A most divatos "újítási lázban" szenvedő színházművészet szerelmeseinek örömhírrel tudok szolgálni. Sopronban Arthur Miller: Az ügynök halála című drámája látható a színpadon. Pontosan az és nem más, éspedig a lehetőségek csaknem teljes kiaknázásával. Ezen a nagyon egyszerű megfogalmazáson belül persze nagyon sok mindent ki kell fejteni ahhoz, hogy egy kicsit teljesebb kép alakulhasson ki a csak kritikát olvasóban, s esetleg vitára késztesse az előadást nem ilyen szemmel figyelő látogatót.
Amikor felmegy a függöny, és a színpadon hátul megnyílik a díszlet és megjelenik Willy Loman, a táskáktól-bőröndöktől lehetne persze árnyalakként akár Tímár József is, s az asszociáció nem is olyan messze visz a hátulról megvilágított alak esetében az emlékezetes színreviteltől. (Tessék figyelni, én a megörökítésben erről lemaradtam!)

Azt azonban, aki nosztalgiázni megy el a Petőfi Színház előadására, ki kell, hogy ábrándítsam: itt nem azt fogja látni, amire ebből az indításból gondolna. S hadd nevezzem ezt az előadás erényének! A színreállító friss, üde tekintettel szemlélte a darabot, mint aki először látja a szövegkönyvet, s ez a fiatal, "szűzen teremtő színházi szándék" végigkíséri az előadás születését. A soproni megjelenítés is "új", és amíg természetes egyszerűségével, az újdonság erejével hat a korosabb nézőre, ugyanakkor hiteles alapot szolgáltat az értelmezéshez az erre a darabra először beülő fiatal számára is.

A megfelelő környezetet ehhez a munkához a díszlet teremti meg. Bennem kettős hatást váltott ki ez a mesterségesen kettéosztott tér: a házak toronyra vágott modern formái, és ugyanennek a földre kivetített ellenformája az előtérben szerencsés együttes, s ugyanakkor a befejező rekviemnek is jó tárgyi alapja. Az ebbe a tág térbe behelyezett erkély és konyha képe viszont diszkrepans. Önmagában talán még elmenne, de szedett-vedettsége nem azt a jó értelemben vett feszültséget eredményezi a leírt elő- és háttér mellett, hanem a disszonancia felesleges irritációjának erejével hat végig - lévén ez az egyetlen (többfunkciós) kép a darabban.

Amikor a darabhoz írt bevezetőben arról szóltunk, hogy Miller az időben különböző eseményeket egyszerre jeleníti meg, akkor nem arra gondoltunk, hogy ezt ennyire szájbarágós módon kellene megjeleníteni, ilyen fokozott fényeffektekkel. Ugyancsak talán nem lenne szükség ilyen éles szétválasztásra a ház különböző szintjein egyidőben játszódó jelenetek elkülönítése érdekében. (Érdekes lenne például tudni a tárgyak szerepét illetően, vajon az "ámerikai álom" jégszekrénynek ma milyen a hatása a darabot először látó fiatalra, amikor számunkra az akkor még valamiféle csoda, maga a Nyugat volt! )

S ezzel a felsorolással egyben a végére is értünk a vélt vagy valós negatívumoknak. A színház művészgárdája Szilágyi Tibor vezetésével hiteles élményt nyújt annak, aki a darabra "befizet". A milleri mű teljessége, komplexitása, érzelmi túlfűtöttsége, etnikai és társadalmi gyökerei nagyon jól, markánsan kerültek megfogalmazásra. Nem lehet nem észrevenni azokat. Ha valaki képes a cselekménysorok figyelemmel kísérésére persze, s a figyelmet a színészi játék biztosítja a darab teljes vonulatán keresztül.
A közönség tapsaiban "kérlelhetetlenül" kifejezi véleményét a színészi játékról, mégpedig nagyon is hallható módon. A darab végi vastaps felerősödései csak "normatív kontrollra" is jók voltak, amennyiben visszajelezték a recenzió írójának, hogy sokan hasonlóan látták és értékelték a nyújtott teljesítményeket.

Elsőként emeljük ki a főszereplő Szilágyi Tibort! Örömmel láttuk a sokszínű és érzékeny eszköztárat, az árnyalt megfogalmazásokat, az idősödő ügynök talajvesztésének kettős kálváriáját: jól szétválasztva, mégis összefüggésében ábrázolva az egész élet képmutatását és a végkifejlet drámai ívét. Szélsőséges magatartásformák és intim, megható, igaz érzelmek váltották egymást az előadás folyamán. Így vált egyben karakteressé és a felismert formákra magukra ismerő nézőkben egyénivé, egyben általános érvényűvé a figura. Tovább árnyalta a szerepet a következetes és más-más viszony a családtagokhoz és ismerősökhöz. Így "tiszta" és követhető egyben a főszereplő, bármerre jár és bármit csinál: így válik a nagy változatosságban is egységesen gyökér nélkülivé és valamilyen módon sematikussá. Amennyire tág határok között mozog Willy Loman magatartása, annyira széles tömegeket mozgat meg lelkileg. Willy Loman a nagy elődök ismerete ellenére nem volt utánzat semmilyen értelemben a soproni színpadon.

Frajt Edit anyaszerepét a nagyon jól megformált alakítások közé sorolhatjuk. Életízű az alak. A családi környezetben a két szélsőség között "nyíródó" anya és feleség kudarca nem azon múlik, mennyire megfelelő, mennyire szeretetteljes és mennyire más a kapcsolat mégis a férjhez, mint a fiúkhoz! Talán a szerepmondás halk mondatai - sajnos - a művésznő szájából a hátsó sorokba és az emeletekre már nem jutnak fel: magam is csak az olvasmány és a korábbi színházi élmény emlékeire voltam hagyatva ezekben a pillanatokban. A normál beszéd erőssége már kifogástalanul érthető. Kár az elrepült és meg nem érkezett fontos mondatokért, melyek éppen a család anyagi csődjének a konkrétumait sorolják.

Lomannek az "egyetlen jóbarát"-tal, Charley-val (Nagy Gábor) való jelenetei rendre spontán tapsban végződnek, s ebben én nem csak a néző vágyát látom megnyilvánulni, hogy hasonló barátra tegyen szert, hogy hasonló őszinte beszédet halljon, hanem a jó alakítás díjazását is. Nagy Gábor ismét csak kihozta a szerepből a maximumot: érzelgősség nélkül tud az érzelmek hangján szólni, s ezt a néző ebben az esetben is jó füllel hallja meg.

A két fiú Biff (Anger Zsolt) és Happy (Nagy András) nemcsak az életben versengenek, nem csak a karrier csábítja őket akár az egyéniségük és vonzódásuk megtagadásához, hanem valamiképpen a sok kettős jelenetben egymásnak, mint szereplőnek is konkurenciái. Mindketten nagyon jó teljesítménnyel rukkolnak ki, de a versenyt a végső elválásban különösen jó "színpadias" lehetőséggel bíró (s ezt a maximumig ki is használó) Anger Zsolt nyeri ebben az előadásban.

Miközben a többi szereplőt is dicsérem, általánosságban el kell mondanom a két fiúhoz írtak kiegészítéseként is, hogy a nagy öröm a kisebb szerepek vállalóinak munkájában az, hogy a lelkesedés, a kitűnni akarás szerencsésen nem a hangerő fokozódásában, hanem a szerep megformálásának, nüansznyi lehetőségeinek kihasználásában nyilvánul meg, s a korábbi, kicsit rosszmájúan "kiabálós színháznak" titulált szerepek immár - úgy látszik - a múltéi.

A rendezői felfogást, a darab általános szemléletét már a bevezetőben dicsértem. Ugyanakkor az aprólékos munka hangsúlyait jól megjelölő műhelymunka kiegyensúlyozottsága szintén az előadást összefogó ember munkáját dicséri, melyet társszerzőként a jó jelmezek, a kevés és kulturált hangerővel megszólaló, jól kiválasztott zene együttesen formált olyan "tankönyvi" előadássá, melyet a mesterségbeli tudáson alapuló lelkiismeretes munka iskolapéldájaként ajánlok az olvasók és a leendő nézők figyelmébe.
- DI -