Rács mögött a Szabadság - Az aradi műalkotás viszontagságos története
Népszabadság • Szerző: Tibori Szabó Zoltán
Ünnepi látogatók a szoborcsoportnál (kép: Népszabadság – Szabó Barnabás)
Erdélyben mindenki arra készült, hogy idén október 5-én Aradon leleplezik
a helyreállított Szabadság-szoborcsoportot. Ezt a reményt azonban a román
nacionalizmus szinte az utolsó pillanatban ismét szertefoszlatta.
Murádin Jenő kolozsvári művészettörténészt arra kértem, hogy elevenítse
fel a remekműnek a történetét, amellyel az 1848-as forradalom és szabadságharc
13 vértanúja kivégzésének a helyét jelölték meg.
Már a kiegyezést követő évben, 1868-ban megalakult a szoborbizottság,
amely már egy évvel később fel akarta volna avatni az emlékművet. Zala
György – aki végül újraalkotta, s elkészítette a Huszár Adolf által elkezdett
szoborkompozíciót – a Ferenc József-i kor legjelentősebb köztéri szobrásza,
aki Fadrusz Jánossal és Stróbl Alajossal együtt a magyar historizmus nagy
alkotóhármasához tartozott.
Zala teljesen magyar szobrot alkotott. A fő alak, Hungária sokkal monumentálisabb,
de a mellékalakok sem úgy néznek ki, mint a Huszár makettjén. Az aradi
szoborra a pénzt Magyarország lakossága adta össze, mégpedig nem is csak
a magyarok. A megmaradt gyűjtőívekből kiderül, hogy az adományozók között
szép számmal akadtak románok, szerbek, svábok és zsidók is.
Bedeszkázzák, elviszik
A Szabadság-szobrot 1890-ben leplezték le Arad egyik központi terén.
Ott állt a szobor 1919-ig, amikor meggyalázták. Bedeszkázták, majd 1925
júliusában eltávolították helyéről. 1954-ben a román kormány azt kérte
Magyarországtól, hogy a második világháborúban a magyar területen elesett
román katonák sírjait gondozza, s azokat emlékművekkel jelölje meg. Ezt
a magyar fél teljesítette. Ennek pedig az lett volna az ellentétele, hogy
Aradon visszaállítják a Szabadság-szobrot. Nem így történt.
Az 1989. decemberi események után Bukarestbe mentek az RMDSZ helyi vezetői,
akiket egyik helyről a másikra küldözgették. Végül Dávid Ibolya magyar
igazságügyi miniszter vette rá román kollégáját, Valeriu Stoicát, s rajta
keresztül Radu Vasile kormányfőt, hogy a szobrot adják ki a várból. Így
kerültek a szobor alakjai 1999. október 1-jén az aradi minorita rendház
udvarára.
1999: elvi egyetértés
Az emlékmű köztéri felállításába azonban a román vezetés továbbra sem
óhajtott beleegyezni. A legfőbb ellenérv a központi alakon szereplő „Hungaria”
felirat, amely nacionalista román történészek szerint Nagy-Magyarországra
utal. (A kezében kardot tartó Hungaria alakját egyébként Zala György a
New York-i Szabadság-szobor hatására készítette el, amelyet ő még Franciaországban
látott.) A „román-magyar megbékélési park létesítéséről” és a benne „kiemelt
helyre kerülő” Zala-emlékmű felállításáról az 1999. július 23-i marosvásárhelyi
miniszterelnöki találkozón született elvi egyetértés Orbán Viktor és Adrian
Nastase között. 2001-ben a baloldali román kormánypárt és az őt a parlamentben
támogató Romániai Magyar Demokrata Szövetség megállapodott a szobor újraállításában.
Ez 2001-ben és 2002-ben egyaránt szerepelt a magyar–román tárgyalási jegyzőkönyvekben,
2002-ben a két fél már helyi szinten is megegyezett a szobor helyreállításában.
Tavaly novemberben a román többségű aradi tanács elhatározta, hogy a szoborcsoportot
a Tűzoltók terén, a város református temploma és magyar gimnáziuma szomszédságában
állítják fel. A folyamatban lévő munkálatok ellenére, Adrian Nastase román
miniszterelnök többször is arról beszélt az elmúlt év során, hogy a szobor
szimbólumrendszere a románságot sérti, semmi keresnivalója köztéren, át
kell adni Magyarországnak. Az RMDSZ és a magyar kormány erőfeszítései hiábavalónak
bizonyultak, a 2004-ben esedékes helyhatósági és parlamenti választások
szempontjai többet nyomtak a latba Bukarestben. Medgyessy Péter magyar
kormányfő a hatalmi beavatkozást követően, 2003. szeptember 23.-án Bukarestben
kijelentette: Európában az ígéreteket teljesíteni szokás, s Magyarország
azt várja, hogy Románia a korábbi ígéreteit, az egyezséget váltsa valóra.
Legújabb román ígéret szerint december végéig dolgozza majd ki a román
kormánypárt és az RMDSZ azt „megbékélési park-tervet”, amely mindkét fél
számára elfogadható megoldást kínál.
Sajgó, nyílt seb
Murádin Jenő szerint a kudarc ellenére fontos lépések történtek az
idén: több millió forintos költséggel megtörtént a szobor restaurálása,
szilárdítása, a szoborról letört darabokat pótolták, az alakokat patinázták.
Úgy véli, a szobor eddig csupán belső seb volt, amely valahol mélyen sajgott.
Most azonban már nyílt seb, turisták sokasága keresi fel a ma rácsokkal
elzárt térségben látható alkotást, a Szabadság-szobrot – rácsok mögött!
Kolozsvár, 2003. október
A melanzstól a kapucínerig - Bécsi kávéházi séta
Dr. Reviczky Katalin /Fotó: corbis.com /
www.dnp.hu DNP - Bécs
- Főúr, hányszor kell még szólítani?
- Hányszor próbálta már, Uram?
- Négyszer!
- Az elég is lesz! Parancsol, Doktor Úr?
- Mondták már Magának, mennyire hasonlít Hans Moserre?
- Na ja, pincér és színész között nagy a hasonlóság. Az egyik poénokat
szervíroz...
- ...a másik kávét. És mindkettőt ínycsiklandóan kell tálalni.
- Azért a színésznek mégiscsak könnyebb a dolga. Ha leesik egy poén,
senki sem veszi észre, ha viszont kiömlik a kávé...
Honnan e kis jelenet? Nem is lehetne máshonnan, mint egy bécsi kávéházból
és egy anekdotából a felejthetetlen Hans Moser és a közelmúlt legnépszerűbb
színésze és kávéház-szerelmese, Heinz Conrads között. Néhány évvel ezelőtt
egy neves bécsi esszéíró, Hans Weigel a kávéházi kultúra és a kávéházi
irodalom tudora udvariasan figyelmeztette olvasóit és a Bécsbe látogató
turistákat, ha kávét kívánnak inni, úgy a KAFFÉE szó első szótagját hangsúlyozzák.
Ha ugyanis a szó második tagját nyomják meg, akkor CAFÉ-ról, azaz KÁVÉHÁZRÓL
beszélnek, ami pedig Bécsben nem jelent mást, mint egy sajátságos életformát.
Ne bonyolódjunk bele, honnan is kapta ez a lehangolóan fekete, mégis
izgatóan nagyszerű ital a nevét. Neves etimológusok sem jöttek rá mind
a mai napig igazán a nyitjára. Egyesek szerint Egyiptomból, mások szerint
a török "kahve" szóból. Azt se firtassuk, vajon a bécsi kávéházak-e a legrégibbek,
egy azonban bizonyos, hogy hagyományaikban és az őket körülvevő legendákban
minden bizonnyal a leggazdagabbak. Írás és legenda szerint az első bécsi
kávéházat egy örmény kereskedő, Franz Kolschitzky nyitotta meg "Kék üveghez"
címzett fogadójában, míg egy másik örmény kereskedő, név szerint Johannes
Diodato 1683-ban alapított kávémérést. Állítólag a szolgálataiért kapott
jutalomból - mert miként a fáma szól, katonai kémkedésének köszönhetően
menekült meg anno Bécs és lakossága a töröktől. 1714-ben már 11 kávéfőzde
működött a császárvárosban. A 18. század közepére pedig lényegében már
mindennel rendelkezett a bécsi kávéház, ami jellegét ma is fémjelzi: plüssülés,
meghitt zegzugok, a kávé kisérőjeként az ingyen pohár víz, újságok és biliárdasztal.
Hogy került egyáltalán a kávén kívül például szék és asztal a kávéházba?
Hogy is volt a jozefinizmus korában, amikor a híres "Taroni" elsőként kapta
meg vendégei leültetésének koncesszióját, a belvárosi Kohlmarkton pedig
a nem kevésbé neves "Milani" lett a híres emberek találkozóhelye?
A "táncoló" Bécsi Kongresszus idején, melyen Sándor cár is akkorát mulatott,
hogy még bele is betegedett, még inkább divatba jött a kávé. Ekkoriban
született meg a "Konzertcafé" elnevezés is, azaz első ízben szólalhatott
meg muzsika a kávéházakban. Hogy milyen? Magától értetődően keringő és
polka, hiszen Lanner, Ziehrer és a Straußok korát élte Bécs. A "klasszikusok"
cseppet sem voltak kevésbe kedveltek. Maga Mozart, Schubert, de még a nagybeteg
Beethoven is szívesen tért be a kávéházba (kedvence a práterbeli "Lustschloss"
volt), hogy közelről lássa-hallja, mennyire szeretik az emberek melódiáit.
A vendégek elüldögéltek, elviccelődtek, élvezték a zenét és a különféle
süteményeket. 1873-ban, a világkiállítás évében - bár a börzén maximális
rosszkedvre okot adó hangulat uralkodott - mit sem törődve a holnappal,
mégis mindenki a kávéházról beszélt. Mi volt benne a sajátságosan vonzó?
Az a bizonyos, utánozhatatlan, csak itt tapasztalható levegő: a kávé és
sütemény illatával keveredő cigarettafüst, amelyhez hozzáadódott a gulyás
és az ülőgarnitúra plüssének jellegzetes szaga. Mindezt újságpapír meghitt
zizegése kísérte, no meg a főúr megszokott mozdulatai! - Szinte magától
értetődő, hogy a "kávé" és a "ház" bonyolult etimológiai kapcsolatában
a "ház"-nak sokkal egyértelműbb volt a jelentősége, mint magának a kávénak.
No persze a kávé is jóval több volt holmi derűlátásra okot szolgáltató
pezsdítő folyadéknál! A nép lelkének szerves része lett, akárcsak a sör
Bajorországban, a whisky Skóciában vagy a bor a Rajna vidékén. A kávéház
nem csak az élvezetek színhelye lett, hanem a társadalmi élet katalizátora
is: mindenki merített belőle, és mindenki hozzáadta a magáét. Minden fontos
információ innen indult ki, mi több, még a forradalmak is! Egy anekdota
szerint az osztrák Külügyminisztérium magas rangú tisztviselője izgatottan
jelentette miniszterének:
- "Excellenciás Uram, Oroszországban kitört a forradalom!"
- (A miniszter hitetlenül mosolygott, majd így szólt):
- "Ugyan kérem, ki csinálna Oroszországban forradalmat? Talán Trockij
úr a Centrálból?!"
Számtalan anekdota, szatíra és humoreszk, szkeccs örökíti meg a bécsi
kávéházak lelkét és jellegét, melyeket csak itt és csak annak idején lehetett
hallani. A háború utáni osztrák irodalom nevezetes személyisége, Karl Kraus
például így ír "Hódprémbunda" című krokijában: "Éltem az író ember csendes
életét, senkinek sem ártottam, annál többet dolgoztam, mégis névtelen maradtam.
Egyetlen vagyonom egy bunda volt. Mit ad Isten, egyszer csak ellopták,
és még hozzá éppen egy kávéházban. Fájt a dolog, de még érzékenyebben érintett,
hogy ezzel szabadságom is odaveszett. Egyszerre középpont lettem, a nyilvánosság
figyelmének központja. Én lettem az "író, akinek ellopták a bundáját!"
Mivel azonban Karl Kraus tipikus bécsi volt, nem élhetett kávéház nélkül,
társaságra volt szüksége, hogy egyedül lehessen, tehát kávéházba ment!
Törzshelye az "Imperial" vagy a "Parsifal" volt. Itt olvasta órákon át
az újságokat, melyeket gyűlölt!
A kávéházban az ember nincs ugyan otthon, de a friss levegőn sincs!
(Mely nevetséges paradoxon, vagy csak egy bölcs bécsies-népies felismerés?)
Molnár Ferenc barátja és fordítója, Alfred Polgár egyszer baráti körben
arról panaszkodott, hogy unja már a klubokat és egyesületeket, a parkban
sincs kedve sétálni, mert vagy kötelezettségeket rónak rá, vagy esőnek,
szélnek van kitéve. Mennyivel jobb a kávéházban, ahol bár "mindent csinálhatsz,
de semmit sem kötelező tenned, egyszerűen elég, ha létezel!". A kávéház
tehát életforma is egyben!
Azt tartják az osztrákok, Bécs és a kávéház szimbiózisa nem más, mint
maga a földi mennyország! A kávé nem a lélek tápláléka, de az agy fűszere,
eszmék ébresztője, a tárgyilagosság útjának egyengetője! (Ugyan kérem,
látott már valaki tárgyilagos osztrákot? Az nem is ismeri a "Wiener Schmäh"-t!)
A bécsi polgár valamikor kínosan ügyelt arra, hogy mikor milyen kávet
igyon. Nem minden napszakban illett inni mindenféle kávét, és különben
is: van nagy barna és kis barna, hosszú kávé, bécsi melanzs, einspänner
(egyfogatú), kapucíner, nem beszélve a történelmi kávéféleségekről, mint
a Mária Teréziáról elnevezett kevert italról, és nem szólva arról, hogy
csak a melanzsnak legalább nyolc fajtája létezik. Mit is mondott az idős
de Gaulle tábornok? "Nem könnyű egy olyan országot kormányozni, melyben
egyedül csak a sajtféleségek száma több, mint az év napjainak a száma!"
Nos, így van ez valahogy a bécsi kávéféleségekkel is! Mit szól ehhez a
"kávéházi irodalom"?
Peter Altenberg, Anton Kuh és Molnár Ferenc egyszer a « Griensteidl
» egyik sarkában tarokkozva, szivarozva üldögélt. Jött a főúr, feladták
a rendelést:
- Herr Ferdinand, hozzon nekem egy melanzst“
- Nekem egy hosszú lére eresztett feketét legyen szíves! - így Kuh.
- Én ma is a kedvenc einspännernél maradok, Ferdinand. - szólt Molnár.
- Ahogy az író urak parancsolják. - készségeskedett az öreg Ferdinand,
majd kiment a konyhába és továbbította a rendelést:
- Marie, három kávét az író uraknak!
Ahány kávéház, annyiféle arculat! Ezt a látható jegyet törzsvendégeiktől
kapták a kávéházak, és azonnal tovább is adták azt a még avatatlan új belépőnek.
Volt tiszta és piszkos kávéház, diákoknak és nyugdíjasoknak való, egyneműeknek
(vigyázat: itt portás volt, és gyakran belépőt kellett fizetni!) és koedukált
publikumnak szóló, ahol tarokkozni, kártyázni lehetett, vagy ahol minden
égtájról és minden nyelven újságok álltak rendelkezésre. Mindenkinek egyénileg
és a foglalkozásfajtáknak külön is kialakult a törzskávéháza. A Josefstädter
Theaterhez közeli Café Eilesben üldögéltek a Hörbigerek és Wesselyk, Max
Reinhardt és barátai, kedvenc színészei, többek között Molnár Ferenc és
Darvas Lili is és persze a szerelmi háromszög harmadik tagja, a fess Hans
Jaray. A Café “Bräunerhof"-ban találkoztak egymással a kis “ seftelők"
hónuk alatt az újságpapírba csomagolt áruval. A Josef Roth által oly költőien
megírt Taborstrasse kávéházaiban naponta többször ki-beszaladtak a zsidó
kiskereskedők, és egy-egy fekete mellett állva bonyolították üzleteiket.
Az “Ezüst Kávéház" - Ferdinand Raimund törzshelye - onnan kapta nevét,
hogy minden italt ezüstből szervíroztak pincérei. (Manapság ez biztosan
lehetetlen lenne!) Az éhenkórász poéták azért ragaszkodtak e kávéházhoz,
mert itt kényeztették Pegazust a legjobban, és a teríték sokkal értékesebb
volt, mint ami egyikük-másikuk zsebében érmében egész évben megfordulhatott.
A kávéház valamikor az irodalom szülőatyja volt. Többnyire félreismert
zseniket hozott világra! Fiatal művészek névtelen csoportjáról azt mesélték
a rossz nyelvek, hogy oly szorosan ülnek egymás mellett, hogy egymást akadályozzák
a szellemi kibontakozásban. Füstkarikák eregetése, külföldi folyóiratok
lapozgatása és fizetetlen cechek még nem föltétlenül emelték őket abba
a magasba, ahova Hofmannsthal, Franz Werfel, Max Brod és felfedezettje,
Franz Kafka tartozott. Peter Altenberg így fogalmazta meg, mi is az a “törzsasztal“:
"...olyan asztal, amely mellett esténként mérhetetlen áradatban özönlik
a neveletlenség, a szemtelenség és az egoizmus az egy asztalnál ülő emberekből.
Nem más ez, mint az egész nap felgyülemlett és elfojtott irritáció öblítővize.“
Kávéház, mily sokszínű a karakterisztikád! Akárcsak köteteket kitöltő
hagyományos pikolóidnak, főuraidnak jellemzője. Herr Ferdinand vagy Herr
Franz, aki mindenkiről mindent tud, de diszkréten hozza össze a kapcsolatokat,
halkan osztja tanácsait, ma éppen mi a legízletesebb az étlapon, és ha
beléptedkor úgy üdvözöl: "Gnädige Frau, a szokásost?“ - átjár a büszkeség
érzése, hogy felismertek, mi több, nyilvántartanak, sőt még ennél is több,
törzsvendég lettél! E nagy elismeréshez ugyanis a minősítést kizárólag
Herr Ferdinand vagy Herr Franz hivatott adni - ők, akik csalhatatlan érzékkel
ismerik fel, ki az igazán finom vendég, és az bizony nem mindig ugyanaz,
mint aki a legnagyobb borravalót adja!
Friedrich Torberg, kinek tollából Molnár Ferenc munkásságáról és emberi
mivoltjáról oly találó sorokat olvashatunk, már az 50-es években megállapította,
hogy a bécsi kávéházi élet - egy letűnt életstílus szellemi tere - nincs
többé. A kávéházak kora ugyan korántsem múlt el, de társadalmi átrétegeződésnek
estek áldozatul, mely a Habsburg Birodalom letűnésének is következménye.
Szegényebb lett a rá oly jellemző zsidó polgársággal és művészvilággal,
amely Bécsben, Prágában, Budapesten egyformán jellemezte a kávéházi kultúrát,
és a bécsi polgár hagyományos szokásaival is. Hol van már az a polgári
világ, mennyire felhígult! Mert mi van ma? Határozott léptekkel tartunk
a Starbuck Café stílustalan berendezése, gyorstalpaló atmoszféraja es íztelen
kávét nyújtó csészéi felé, ahol a gyors kiszolgálás nem kevésbé szenvtelen,
gyors fogyasztást vár el. Konzum mindenek fölött! Hol van már a kor, amikor
Krúdy állíthatta, hogy a "kávéház a legdemokratikusabb intézmény", ahol
órakig is elüldögélhetsz egyetlen pohár víz mellett! Egy darabka közép-európai
kultúra - adieu!
- 30 -
Moldovát kirúgta az orvosa
www.kisalfold.hu
Koloszár Tamás
Márciusban lesz hetvenéves a hetvenes-nyolcvanas évek legolvasottabb
magyar írója, Moldova György, aki lapunknak elárulta,
A tékozló koldus című könyvének megjelenése kapcsán az egészségügyre
tett kijelentései miatt kirúgta a szívgyógyásza.
– Hogy van, Mester?
– Nem valami jól. A nagy melók után általában eltűnik a feladat,
s az erő, ami lendületben tartotta a mozdonyt, a szerelvény ellen fordul.
Emiatt szép kis depresszióm van és a vacak pollen is kínoz. Ehhez jön még,
hogy a mentősökről írt könyvem miatt kemény harcba keveredtem. Ma mondott
fel az orvosom, az egyik kijelentésem miatt nem foglalkozik
velem többet.
– A háziorvosa nem kezeli többet?
– Nem a háziorvosom, hanem egy szívgyógyász-specialista.
– Folytassuk vidámabb dolgokkal. A nyolcvanas években masszívan
tartotta magát az a nézet, hogy Moldova a Jókai Pesten. Még mindig önt
olvassák a legtöbben?
– Most egy hónapja biztosan így van. Lehet persze olyat csinálni, hogy
más van a toplista első helyén, akit nem azért szeretünk, mert el is olvasunk.
De hát ez már az üzletpolitika része.
– Maradjunk még mindig az iróniánál. Ugyancsak a rendszerváltás előtt
mondogatták, hogy olvasó nép a magyar: pénzolvasó. Az újdonsült kapitalizmus
korában mintha erősödni látszana e tendencia.
– Ugyan már? Nem sokat olvas pénzt a magyar, hacsak nem egyforintosokat.
Egyáltalán nem él jól az ország, ez a mai gazdasági tündöklés nem igaz.
Ha bizonyos környezetből kitesszük a lábunkat, nagyon nagy nyomorral találkozhatunk.
Nagy a nélkülözés, és a dolog egyre reménytelenebb.
– Még egy utolsó utalás a nyolcvanas évekre, amikor az ön köteteihez
a könyvhéten csak protekcióval lehetett hozzájutni. Visszasírja az akkori
időket?
– Dehogy sírom vissza, semmilyen időt nem sírok vissza. Az új idők
új dalai is elég érdekesek, s nekem nincs okom panaszra. A mostani könyvemet
is mindenféle támogatás nélkül adtuk ki a kiadómmal. Nem kaptunk sehonnan
egy fillért sem, a harmadik oldalon sincs felsorolva egyetlen támogató.
Úgy tudunk pénzt keresni, hogy eljárunk dedikálni, s egy-egy alkalommal
eladunk százötven darabot. Ezek a könyvek húsz évvel ezelőtt harminc forintba
kerültek, most pedig kétezerbe, így ez nagyon szép teljesítmény.
– Képletesen szólva most a Big Brother-sorozatokért áll sorba
a nép a tévé előtt. Mit szól ehhez?
– Semmit, mit tudnék szólni? A népfelség elve akkor is tisztelendő,
ha öngyilkosságra határozták el magukat. Joguk van hozzá, legyen szó politikáról,
szaporodásról vagy ízlésről. Ha így gondolják, tegyék. Én nem mondhatom,
hogy nincs igazuk, ez nagyképűség lenne részemről.
– Az imént már említette, hogy új könyvével ismét belenyúlt abba a bizonyosba.
– Igen, belenyúltam abba a bizonyosba, de ilyen értelemben itt minden
bizonyos. Győrben utoljára 2002-ben voltam hosszabb időre, amikor a hágai
szerződés aláírásának negyedik évfordulója volt. Gondoltam, csak lejövök,
megnézem, mi történt, s találkozhatom a régi haverokkal. Fél hatkor indultam
Győrbe, éjjel fél kettőkor pedig a vízügyesek csónakházából szívrohammal
kórházba vittek. Ez is bizonyos, mint ahogy az is, amit Kilitinél lát az
ember. Darukat, meg azt, hogy vaddisznókra lehet vadászni
a régi víztározónál.
– Amikor mentőskönyvéről nyilatkozott legutóbb a
tévében, az SMS-ben hozzászólók sorozatban ajánlották fel a szakmájukat,
hogy írjon leleplező riportot róluk. Ekkora a baj az országban?
– Nincs ember, aki csinálja ezt a fajta munkát. Bolgár úr a
Klubrádióban azt kérdezte a maga kenetteljes jóságával, mikor megkaptam
az engedélyt a mentősök meglátogatására és Csehák Judit aláírta, hogy nem
gondolom-e, hogy fiatalabb ember kellene ehhez. Azt válaszoltam, de, majd
hozzátettem, legyen szíves olyan valakit küldeni, aki ért hozzá, elmegy
éjszaka és szenteste a mentősökkel. Egyébként téma ezernyi lenne. Az azonban
egyáltalán nem biztos, hogy valaha is írok még riportot.
Egyetlen téma azonban nagyon vonz, ez pedig Ózd. Ami volt és ami nincs,
az mind ott van. Magyarország felemelkedésének nagy terve, a magyar Ruhr-vidék,
szénbányászattal, vegyiparral, kohászattal. Minden ott van, csak éppen
romokban, tönkre- és szarrá menve, kóbor cigányokkal és csavargókkal. Ha
én nem, akkor ki megy el Ózdra? Nekem annyival könnyebb, hogy ha én megjelenek
valahol, akkor azt mondják, végre.
– Végiggondolva kiváló szociográfiáit a vasutasokról, a textiliparról,
az az érzésem, csak az idő szaladt, a problémák
maradtak.
– Nem egészen. A vasútnál akkor az volt a kérdés, hogyan legyen több
vasutas, most meg az, hogyan legyen kevesebb. A textilipart sikeresen szétverték,
a rendőrség szétesett.
– Maga nyilatkozta közel húsz éve a Kisalföldnek, hogy a legsötétebb
alagút végén is van egy szentjánosbogár, aminek pislákoló fénye reménysugárként
világít. Ma mi lehet a szentjánosbogár?
– Mi lehetne? A szentjánosbogarakat gondosan levadászták. A minap meghívtak
a tévébe a Riporter kerestetik!-re. Elképesztő volt, négy gyerek tanulta
rajtam a nyíllövést. A színvonal minden alatti volt. A riporterkedés egyre
inkább olyan, mint a krumpli, a java a föld alatt van. Olyanok, mint Végh
Tóni, aki nem kapott semmilyen elismerést életében. De említhetném Galgóczi
Erzsit, Mocsár Gabit. Ilyenek ma már nincsenek. Azt pedig ne feltételezzük,
hogy egyik generáció tehetségesebb a másiknál. Csak éppen nem nyilvánulhat
meg, nincs társadalmi igény a munkájára.
– Hét hónap múlva büszke EU-polgárok leszünk...
– Ez a maguk dolga, én többször kijelenttem, hogy nem akarok az lenni.
– A kérdés arra vonatkozott volna, hogy manapság mindenki azt
mérlegeli, kik lesznek a csatlakozás győztesei és vesztesei. A magyar
írók és a magyar irodalom hova tartozik majd?
– Engem ez nem érdekel. Soha nem csatlakoztam senkihez, magammal dolgoztam,
mindig olyat vállaltam, amit mások nem. Sok sikert, sok szerencsét kívánok
a magyar íróknak és irodalomnak, de semmi közöm nincs hozzájuk.
– Az EU ellen szavazott?
– Nem szavaztam ellene, el sem mentem. Én nem megyek az EU-ba, én itt
maradok. Ha az EU idejön, az az ő dolga. Nincs mit várni tőle.
– Elképzelhetőnek tartja, hogy a csatlakozás után pár évvel egy
igazi, moldovás riportkönyv születik majd, amelyben körbejárja, mi volt
illúzió és a mi lett a valóság?
– Tudja, hány éves vagyok? Hetven leszek márciusban. Ha még egyszer
riportot írok, az Ózd lesz, nem az EU.
– A múlt héten szülőhelyén, Kőbányán magas kitüntetésre javasolták,
de visszautasította. Ennyire utálja a politikusokat?
– Igen, ennyire. Nemcsak a kőbányai, hanem a budapesti kitüntetést
is visszautasítottam. Én kipróbált, hűséges baloldali vagyok, akinek a
szegények és nyomorultak sorsa szent. Aki ezt elárulja, az aljas, szemét
és mocsok, ha a szegények nevében lépett fel. Ezt megtette az MSZP. Az
SZDSZ-szel soha egyetlen közös gondolatom nem volt, a jobboldalhoz pedig
nem lehet közöm. Akkor mi maradt? A Munkáspárt, amelyre szavaztam.
– Nem vesztett emiatt olvasókat?
– Nem érdekel. Örülök minden kedves olvasómnak, de ahogy ők sem
kérdezik tőlem, úgy én sem tőlük, kire szavaztak. Nem titkolom, hogy a
Kádár-évfordulókon mindig ott vagyok, s bepanaszolok mindent és bemószerolok
mindenkit az öregnél, aki biztosan rázkódik a sírjában.
– Nem tart attól, hogy akik ezt a beszélgetést végigolvassák, azt mondják
majd, hogy Moldova György egy kicsit kiábrándult a világból, netán megöregedett?
– Öreg voltam már húszéves koromban is. Kiábrándulni pedig nem volt
miből, mivel a baloldaliságomból következően a szolgálattétel nem csökkent
bennem. Megöregedtem? Lőttek rám eleget, ha az ágyúgolyó eltalált volna,
nem tudtam volna megöregedni. De hogy ez bekövetkezett, egyáltalán nem
zavar.
Minden hatodik ember nyomornegyedben él
www.axel.hu
Dénes Dóra
Az ENSZ tanulmánya szerint a legsúlyosabb állapotok
Ázsiában és Afrikában vannak
Az ENSZ kutatása szerint elérte az egymilliárdot
azoknak
a száma, akik alapvető egészségügyi és szociális ellátás nélkül túlzsúfolt
nyomortelepen élnek. A legsúlyosabb állapotok Ázsiában és Afrikában vannak.
A szervezet arra is felhívta a figyelmet, hogy megfelelő intézkedések nélkül
2030-ra kétmilliárd ember él majd nyomorban.
A nyomornegyedekben élő emberek száma elérte az
egymilliárd főt. Ez azt jelenti, hogy átlagosan minden hatodik ember nagyon
rossz egészségügyi és szociális körülmények között kénytelen élni.
Az ENSZ legfrissebb jelentése ezen kívül arra is
felhívta a figyelmet, hogy a helyzet Ázsiában és Afrikában a legaggasztóbb.
/Fotó:Afrika 70 százaléka nyomorog/
Ivóvíz és ellátás nélkül
A néhány hónap alatt elkészült 300 oldalas tanulmány
szerint az ázsiai kontinensen 554 millió ember nyomorog.
A területek nagyságát illetően a nyomorban élők
legnagyobb koncentrációja Indiára jellemző. Az afrikai kontinens lakosságának
71 százalékát érinti a probléma.
Nyomorban élni a szervezet szerint annyit jelent,
mint mellőzni a legalapvetőbb ellátásokat, mint az ivóvíz, az élettér,
az egészségügyi és szociális ellátás.
A gyerekhalandóság magas
- A fejlődő országokban gyerekek százmilliói nélkülözik az ellátásokat
- jelentette bekorábban Kul Gautam, az UNICEF képviseletében.
Az ENSZ felméréséhez képest jóval korábban, idén
tavasszal egy másik kutatás a nyomorban élő gyerekek helyzetéről értekezett.
A felmérésben kiemelt gyerekek a legtöbb betegségnek ki vannak téve, nemcsak
a megfelelő mennyiség? élelem, hanem az egészségügyi ellátás hiánya miatt
is.
Az UNICEF szerint a városok lakossága rohamosan
megnőtt, de a szaporodás gyakorisága ellenére is 10-20%-os gyermekhalandóság
jellemzi a fejl?d? országokat. Számtalan gyerek nem éri meg azt a kort,
hogy iskolába mehessen.
Az ENSZ ezzel szemben arra hívja fel a figyelmet,
hogy a megfelelő intézkedések hiányában 2030-ra megduplázódhat azok száma,
akik alapvető szolgáltatásokat nélkülőző nyomortelepeken élnek majd.
Őskori település Sopron határában
www.gondola.hu-MTI
Őskori település peremvidékére bukkantak a régészek
Sopronban, a határátkelőhöz vezető út mentén - tájékoztatott Gömöri János
régész.
A 84-es főút országhatárhoz vezető 1,5 kilométeres
szakaszán szélesítik az utat, s az építést megelőző ásatáson 5000-5500
éves rézkori, illetve annál későbbi, bronzkori kultúra nyomaira bukkantak
- mondta a Soproni Múzeum szakembere.
A hulladékgödrökből javarészt kerámia-töredék, továbbá néhány kőeszköz
és bronzból készült tárgy került elő. Ezek formája, díszítése, vagy éppen
díszítetlenségük alapján lehet meghatározni a korukat - magyarázta a kutató.
A leletanyag szerény ugyan, a feltárás mégis érdekes
adatokkal szolgál a soproni településtörténethez, kiegészíti a korszakról
alkotott települési képet, új információkat ad a település egykori szerkezetéről,
kiterjedéséről.
A régebbi ásatások bizonyították, hogy a mai Sopron
térsége 5000 évvel ezelőtt sem volt lakatlan, de a most feltárt lelőhelyről
eddig nem volt tudomása a szakmának - mondta Gömöri János.
A rétegvizsgálatokból megállapítható, hogy abban
az időszakban erősen csapadékos volt az időjárás. A hegyoldalon bővizű
források ömlöttek le, a vízfolyások később eliszapolódtak, s a források
árkaiban időről időre meghúzódtak az őskori emberek.
Vélhetően nem éltek huzamosabb ideig a hegyoldal
mélyedéseiben, ezt a feltételezést látszik alátámasztani, hogy a kutatás
során alig találtak állatcsontot, amely az állattenyésztésre utalna - mondta
Gömöri János.
2003. oktĂłber 07., kedd 12:39