Nagykanállal habzsolná a szeretetet

Nemes Tihamérnak sok egyéb mellett nem adatott meg, hogy bánatát szülei vállán sírja ki, örömét velük ossza meg. Megszületése után, részben édesanyja betegsége és más okok miatt csecsemőotthonba került. Őszintén szólva a kis Tihi senkinek sem kellett... A ma harmincöt éves fiatalember halványan emlékszik csak arra, amikor édesanyja egy-egy alkalommal - amikor anyagi lehetőségei és egészségi állapota lehetővé tette - néhány napra magával vitte. Aztán Tihamér visszakerült a kőszegi otthonba, s élte az állami gondozottak egyhangú, eseménytelen, tartalmatlan életét.

- Mivel kissé nagyothallok, az otthonban eldöntötték, jó leszek kárpitosnak. Alapjában véve jó magaviseletű, szófogadó gyerek voltam, nem ellenkeztem. Sopronba kerültem a siketekhez, és szorgosan szívtam magamba a mesterség csínját-bínját.

- Az állami gondozottakról azt tartják, hogy nevelhetetlenek, hajlamosak a rosszra, kipróbálnak mindent, ami tilos.

- Ez igaz. A génjeimben én is hoztam efféléket. Például imádtam a társaság középpontjában lenni. Józsi bácsi, édesapám zalaegerszegi testvére szigorának köszönhetően még idejében megjuhászodtam. A nyarakat náluk töltöttem. Akkor igen, de ma már nem bánom a folytonos egzecíroztatást, mert hasznomra vált. Magaviseletemmel kilógok az állami gondozottak sorából, soha nem kerültem összetűzésbe nevelőimmel, vagy a hatósággal.

- Mi maradt meg a nevelőotthonos évekből?

- A sok fegyelmezés, a kevés szeretet. Előbbit untam, utóbbira betegesen vágytam, pedig voltaképpen azt sem tudtam, mi az. De jó is lett volna időnként valakihez odasimulni, beszélni az érzéseimről, elmondani, mit szeretnék enni, miről álmodom, mire vágyom. Jólesett volna a megbecsülés, a dicséret, ha valaki időnként megcirógatja a fejemet. Nem az édesanyámra, vagy édesapámra gondolok. Bárkitől elfogadtam volna. Az otthonban csak legyintettek mindenre. Érthető, sokan voltunk. Józsi bácsiék megpróbáltak kárpótolni, de soha nem tudtunk összemelegedni. Képtelen voltam őket anyunak, apunak szólítani.

- Mire tanították az otthonban és mire nem?

- A legalapvetőbb dolgokra. Beszélni, enni, közlekedni. Ez kevés. Szerettem volna tudni, például, hogy egy terített asztalnál melyik ételt milyen evőeszközzel egyem. Mit milyen pohárból igyak. Hogyan kell öltözködni, takarékoskodni, a meglévő pénzemre vigyázni, kamatoztatni. Nem adtak könyvet a kezembe, nem tanítottak a zene alapjaira, mit sem értek a képzőművészetből. Számos olyan behozhatatlan dolog maradt ki az életemből, ami egy családban élőnek természetes. Hiányzik a segítség, nincs ki mellém álljon. A problémáimat soproni sorstársaimmal tudom csak megosztani, de valójában magamnak kell dönteni, vállalva annak ódiumát is. Válaszút előtt magamra hagyatkozva igyekszem józanul mérlegelni. Aztán vagy bejön, vagy nem. Sorsomért magamnak felelek. Nehéz a sorsom...

- Hogyhogy harmincöt évesen nincs még párja?

- Ha megszilárdítottam az anyagi helyzetemet, párom is lesz. A kilátástalanságban kár osztozkodni. Boldog vagyok, mert a soproni önkormányzat segítségével berendezett otthonom van, s ez nagy dolog. Kárpitos szakmámmal szeretnék vállalkozásba kezdeni, de anyagi lehetőségeim ennek egyelőre gátat szabnak. Nagyon takarékosan élek, megnézem, mire adok ki pénzt, de nem könnyű a megélhetés.

- Egy sorstársán önzetlenül segített, miért nem magára fordította az összespórolt pénzt?

- Nagyon szeretett volna önálló ipart kezdeni, de mivel neki sem volt elegendő pénze, kölcsönadtam az enyémet. Majd visszakapom, ha barátomnak beindul a vállalkozása. Utána talán az ő segítségével nekem is sikerül. Össze kell fognunk, mert szüleinkre, rokonainkra nem számíthatunk. De boldog vagyok, mert egészséges vagyok, szeretem a szakmámat, amiből reményeim szerint képes leszek becsületesen megalapozni a jövőmet.

- S azt hogy képzeli?

- Ha minden együtt lesz a vállalkozás beindítására, lesz munkám, s biztosabb jövőkép áll előttem, remélem, megtalálom a hozzám való lányt is. Gyereket is szeretnék, akit leginkább abban részesítenék, amiből nekem a legkevesebb jutott - szeretetben. Amit magam is, most is nagykanállal habzsolnék...

Lendvai Zsófia