CyberPress
közéleti magazin
cyberpress@sopron.hu
2024. május 21., kedd, Konstantin, András napja


Irodalmi Kávéház

Intranet Galéria

Apróhirdetések

Képeslapok

Soproni Képindex

Polgármesteri Hivatal

ZÓNÁK
Főoldal
Lapszemle
  Lapszemle
Kultúra
  KultúrVáros
  Lélektől lélekig
  SzínházVilág
  Soproni Ünnepi Hetek
  Borváros
Regionális kulturális programajánló
  Színház
  Kiállítás
  Rendezvények
  Hangverseny-Zene
Cyber Kurír
  Hírek - események
  Szomszédvár - Régió
  Soproni Snassz
Európai Unió
  EU
Cyber hírek
  Közélet
  SopronMedia
  Városháza
  Sport
Szórakozás
  Fesztiválgájd
  HangFal
  Mi1más
  Diákélet - diákszáj
  ViccGödör
Gazdaság
  Kereskedelmi és Iparkamara
Sport - szabadidő
  Sportcentrum
  Száguldó Cirkusz
Tudomány-technika
  Űrvadász
  Egészség
Környezet
  Borostyán
  Egészség

Lapszemle  

Kezdeményezés egy új globális Marshall-tervre
Népszabadság
ww.mno.hu
Egy új, globális Marshall-terv beindítására irányuló kezdeményezést fogalmazott meg Stuttgartban ötven neves személyiség, többek között Hans-Dietrich Genscher, volt német külügyminiszter és a Budapest Klub idei díjazottja, Sir Peter Ustinov brit színész.
 
A Stuttgarti Nyilatkozat az európai bővítési folyamatban alkalmazott fejlesztési társfinanszírozási rendszer átültetését javasolja globális méretekben. Mint mondták, arról van szó, hogy az egyoldalú és többszörösen is haszontalan pénzátutalásokat, az úgynevezett fejlesztési segélyek keretében hatékonyabb fejlesztési együttműködéssé tegyék. A kezdeményezés célja a globális gazdasági növekedés, a nemzetközi együttműködés által elérhető szabadság és biztonság, valamint a gazdasági, környezeti és társadalmi tényezők egyensúlyának biztosítása.

A nyilatkozat rámutat a hagyományos Észak–Dél gazdasági egyenlőtlenségre, a globális méretekben csökkenő biztonságra, az évi mintegy 60 millió halálesetre az éhezés és a már gyógyítható betegségek következtében. (MTI)



Gyorsan élni: a multitasking a divat
www.mti.hu

Hamburg, 2003. október 10. (MTI-Panoráma) - Társadalmunk egyre gyorsabb lesz. Mindenütt azzal próbálkoznak, hogy időt nyerjenek. Az emberek rövidebb ideig alszanak, gyorsabban esznek. Még a tusolást is sietősebben végzik. Az 1980 után születettek nemzedéke már megszokta, hogy egyidejűleg több dolgot is csinál - állapította meg a hamburgi társadalomtudományi intézet.

    E jelenség leírására a multitasking kifejezést a számítógépes technika szótárából kölcsönözték.

    Hasonló eredményre jutott a kelkheim-kasseli jövőkutató intézet is: aki időt akar megtakarítani, az a metróhoz vezető úton issza meg reggeli kávéját, híreket a fitnessteremben hallgat és tévézés közben telefonál.

    A "gyorsabban élni-trend" éllovasai leginkább az Egyesült Államok és Japán. A menés közben evők számára ezekben az országokban joghurt helyett go-gurtot (go angolul: menni), zöldséget tubusban, vizet pedig zselé formájában árusítanak. De Németországban is átalakulóban vannak a szokások. A legújabb felmérések szerint a németek egynegyede már nem odahaza reggelizik - a középosztályhoz tartozók autóinak ajtóiban kávéval teli termoszok sorakoznak.

    Az új életstílus célszerűségét azonban sokan vitatják, különösen a munka világában. Amerikai kutatók arra figyelmeztetnek, hogy új betegség van kialakulóban: az odafigyelés hiánya. Állítólag a rövid távú emlékezet kihagyásának veszélye is fenyeget.

    Egy reprezentatív németországi felmérés szerint inkább nők, mint férfiak képesek egyidejűleg több dolgot is csinálni. A férfiak 66 százaléka - saját bevallása szerint - egyszerre csak egy dologgal foglalkozik. Ezzel szemben a megkérdezett nőknek mintegy fele állította, hogy egyidejűleg több dolgot csinál - jelentette a dpa.



A prefektus azt üzente...
http://www.hhrf.org/rmsz/
Romániai Magyar Szó, Bukarest

Ismerik ugye a dalt: Kossuth Lajos azt üzente, elfogyott a regimentje... Csoda, mostanában még nem fogyott el a marosvásárhelyi magyarság türelme. 1990-ben elég volt, hogy a Bolyai iskolát nem adták vissza. Nem és nem, az Istennek sem. Persze azért volt bennünk annyi józan belátás, türelmetlenségünket csendes tüntetésbe fojtottuk. Most semmi. Kuksolunk a négy fal között, s néma birkákként t?rjük, hogy a hatalom ismét csúfot ?zzön választottjainkból, és belôlünk, mindnyájunkból... Kutyakomédia, ami a Kossuth utcanévvel történik. Nem tudom, miért került a téma ismét terítékre. De tény, ettôl hangos a magyar és román média a Dunától a Dimbovitáig. Jómagam már akkor kételyemnek adtam hangot a gyors, látványos siker kapcsán, amikor a városi önkormányzati (már amennyire önkormányzati, mint ahogy az alábbiakból kiderül – nem egészen) testület nagy garral megszavazta, hogy Calarasilorból ismét Kossuthra kereszteljék a fôutcát. Akkor a tanácsos urak széltében- hosszában nyilatkoztak, az ülésen mind a magyarok, mind a románok alaposan kivagdalkozták magukat, majd gyôzött az RMDSZ fölény. Világos volt, valakik, valahogyan megtorpedózzák a határozatot. Most persze az aradi szobor- ügy ismét negyvennyolc-ellenes indulatokat indukált. Nosza: egyes, bármikor manipulálható sajtóladyk elôkeresték a naftalinból Ovidiu Natea prefektus augusztus 12-én kelt átiratát, kissé feltupírozták és betálalták a Mediafax- kínálatba, hadd csámcsogjon rajta ismét a magyar és román közvélemény. Az átiratban bikkfanyelven, másfél oldalas cs?rés- csavarással a prefektus úr bebizonyítja, hogy a városi képviselô-testület névváltoztató határozata fabatkát sem ér. Merthogy a megyei utcanévadó bizottság már jóval korábban megmondta (le is írta): Kossuth neve nem cseng jól Marosvásárhelyen, sérti a románság érzékenységét. Addig magyarázza a törvényeket, kormányhatározatokat, míg kihozza, hogy a megyei névadó bizottság véleménye csak akkor konzultatív (nem kötelezô), ha beleegyezését adja valamely névhez. De ha nem egyezik bele valamibe, akkor kötelezô módon figyelembe kell venni az elutasítást. Ha ezt érti valaki, emelem a kalapom elôtte.

E kacifántos idétlenkedésnél sokkal bántóbb megállapítás: névmódosítás azért nem képzelhetô el, mert érzékenyen érinti a román lakosságot, mely „még nem érett meg" a Kossuth név befogadására. Arról egy szót sem szól az átirat, hogy a marosvásárhelyi lakosság ötven százalékát képezô magyar közösség érzékenységét épp a hónapok óta tartó hintáztatás sérti (sok minden egyéb mellett). Ismét éveken át kell harcolni egy óhaj valóra váltásáért. A prefektusi átirat „gyöngyszeme": Kossuthról nem lehet utcát elnevezni Marosvásárhelyen, mert soha nem járt városunkban.

1989-tôl errefelé szépen, csendesen, fokozatosan ismét beleszürkültünk a tájba, leszoktunk a véleménymondásról, arról, hogy közösségileg megfogalmazzuk, kifejezzük, netán érvényesítsük akaratunkat. A forradalmi idôk messze járnak. Most csend van. És fôleg az van, amit mások akarnak.

MÁTHÉ ÉVA



Szórakoztató erőszak - Quentin Tarantino amatőrnek tartja magát
Népszabadság • Szerző: Návai Anikó
www.nol.hu

Daryl Hannah, Julie Dreyfus és Uma Thurman a Kill Bill londoni premierjén (kép: Lee Besford)
|Sok álmatlan éjszakába telt, míg kitalálta a sztorit, vagy egyszer csak a fejére csapott?
 
– Bosszúfilmre már régóta fájt a fogam, de nem volt semmi konkrét ötletem. Aztán mikor a Ponyvaregényt forgattuk, és majd felrobbant a stáb, amolyan frenetikus-artisztikus szerelembe gabalyodtunk Umával. Ültünk egyszer valamelyik csehóban, tudja, a sok fontos fütyi a stábból éppen fontoskodott egy kicsit, megint előkerült a bosszúfilm. Az nem volt kérdés, hogy Uma lesz a sztár, aki mindenkit legyilkol, csak a csavar hiányzott, hogy mi a fene hajtja. Erre Uma lazán beköpte, hogy legyen a csaj menyasszony, akit megvernek, főbe lőnek, körülötte kiterítve egy csomó ember, hatalmas vértócsák, és ez az egész öt idióta műve, akik ellen a főszereplő bosszút esküszik. Annyira Umáé volt az ötlet, még arra is emlékszem, hogy azt mondta: Quentin, mi lenne, ha a film úgy kezdődne, hogy ott fekszem felismerhetetlenül szétlőtt arccal, vérfoltos esküvői ruhában, terhesen? Innen már csak visszafelé kellett kitalálnom, hogy na jó, akkor van a menyaszszony, a helyszín tehát egy templom, de ki a vőlegény? Legyen Bill, oké. De miért lövi le a menyasszonyát? Nyolc-kilenc oldal vázlatot írtam, mint a golyó, aztán elraktam, várjon csak a sorára. És kilenc év múlva, amikor megint elővettem, bekattant, hogy ebbe tökéletesen beleklappol a japán hatás, a kung-fu meg a spagetti- western, vagyis az összes vizuális élmény, amit imádok. És megvolt a film.

Eszébe jutott, mekkora újítás, hogy ennek a filmtörténeti tiszteletkörnek, amit a Kill Billben lerótt, nő a főszereplője? A klasszikus kung-fuban és a spagettiwesternekben mindig férfi volt a hős.

– Nem vagyok biztos benne, hogy a filmművészet dolga a társadalmi változások reflexiója, de abban biztos vagyok, hogy valamiért mégiscsak így van. Az egyik oka annak, amiért imádom a filmeket, pontosan az, hogy a legapróbb részletekig tükrözik az adott kort. A zenétől a ruhákig. Nézze csak meg a Szelíd motorosokat. Az nem a lebutított Hollywood szokásos csinálmánya volt a hippinemzedékről, hanem olyan független film, ami a lehető legjobb értelemben tökéletesen rezonált arra a generációra. Hollywood mindig a legegyszerűbb utat választja: fog egy generációs kultúrát, és visszaköpi. De ki kíváncsi arra, hogy amit amúgy is tud már magáról, azt még egyszer a képébe vágják a moziban? A nézőnek ennél sokkal több kell. A francia újhullám úgy kezdődött, hogy a párizsi filmeseknek tele lett a burája a szépelgő polgári filmcsinálással, fogták magukat, és polgárt pukkasztottak, aztán a dolog eljutott New Yorkba, onnan Los Angelesbe, és bár nem lett belőle globális filmes forradalom, mégis azt mondom: Godard ugyanazt csinálta a filmmel, amit Bob Dylan a zenével.

Kicsit eltért a tárgytól...

– Oké, oké! Miért nő, és miért pont Uma? A spagettiwesternekben tényleg hálátlan szerepeket játszottak a csajok, pedig Rosabella Nerit például imádom, mert amit lehetett, kihozott a figurából. De például az ázsiai szamurájfilmek tele vannak akcióhősnőkkel. Még a kínai filmek is, ahol ez a folklórból ered. Csak az amerikai és az európai filmkultúrából hiányzik. Hányszor könyörögtem ennek-annak a csajnak, hogy nézzen már velem végig egy jó kis kung-fu-mozit! Mindig nyavalyogtak, hogy ez olyan pasidolog! Lehet, hogy a szinkron volt rossz, és azon kuncogtak, pedig Angela Mau például frenetikus kung-fu-trükköket csinált a hetvenes években. Na jó, szóval mostanában eljutottunk oda, hogy Amerikában végre eljött a csajok ideje, nyugodtan kaszabolhatnak a vásznon. Umával csak az a baj, hogy gyönyörű, tehát ha mondjuk egy atomfizikusról csinálnék filmet, biztos nem őt választanám, mert aki ilyen szép, az nem megy atomfizikusnak, de még orvosnak se. Hollywoodi duma, tudom. De ha már van egy ilyen figura, egy ilyen menyasszony, hadd játsszak már egy kicsit azzal, hogy én vagyok Joseph Von Sternberg, aki Dietrichre osztja a szerepet. Dietrich köré építi a filmet, hogy minden róla szóljon, még akkor is, ha a jelenetek többségében kimondottan szakadt, véres és undorító. Csak hát közben mégis ő az Uma Thurman, akiről szobrot lehet faragni.

Kill Billhez képest a Terminátor maga volt a Csipkerózsika...

– Maga is az erőszakot feszegeti, de erre megvan a standard válaszom, pontosabban kérdésem. Mondja meg, miért van az, hogy az emberek mindig két teljesen különböző dologra gondolnak, amikor a napi erőszakról és a filmben látható erőszakról van szó? Nekem ez éppúgy mindegy, mint mikor valaki az utcán táncol vagy a vásznon, a moziban. Filmnyelven szólva az erőszak az egyik legszórakoztatóbb dolog a világon. Jó, elismerem, nem mindenki döglik érte. Azon persze hosszasan elkvaterkázhatunk, hogy ki mit nevez erőszaknak meg akciónak, de nekem egy jól megcsinált akciójelenet valóságos filmcsemege.

Ez már a Ponyvaregényből is kiderült.

– Már vártam, hogy fölhozza. Tudja, mi történt a Ponyvaregény után? Egyre- másra jöttek ki a klónok, és az összes kritikus azon nyavalygott, hogy egytől egyig Tarantino-másolat. Nekem is gyanús volt, csak nem akartam nagyképűsködni, mert még mindig ott csengett a fülemben, hogy annak idején, mikor a Reservoir Dogst bemutatták, hányszor dörgölték az orrom alá, hogy ez olyan scorseses, pedig isten engem úgy segéljen, sokkal inkább hatott rám Brian De Palma...

Mennyire elégedett a Kill Billel? Úgy sikerült, ahogy szerette volna?

– Minden rendező végzete az, amikor először ül le, hogy megnézze a kész filmjét. Polanski pont erről ír a könyvében. Vagy olvassa el, mit mond erről John Boorman és Woody Allen. John Landis például még elemzi is, hogy melyik jelenet sikerült 60, melyik 80 százalékosra. Én ezzel másképp vagyok. Úgy gondolom, tilos hermetikusan elképzelni és vallásosan ragaszkodni ahhoz, ami az ember agyában kialakul egy filmről. Az sose jön össze. Nekem minden filmem jobban sikerült, mint vártam. Tudja miért? Mert elsősorban forgatókönyvet szeretek írni. Istenieket vitázom magammal egészen addig, amíg lehiggadok, hogy ennél jobbat már úgyse tudok írni, adjuk ki, kapja meg az összes plecsnit, én vagyok a győztes. Jöhet a következő. Amíg írok, a könyv az úr. De ahogy elkezdek forgatni, fütyülök a könyvre, ugyanis ez már nem a hálószobám sarka, ahol írtam, hanem egy stáb, világítással, színészekkel, emberi hangokkal, szívdobogással. Bárkitől jöhet egy újabb inspiráció, s elsöpri a leírt betűt. Forgatás közben már csak az itt és most számit. Hogy kedd van, esik az eső, Uma bal lábbal kelt föl, és lehet, hogy a jelenetnek már rég semmi köze sincs ahhoz, ami a könyvben áll, mégis úgy érzem, hogy tökéletes a vásznon.

Ön színészként kezdte, és az a hír járja, hogyha az a karrier fölszikrázna, ma is szögre akasztaná a rendezést.

– Hohó, azért ez nem igaz. Azért kezdtem a színészettel, mert az volt a legkézenfekvőbb, de az igazi szerelmem a mozi. Tény, hogy színészzsargonban beszélek, s ebből a szempontból nem vagyok vérbeli rendező, meg az is igaz, hogy nem pepecselek se a lencsékkel, se a fényekkel, mert ez az egész technikai hókuszpókusz nem érdekel. Nem is értek hozzá, nem is akarok, amatőr vagyok, és kész. Nekem az a fontos, hogy a színészekkel megértessem magam, mert rajtuk múlik a film, nem a technikán. Amikor forgatunk, én vagyok a legjobb közönségük.

A filmjei mindig nagy vitákat váltanak ki – a Kill Billről ki ódákat zeng, ki átkozza. De senki nem tudja igazán megmondani, kicsoda Quentin Tarantino. Csak ön tudja, hogy miféle kis ördögök szülik az agyában ezeket a különcségeket.

– Talán jobb, ha én se firtatom, beérem azzal, hogy örülök neki. Ehhez mit szól? Bevallom, félek, mert ha kitudódik, esetleg fölszáll, mint a köd. Jó, félre a viccel, azok a kis ördögök nem léteznek. Csak egy szomjas kölyök van, aki mióta az eszét tudja, tölti-tölti a fejébe a filmeket. És mindenre emlékszik. Riasztóan jó a memóriám. Minden részlet megragad. S amikor írok vagy forgatok, egyszer csak bekattan valami. Néha megrémülök, hogy ezt mintha már láttam volna valahol. Vagy csak annyira jó, hogy láthattam volna? És akkor jön a Kill Bill, és az öszszes kedvencemmel kedvemre zsonglőrködhetek, hiszen ott labdáztak a fejemben sok-sok éve. Sergio Leone, a nagymesterem, Scorsese, a független film istene, De Palma, John Ford, Howard Hawks. Soroljam?

Hollywood, 2003. október



Quentin Tarantino

Quentin Tarantino (Knox-ville, Tennessee, 1963. március 27.) kétéves korában költözött elvált anyjával Los Angelesbe. Nem végezte el a középiskolát, egyik munkahelyről ment a másikra, végül egy videoarchívumban helyezkedett el. Itt ismerte meg Roger Avaryt, későbbi partnerét, akivel a Reservoir Dogs, az Igazi Románc és a Ponyvaregény forgatókönyvét írta. A Tarantino-legenda akkor kezdődött, amikor az eredetileg 35 ezer dolláros költségvetésű Reservoir Dogs főszerepébe beleszeretett Harvey Keitel, s a film ezután 1,5 millió dolláros költségvetést kapott. A Reservoir Dogs az 1992-es Sundance filmfesztiválon díj nélkül debütált, de a filmszakma felfigyelt az író-rendezőre. Második forgatókönyvéből – az Igazi románc – Tony Scott készített filmet, a következőből – Natural Born Killers – pedig Oliver Stone. Tarantino 1993-ban tért vissza a rendezéshez: a saját ötletéből maga írta Ponyvaregény az 1994-es cannes-i filmfesztivál aranypálmáját nyerte. A Ponyvaregényt forgatókönyvírói Oscar-díjjal, Golden Globe-díjjal és a brit filmakadémia díjával ismerték el. Tarantino legújabb filmje a Kill Bill, mely egyrészesnek indult és két „kötetessé” vált.



"1984" - kiállítás a Terror Házában
www.gondola.hu

Időutazásra hívja a látogatókat a XX. Század Intézet legújabb, 1984 című tárlata, amelyet George Orwell születésének 100. évfordulója alkalmából rendezett a Terror Háza Múzeum, Budapesten - mondta az intézetet, s az Andrássy úti intézményt egyaránt vezető főigazgató pénteken, a kiállítás megnyitásakor.
 
"Még 20 év sem telt el a George Orwell megálmodta és rémisztően megfestett 1984-es esztendő óta, mégis, mintha valami távoli, homályba veszett korszakról esne szó" - mondta Schmidt Mária.
Úgy fogalmazott: 1984 volt az utolsó esztendő azon évek sorában, amelyek 1956 után reménytelenül egymásba kapaszkodtak, s amikor a pártvezetők úgy vélték, hogy "a barátságok megbonthatatlanok, az ellenfelek ádázak, az egység örök".

"Magyarország ugyan a legvidámabb barakk, ahol Tatabányán sztráda áruház épül, Budapesten pedig Skála Metró, a legvidámabb barakk, ahol hazai gyártású farmernadrágot lehet kapni, és ahová a baráti országok tehetősebb alattvalói szívesen elbarangolnak, főként a Balatonra, hogy gulyást egyenek, és magyar borokkal feledtessék afölötti bánatukat, hogy esélyük sincs elutazni a vasfüggönyön túlra" - utalt köszöntőjében Schmidt Mária.

"De ez volt a maximum, a hatalom pontosan kijelölte a határokat" - fogalmazott a történész az 1984-es magyarországi és világeseményeket felidézve. A történész emlékeztetett arra is, hogy mi magyarok a 80-as évek közepén a "kék" világútlevéllel átruccanhattunk Bécsbe, vagy akár messzebbre is, de a határon "gyomorgörcsöt kaptunk a motozástól", a kiszabott valutakeretből pedig jó, ha néhány kávéra, vagy apróságra jutott. "A hatalom birtokosai és mi alattvalók még semmit sem sejtettünk 1984-ben" - jegyezte meg.

A történéseket felidézve kitért arra, hogy Kádár János 1984-ben beszédeiben említetést tett ugyan a "fokozódó nemzetközi helyzetről" - arról, hogy a NATO közép-hatótávolságú rakétákat telepített az NSZK-ba és Olaszországba, valamint arról, hogy "mi kommunisták a jó szándéktól vezérelve többet osztottunk szét az emberek között mint amit megtermeltünk, de takarékoskodással megoldjuk a nehézséget".

Schmidt Mária szavai szerint furcsa volt az 1984-es év, "két arca van". Ekkor jelentek meg magyarul - persze szamizdat kiadásban - Hruscsov titkos beszédei, és George Orwell Állatfarmja, ebben az évben tartóztatták le Csehszlovákiában Duray Miklóst, ölték meg Lengyelországban Jerzy Popiuleszko atyát. Magyarországra látogatott Helmut Kohl kancellár és Margaret Thatcher brit miniszterelnök, és ebben az évben részesül a lehető legnagyobb kitüntetésben Kádár János, aki a Kreml Lenin érdemrendjét kapta meg - sorolta a főigazgató.

Megjegyezte: a kiállítás célja nem egyfajta hamis nosztalgiázás, vagy egyszerű merengés a mulandóságról, hanem Orwell szelleméhez méltóan felkiáltó jel arról, hogy a totális hatalom birtokosai bármennyire is megtörhetetlennek tekintik hatalmukat, a "történelem süllyesztőjében" találhatják magukat.

A Terror Háza időszaki tárlatán szerepelnek többi között 1984-es folyóiratokból, szakszervezeti lapokból vett idézeteket, Kádár János az évben mondott beszédeinek részletei, az egykori MSZMP PB-tagok, valamint az akkori kormány tagjainak fotói.

1984-et hivatott felidézni egy dobos tortát mintázó alapra épített, Magyarországot formázó makett, amelyet kolbászkerítés, s azon elhelyezett műanyag rendőrfigurák vesznek körbe.



2003. október 13., hétfő 01:02


címlap zóna archívum




© 1999-2007, Internet Sopron Egyesület