálattétel nem csökkent bennem. Megöregedtem? Lőttek rám eleget, ha az ágyúgolyó eltalált volna, nem tudtam volna megöregedni. De hogy ez bekövetkezett, egyáltalán nem zavar.



Minden hatodik ember nyomornegyedben él
www.axel.hu

Dénes Dóra
    Az ENSZ tanulmánya szerint a legsúlyosabb állapotok Ázsiában és Afrikában vannak
    Az ENSZ kutatása szerint elérte az egymilliárdot azoknak a száma, akik alapvető egészségügyi és szociális ellátás nélkül túlzsúfolt nyomortelepen élnek. A legsúlyosabb állapotok Ázsiában és Afrikában vannak. A szervezet arra is felhívta a figyelmet, hogy megfelelő intézkedések nélkül 2030-ra kétmilliárd ember él majd nyomorban.
    A nyomornegyedekben élő emberek száma elérte az egymilliárd főt. Ez azt jelenti, hogy átlagosan minden hatodik ember nagyon rossz egészségügyi és szociális körülmények között kénytelen élni.
    Az ENSZ legfrissebb jelentése ezen kívül arra is felhívta a figyelmet, hogy a helyzet Ázsiában és Afrikában a legaggasztóbb.

/Fotó:Afrika 70 százaléka nyomorog/

Ivóvíz és ellátás nélkül

    A néhány hónap alatt elkészült 300 oldalas tanulmány szerint az ázsiai kontinensen 554 millió ember nyomorog.
    A területek nagyságát illetően a nyomorban élők legnagyobb koncentrációja Indiára jellemző. Az afrikai kontinens lakosságának 71 százalékát érinti a probléma.
    Nyomorban élni a szervezet szerint annyit jelent, mint mellőzni a legalapvetőbb ellátásokat, mint az ivóvíz, az élettér, az egészségügyi és szociális ellátás.

A gyerekhalandóság magas

- A fejlődő országokban gyerekek százmilliói nélkülözik az ellátásokat - jelentette bekorábban Kul Gautam, az UNICEF képviseletében.
    Az ENSZ felméréséhez képest jóval korábban, idén tavasszal egy másik kutatás a nyomorban élő gyerekek helyzetéről értekezett. A felmérésben kiemelt gyerekek a legtöbb betegségnek ki vannak téve, nemcsak a megfelelő mennyiség? élelem, hanem az egészségügyi ellátás hiánya miatt is.
    Az UNICEF szerint a városok lakossága rohamosan megnőtt, de a szaporodás gyakorisága ellenére is 10-20%-os gyermekhalandóság jellemzi a fejl?d? országokat. Számtalan gyerek nem éri meg azt a kort, hogy iskolába mehessen.
    Az ENSZ ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet, hogy a megfelelő intézkedések hiányában 2030-ra megduplázódhat azok száma, akik alapvető szolgáltatásokat nélkülőző nyomortelepeken élnek majd.



Őskori település Sopron határában
www.gondola.hu-MTI

    Őskori település peremvidékére bukkantak a régészek Sopronban, a határátkelőhöz vezető út mentén - tájékoztatott Gömöri János régész.
     A 84-es főút országhatárhoz vezető 1,5 kilométeres szakaszán szélesítik az utat, s az építést megelőző ásatáson 5000-5500 éves rézkori, illetve annál későbbi, bronzkori kultúra nyomaira bukkantak - mondta a Soproni Múzeum szakembere.
A hulladékgödrökből javarészt kerámia-töredék, továbbá néhány kőeszköz és bronzból készült tárgy került elő. Ezek formája, díszítése, vagy éppen díszítetlenségük alapján lehet meghatározni a korukat - magyarázta a kutató.
    A leletanyag szerény ugyan, a feltárás mégis érdekes adatokkal szolgál a soproni településtörténethez, kiegészíti a korszakról alkotott települési képet, új információkat ad a település egykori szerkezetéről, kiterjedéséről.
    A régebbi ásatások bizonyították, hogy a mai Sopron térsége 5000 évvel ezelőtt sem volt lakatlan, de a most feltárt lelőhelyről eddig nem volt tudomása a szakmának - mondta Gömöri János.
    A rétegvizsgálatokból megállapítható, hogy abban az időszakban erősen csapadékos volt az időjárás. A hegyoldalon bővizű források ömlöttek le, a vízfolyások később eliszapolódtak, s a források árkaiban időről időre meghúzódtak az őskori emberek.
    Vélhetően nem éltek huzamosabb ideig a hegyoldal mélyedéseiben, ezt a feltételezést látszik alátámasztani, hogy a kutatás során alig találtak állatcsontot, amely az állattenyésztésre utalna - mondta Gömöri János.



2003. oktĂłber 07., kedd 12:39


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület