Az ünnep a múltat a jövővel összekötő boltozatnak egy mívesen faragott építőköve. Életünk azon kiemelekedő pillanata, amikor megállunk, emlékezünk, töltekezünk, álmokat szövögetünk és erőt gyűjtünk az újrainduláshoz.

A soproni gyógypedagógia történeti vonatkozásait szemlélve engem nem elsősorban az események sorrendisége, talán nem is annyira a köztük fellelhető összefüggések hoznak lázba, hanem sokkal inkább azok a példakép egyéniségek, akiknek élete sorsformáló erő volt egy adott emberi közösség számára. Talán a legizgalmasabb dolgok egyike, feltárni e jeles személyiségek mozgatórugóit, belső indíttatásaik okait. Intézményünk több mint 50 éves történelme rendkívül beszédes. Megfogalmaz álmokat, feltár eseményeket, küzdelmeket, viharokat és kiengesztelődéseket. 

A mi felelősségünk az, hogy a lámpást a tartóra tegyük, hogy világítson, utat mutasson mások számára, s ne rejtsük azt a véka alá, ahol senkinek nem használ. A mi felelősségünk az, hogy mindenkit, akit kiemelkedő, kitartó szakmai munkájáért elismerünk, azt példaképül állítsuk önmagunk s tanítványaink elé.

A Doborjáni Ferenc emlékérem gondolata és létrehozása ezt a célt kívánta megvalósítani. 

Az emlékérmek átadása előtt elhangzott méltató gondolatokból nyilvánvalóvá lehet mindannyiunk számára, hogy a mai napon is olyan szakembereket ünnepelhetünk, akik valóban példaképek számunkra. Igen, példaképek, akikbe kapaszkodni lehet. Áldozatos életek. Olyanok, akiket jó lenne követni, akikhez jó lenne hasonlítani. Feltehetjük a kérdést. Elmúlnak vagy hatástalanná válnak az idő múlásával a példaképek? 

Meggyőződésem, hogy az igaziak, akik egy eszméért küzdenek, vagy szilárd hit vezérli őket, aligha. Az önjelölteken egy idő után nevetünk, de a valódi példák beleivódnak életünkbe. Önfeláldozás, szelídség, belátás, bátorság... - ezek a tulajdonságok mintha veszítettek volna fényükből. De ha tapogatózni kezdünk a homályban, egyszerre sugározni kezdenek, és rádöbbentenek mulasztásainkra és lehetőségeinkre. A közösség gazdagodik általuk, s az egyéneknek példaképei lesznek.

Honti Miklósné, tanítványai Eszti mamája, köszöntése szintén nagyon megtisztelő számomra. Mert Ő a másik, de ugyanolyan tiszteletreméltó véglet. Neve mellé nem tudunk felsorakoztatni kiemelkedő szakmai sikereket, szakmai módszereket, másokat gazdagító, tudományos szakmai tanulmányokat. Rajtunk és családján kívül, nevét nem emlegetik szakmai körökben. És mégis: legalább annyira ő is példakép számunkra. Legyünk büszkék, s becsüljük meg, az olyan kitartó és következetes gyermekfelügyelői életutat is, mint Eszteré, aki az állami gondozott gyermekekért hosszú távon is áldozatokat hozni tudó, erőfeszítéseket vállaló, érzelmi szeretetet nyújtani tudó személy. Határozott őszinte egyénisége mérhetetlen biztonságot nyújtott és nyújt a rábízott gyermekek számára. Köszönjük, hogy ebben példaképünkké vált.

Vajon, mi adott és mi ad erőt elődeink és jelen életünk küzdelmeihez ? Honnan a belső tűz és lelkesedés, honnan a kitartás és honnan a hit? Honnan a Vass Albert féle “fizesi tanítók” konok állhatatossága, melynek nyomán kiburjánzott az emberekben a szív, mint langyos eső után a puha esti föld? 

Garcia Lorcától olvastam valahol: “Az eső addig hull a sziklára, míg az megpuhul, és zsomborbokor nő rajta. Az emberek azt mondják a zsomborról, hogy az nem való semmire, de én látom, hogy sárga virágát meglebbenti a szél… Csak várni kell, várni szeretetben.” Ilyen hűséges tanítók a mi példaképeink is. Ha valaki elég kitartóan dobálja kavicsait a tengerbe, egyszer csak meg fogja látni, amint a víz színén megcsillan valami. Föld!! A mi példaképeink mindannyian tudták/tudják, hogy széles alap kell rakni a mélyben, hogy láthatóvá váljon a csúcsa. 

Nem tudom pontosan megválaszolni az imént felvetett kérdéseket. Csak bízom abban, hogy példaképeinkbe kapaszkodva, egyszer majd bizonyossággal megkapjuk a választ az itt meg nem válaszolt, nyitva hagyott kérdéseinkre.

Meggyőződésem, hogy a tisztelet, köszönet és megbecsülés szavainál csak az lehet több, ha az elénk állított példaképek életpéldája valahogy észrevétlenül belénk ivódik és sajátunkká lesz. Észrevétlenül, mint ahogy a jézusi példabeszédben a vetés. “Úgy van az Isten Országával, mint azzal az emberrel, aki magot vet földjébe. Akár alszik, akár virraszt, s éjszaka van, vagy nappal, a mag kicsírázik és szárba szökken, maga sem tudja hogyan. A föld magától terem, először szárat, aztán kalászt, végül telt szemet a kalászban. “ 

Nekünk csak nyitott és mindig megújulni képes emberekké kell válnunk. Ennek megvalósításán kell fáradoznunk.