Március 21-én nyílt meg a Várkerület Galériában a Renner Kálmán éremművész halálának tizedik évfordulójára rendezett kiállítás. A kiállítást Sarkady Sándor költő-műfordító, egyetemi tanár nyitotta meg.

A kiállítás anyaga a várost-művészt régebbről ismerőknek nem új, még az előtérben látható papírklisé nagyítások is valószínűleg a korábbi kiállítások emlékei.
Amellett azonban, hogy a városban az elmúlt tíz év alatt felnövekvő művészetszeretőknek is alkalmuk van a valóságban, nem csak reprodukciókban, megismerni városunk nagy éremművészének munkásságát, a régi ismerőknek is mindig nyújt valamit - egyetemeset és egyénit - Renner Kálmán most nyilvánosan látható művészete.
Ő ahhoz a nagy, klasszikus generációhoz tartozott, akik, szerencsés esetben, a klasszikus éremművészet művelésén nevelkedtek, és többirányú tehetségük egyik lehetséges megnyilvánulása csupán az éremművészet.

Ebben a méretekben mini-művészetben ugyanis, a körülmények kívánatos találkozása esetén, éppen a szintézis, a sokirányú műveltség és tehetség együvétartozása nyilvánul meg. Minden ága, minden ág alapos ismerete azonnal feltűnik, hiánya pedig szinte kiabál az alkotások megformálásából. Renner Kálmán minden alkalommal a rendkívül alapos ismeretek birtokában, az előre eltervezettség tudatosságában, a “semmi sincs hiába az alkotáson” felismerésében élt és dolgozott. Ez a teljesség egyrészről az, mely a most nyílt kiállítás anyagából is sugárzik.

A másik lehetséges felismerés abba az irányba hat, hogy Renner éppen abban a korban élt, amikor már kezdett átalakulni a meghatározhatatlan határú kisplasztikai műfaj irányában is az éremművészet. Nyilván őt is érhették kísértések, hogy a “modern” mutatós, vagy éppen nem meghatározható műfaji homály felé veehetné útját, de ő megmaradt a klasszikus éremkészítés síkján mindamellett, hogy tevékenyen részt vett annak megújításában.
Számos modern formája, a gondolatok szabad, de mindig köthető asszociációja, a formák lényegének hangsúlyozása, a rajzos elemek számának csökkentése, a látszólag elnagyolt, megtört, de mindenkor az ábrázolt szellemiségéhez adaptált formák alkalmazása, egyszóval a csak jó értelemben vehető modernség elemei mind-mind ott szerepelnek a “kellékek” között.

Most arra gondolok, hogy a Rejpál házat, még udvarát is csak néhány szerencsés és csak alkalmilag láthatta. Mintha nem is Sopronban lenne!
Amikor megtekintjük ezt az emlékező kiállítást, sajnos azt is láthatjuk, hogy az éremművészet nélkülözhetetlen kelléke a tárgyak karbantartása. Nem azért, önmagában, hogy mindegyik újszerű, csillogó lehessen. Nem azért, hogy a paszpartuk rozsdafoltjai, az érmék zöldes patinája ne zavarja a látogatót, hanem azért, mert a művész eredeti szándéka, eredeti mondanivalója, hangsúlyai nemcsak az egységesen sötétbarnába hajló érmeken jönnek át kevésbé, de azért is, mert egyszerűen ő nem úgy akarta, hanem a szándéka éppúgy megjelent a matt és fénylő, barnás és sárgás fémfelületek játékán, mint a sima és rovátkolt, süppedő és előemelkedő formák fénytörésén. A művészet anyagfüggő, hogy transcendens is lehessen.