Millennium 2000-díj Hirschler Rezsőnek és Pécsváradi Ágnesnek

A soproni Európa-napon, augusztus tizenkilencedikén vették át a Millennium 2000-díjat. Az elismerést azok kapták, akik sokat tettek Sopronért, a város fejlődéséért. Török Magda sorozatában a kitüntetetteket mutatja be.

Hirschler Rezső vállalkozó, a Hirschler Tükör Kft. ügyvezető igazgatója:

„Óriási dolog a szeretet, a másik megbecsülése. Az érzést viszont nem lehet tanulni vagy tanítani. Azt a szülői házból hozza, vagy nem hozza az ember. Szerencsés vagyok, mert olyan családból származom, ahol a szeretetet a levegővel együtt szívtuk magunkba. Boldog vagyok, mert olyan párt rendelt nekem Anikó személyében a sors, aki szintén a génjeiben hozta a szeretetet, amit két fiúnk és lányunk is örökölt.
Egyébként diákszerelem volt a miénk. Anna tizenöt éves volt, én tizenhat. Elmúltunk negyvenéves házasok, de az egymás iránti szeretet és a megbecsülés lángja nem lanyhult. Szeretnénk együtt megérni, hogy ember legyen mind a kilenc unokánk. S legyen csak egy, aki a nyomdokaimba lép, ahogy én az édesapáméba.
Kilenc unokánk az unokatestvérünkön túl testvérként szereti egymást. Csodálat és egy kis büszkeség tölti el szívemet, amikor a családi összejövetelen népes családom körülüli az asztalt. Jó tudni a másik terveiről, eredményeiről.
Tamás fiam kőfaragó, Laci szélvédőket gyárt, Jutka babaruhákat tervez, gyárt és ezekkel kereskedik. Mindhárman eredményesek a maguk területén, de emberi értékeik sem kisebbek. Unokáink németül, angolul és olaszul tanulnak. A legkisebbek is.
A vállalkozásom főbejáratának egyik falán reklámfotóhoz hasonlatos kép függ.
Mint az orgonasípok, kilenc mezítelen gyerek áll háttal, a legkisebb, az alig egy éves, huncutul nem csak a popsiját, az arcát is megmutatja. A fotó – ahogy a gyerekek mondják – az ómama ötlete volt, hogy az iroda falán legyen az ópapáé.
Gyerekként mi is mindig fontosak voltunk szüleinknek, nagyszüleinknek.
Nekünk is fontosak a gyerekeink, az unokáink.
Feleségem nyolcvanhat éves édesanyja, aki egyébként még autót is vezet, neveli a kétéves Rebekát. Számára ez jelenti az életet, a küldetést. A szeretet óriási energiákat képes felszabadítani, amit nem csupán a családi életben, de a vállalkozásomban is haszonnal kamatoztatok. Nagyon szeretem a nagyapámtól, majd az édesapámtól örökölt üvegművességet. Szeretem a tükröt, de nem magamat nézem benne. Az anyag felületét vizsgálom. Hogy az üzemből kikerülő visszapillantó tükrök megállják a helyüket a világban. A munkám a hobbim. Ha nem üveges, szakács lettem volna, és ma a saját vendéglőmben poncichter ételeket, babstercet, a granadír marsot, zsemlyegombócot készítenék és kínálnék.”
 

Pécsváradi Ágnes nyugdíjas pedagógus:

„Tanári pályám kezdetén a népi-nemzeti kultúra háttérbe szorítása volt a cél. A csodálatos magyar körjátékok helyett a Hegyek-völgyek között zakatol a vonat volt az egyeduralkodó játék.
A szokások, a jeles napok dalai a tankönyvekben megmaradtak. Magyar-ének-zene szakos tanárként az óráimon megtanultuk a szokásokat:  betlehemeztünk, kiszebábut készítettünk, Lucáztunk.
A most bezárt Erkel iskolában népdaléneklési találkozókat rendeztünk, pedig Sopronban a magyar népdalnak nincsen gyökere. Az évente szervezett találkozók a város összes iskoláját és a valamikori járást érintették. Komoly sikereket értek el a gyerekek. A tevékenységek visszahatnak a családokra. A szokások felújításához a nagyszülők ládáiból kerültek elő a megfelelő ruhák, s szívesen mesélték átélt élményeiket is. Ma már tantárgy a néprajz. Nagyon szeretik a gyerekek, mert megelevenednek és átélhetővé válnak a jeles napok.
Zenei táborokat szerveztem, ahol a néptánc elemeivel is megismerkedtek a tanulók, sőt gyöngyöt fűztek, szőttek.
A gyökerek ismerete nélkül gyenge a nép.
Minden alkalmat megragadtam, hogy konferenciákon, találkozókon vegyek részt, ahol népzenekutatókkal, zeneszerzőkkel közvetlen kapcsolatba kerültem. Tőlük mindig tanulhattam. Bárdos Lajos, Katanics Mária, Barsi Ernő, Szabó Helga, Dobszay László, Domokos Pál Péter, hogy csak néhányat említsek.
Évente kétszer az Operaházba vittem a tanítványaimat és gyakran a szülőket is. A Dalos-hegyi kórustalálkozó szervezésének gondolatát sok éve dédelgettem magamban, mire a megvalósításhoz segítőtársat találtam Szabó Miklós erdőmérnök-tanár személyében. Az első kórustalálkozó emlékét őrzi a hegy neve és az emlékkő. Olyan találkozót hívtunk életre, aminek célja: szépen énekelni a természetben, az erdőben, a zene és a természet harmóniáját megérezve, átélve. Évről évre sikeresebb a találkozó. Harmadízben is megrendeztük. Egy teljes nap a zene jegyében telik el, délelőtt a zenepavilonnál, később a Daloskőnél fakadnak dalra a gyermek ajkak, majd a felnőttekkel kiegészült esti koncert következik. Toronyzenével ér véget a találkozó.
A Millennium 2000-díj átadásán nem voltam jelen, mivel hosszabb időt töltöttem az Ír Köztársaságban. Megtapasztaltam, hogy ez a rokonszenves nép elvesztette a nyelvét és a szokásait.
Mi magyarok erősebbek vagyunk sok népnél, mert megőriztük nyelvünket, feltámasztottuk szokásainkat, táncainkat.”

Nyugati Kapu